Bohár András: A megírhatatlan költemény. Hermeneutikai kísérletek Cselényi László költészetéről. Ráció Kiadó – Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005.
„Álmunk: a messzi földek: Párizs, Chicago, Peking, Róma, Jéna.
Álmunk: a tudomány, a könyvek birodalma s az esti Néva.
Álmunk: a tűz, asszonyok teste, kék szemű lányok hű szerelme.
Álmunk: a tenger hullámzása, a forró, déli szombat este.
Álmunk: a tej, a méz, a citrom, őserdők titka, rétek csendje.
Álmunk: az idők végtelenje, az értelem örökös rendje.”
Cselényi László
Ha az 1960 és az 1980-as évek vége közé eső magyar irodalmi kánonról beszélünk, akkor feltétlenül számolnunk kell az ideológiai meghatározottságokkal és a politikumnak a művészet, implicite az irodalom életébe való erőteljes beavatkozásával. Az erre való reakciónak is tekinthetjük a hivatalos pozícióból kialakított és irányított magas kultúra elemeinek lecserélésére törekedő, az ellenkultúra által kínált alternatívák érvényre juttatását megcélzó művészi megnyilvánulásokat. Az említett időintervallum irodalmi diskurzusában alig kaphatott helyet olyan mű, amely nem felelt meg a kor ideológiai és politikai normáinak. Az elitkultúra elsősorban intézményeinek köszönhetően tett szert a társadalomban etalon szerepre. A hatvanas években „fellazult” a magyarországi irodalom politikai ellenőrzése, és ennek következményeként a művekben szabadabb megnyilatkozás volt észrevehető. Annak ellenére, hogy elsőrangú szerzők kerültek betiltásra, hogy a kultúrpolitika az újító irodalmi törekvések ellehetetlenítésére törekedett, és hogy markáns elméleti és kritikai vitának nem biztosított teret, mégis 1962–64-től az irodalmi szempontból is helyüket megálló művek születtek. Tábor Ádám a hivatkozott korszak magyarországi irodalmát követve olyan megállapításokat tesz, hogy a „szocreál kollaborizmus – kollaboráns „munkás”-irodalom – domináló szerepe” továbbá is észlelhető volt, megmaradt a kritikai kisrealista irodalmi vonulat és feléledt az elhallgattatás után ismét publikáló írók, költők köre, a „nagyrealista irodalom” képviselői, akik a politikai hatalommal ambivalens relációban álltak, és nem utolsósorban a népi szürrealista költészet vagy a modern líra és próza jelenléte sem hagyható ki az irodalmi skálából. A budapesti Ráció Kiadó pár évvel ezelőtt hiánypótló vállalkozásba kezdett, amikor a magyar neoavantgárd (kísérleti) irodalmi hagyomány meghatározó alakjainak életműve felé irányította figyelmét és megkezdte ezek feldolgozását. Az Aktuális avantgárd elnevezésű könyvsorozatban olyan markáns alkotókról íródtak/íródnak monográfiakötetek, mint például Nagy Pál, Tóth Gábor, Cselényi László, Cselényi Béla, Erdély Miklós, Papp Tibor, Kemenes Géfin László. A monográfiasorozat „az eleddig még földolgozatlan témáknak és szerzőknek a komplex életművére összpontosít a hatvanas évektől napjainkig. Ezzel nemcsak a hiánypótlás szerepét vállalhatja, hanem a nyitott kultúrában lejátszódó többszörösen szimmetrikus történések is új megvilágításba kerülhetnek, valamint újabb dialógusok beindítására teremthet esélyt” – olvasható Bohár András A megírhatatlan költemény. Hermeneutikai kísérletek Cselényi László költészetéről című Aktuális avantgárd-könyv fülszövegében. Bohár a határokon túli magyar irodalom és kultúra fontos képviselőjének, Cselényi Lászlónak méltatásával párhuzamosan a kísérletező, új szellemiség recepcióját is elő kívánja mozdítani a monográfia segítségével. A kötet nem tár az olvasó elé hagyományos, az életpálya vonulatai mentén építkező monografikus feldolgozást, hanem az életmű tematizációs elmozdulásaira figyel. Az „eminens poétikai megoldások, a zenei szerkesztettség vagy a kulturális univerzalitás kitüntetettsége” kevésbé hangsúlyos elemzésénél a hermeneutikai értelmezés erőteljesebben fordul a „mindennapi élettörténet-elbeszélés sűrítményének” az életműben való alakulása, változása felé. Bohár leszögezi: nem kíván az életmű recepciójára, a befogadói olvasatokra kitérni. Az alkotói pálya irányváltoztatásait a kötet hat fejezetben tárgyalja – a fejezetcímek találóan jelzik a tematikus metamorfózist: 1. Ahogy kezdődött; 2. Narráció és poézis; 3. Élmény és egzisztencia; 4. Időmodulációk; 5. Az emberélet útjának felén: az előtt és után között; 6. Aleatória vagy a végleges irány(nélküliség). A legtöbb radikális újító, avantgárd törekvésű szerző a hetvenes évek közepéig hiányzott az irodalmi nyilvánosságból, hiszen az antológiákban vagy folyóiratokban való konstans publikálás hiányában a neoavantgárd szerzők csoportjának legitimitása nem volt biztosított. A hatvanas években kevés kivétellel az autonóm szellemi közösségi csoporttevékenységek a