„Tovább szólnék, de tovább menni
bajt hoz
és nem lehet tovább beszélni; látom
a homokon már új tűz lángja nyaldos.
Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,
vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,
amelyben élek még: csak ezt kivánom.”
A Pokol tizenötödik énekének ezeket a (Babits Mihály fordította) sorait küldtük el kortárs magyar költőknek – továbbgondolásra, inspirációs forrásként, mert kíváncsiak voltunk: hogyan hat Dante költői műve a mai lírára, hogyan képes megszólítani újabb korok újabb poétáit. Lapszámunk versanyagát a „válaszul” érkezett költeményekből állítottuk össze.
A szerk.
Dante a Villa Diodatiban
Vértónak látszik most a Léman,
ami fölött hollók keringnek.
Éjszaka, micsoda éjszaka
ez, bölcsőjében fölsír Mary
szörnyszülöttje, őt látogatja
titkon Polidori vagy Byron,
irigyelni a mesterművet.
Ez van, mióta nekivágtam
ennek az egésznek, de Mester,
ilyen tájra sosem vitt utam.
Add, hogy ne legyenek hozzájuk
kíméletesek a hajnali
lidércek, a bélsárt dagasztó
alvilági lények! Valaha
mind emberszabásúak voltak,
versengve mártották tollukat
tintába, vérbe, írtak, egymás
után cserélték ágyneműik
távozáskor, hűtlenségükkel
rászolgáltak egy kényelmesebb
helyre ama lenti városban,
ahonnan jöttem. Azóta már
maguk váltak sötétlő árnnyá,
röntgenképpé egy túlságosan
drámai díszlet előtt, repkény
alatt kúszó gyíkok a falon,
a csontjaikon szűrt fény játszik –
halottak lettek, ez a bűnük,
világló halottak a tónál.
Ne légy irántuk irgalommal,
egyedül rajta könyörülj meg,
aki elsápad, ha tükörbe
néz, és összerázkódik a súly
alatt: ő maradt a legélőbb
teremtmény mindannyiuk közül.
Sosem jártam ezen a tájon,
hajtsd szét az ágakat előttem.
Most kéne mondanom egy áment
a szabadulásra, de ez a
sötét erdő talán a hazám.