privátszférába szorultak, vagyis magánlakások, vendéglők és kávéházak biztosítottak működési keretet számukra. Ezekben az években a művészetet a kultúrpolitika három szempontból vizsgálta: mennyiben segíti a szocialista társadalom építését, milyen módon viszonyul a szocializmus építésének ellentmondásos folyamatához, és kiolvasható-e belőle nihilista, pesszimista, irracionális megnyilatkozás. Kulcsár Szabó Ernő az 1962/3–1979 közötti magyarországi irodalom helyzetét elemezve megállapítja, hogy „a háború utáni magyar irodalmi modernség szerves kibontakozásának letéteményese ezekben az években a nyugati emigráció lehetett volna, ez viszont az anyanyelvi közegtől való elzártságot s a teljes szellemi-poétikai visszhangtalanságot szenvedte meg”. A neoavantgárdról szóló diskurzus elképzelhetetlen volt a korabeli magyar irodalomban, ennek következménye, hogy máig tart a kísérleti irodalom szövegeinek feltárása és időbeli behatárolása. A művek kiadására csak a szocialista kultúrpolitika oldódása után kerülhetett sor. A magyar neoavantgárd művek nagy része Magyarország határain kívül keletkezett, de nem ez az egyik legérzékenyebb pontja a kísérleti irodalmat érintő kanonizációs gyakorlatnak, hanem az a tény, hogy az értelmező és befogadó közösségek még a közelmúltban is zavaró tényezőként kezelték a magyar nyelvű irodalmi mű Magyarország határain kívüli létrejöttét. Már maga a neoavantgárd paradigma elmélete is problematikus. Deréky egy 1930 körül bekövetkezett avantgárd-másodmodernség, 1960 körül érzékelhető másodmodernség–neoavantgárd és 1985 körül körvonalazódó neoavantgárd–posztmodern paradigmaváltásról beszél, de rögtön hozzáteszi, hogy a szakma véleménye megoszlik e kérdésben, hiszen sokan megkérdőjelezik a neoavantgárd paradigmaként megfogalmazhatóságát. Többek közt a fent leírt kultúrpolitikai kontextus is rányomta bélyegét Cselényi első két könyvére, a Keselylábú csikókoromra és az Erőkre – bizonyítja a versek alapmotívuma, az élmény- és egzisztencia-meghatározottság kettőssége. Az előbbi verskorpusz kötetcím-adó költeménye utal az élmények jellegzetes megragadásának szándékára. „Így az élmények formába öntése nemcsak a nyilvánvaló költői beszéd szubjektív szituáltságát vetíti elénk, hanem a tradicionális építkezést felhasználó, múltból építkező és a pozitív utópia jövőjét kívánó irodalmat is megtestesíti. […] A hagyományos életérzést és jövőorientáltságot kinyilatkoztató költői beszédmódot mintegy elmélyítik a népi tradícióból kinövő balladai formák, amelyek a megválthatóság poétikai üzeneteit is közvetítik” – írja Bohár. A jövőorientált első kötet és a jelen-centrikus második a hagyományosan felfogott költői szerep végét jelentette. Bohár szerint a korabeli szellemi-kulturális közegben az ideologikus sématöredékek elő-előbukkantak még azok műveiben is, akik a művészetet az éppen érvényben levő (kultúr)politika elleni fellépésként is használták. „…ebben a zárt társadalmi szituációban az íróknak nem volt alkalmuk – így Cselényinek sem a hatvanas évek közepéig – egy nyitott világ művészetének megtapasztalására. A magyar szellemi és művészeti tradíciók pedig kevés alkalmat kínáltak a nyitott szemlélet elsajátítására…” A hatvanas évektől a két első kiadvány hagyományos felépítésének „romantikus beállítódását, heroikus beszámolókkal terhelt beszédmódját” és a szociografikus ihletettségű valóságábrázoló versformálást erőteljes cenzúra követte. Az 1978-as kötetben, a Krétakorban az előző két Cselényi-könyv munkái új szerkezeti rendben jelennek meg, jelezve a modern avantgárd irányainak kreatív újragondolását. A Jelen és történelemben tematizációs bővítés érhető tetten; riportok, publicisztikák, naplórészletek, irodalmi-művészeti reflexiók ágyazódnak bele a szövegkorpuszba. Bohár az életmű megközelítéséhez egy folyamatosan változó dialóguspozíció kimunkálását és az ebbe történő belekapcsolódást ajánlja. Ezen értelmezésmód kiiktatja a történeti-filológiai beállítódású irodalomértést és a szöveg- és szerkezet-centrikus szemiotikai vizsgálatot. Az életmű Krétakor és A megíratlan költemény közötti intervalluma kapcsán Bohár úgy véli, hogy a narratív és poétikus elemek egymásra reflektálódásának megteremtése révén a költő a hagyományos élménylírától és a konvencionális költői pozíciótól távolodik el, egy folyamatosan megújuló dialóguspozíció kiépítésének körülményeit teremtve meg. A monográfia szerzője ezen a ponton a Lévi Strauss által megfogalmazott gondolat jelenlétére akad: „A történetiség egyenes vonalú mozgásának észlelése vagy a csupán kronológián alapuló kódolási rendszer egyáltalán nem több a társadalmi életre gyakorolt puszta hatásánál.” Bohár hermeneutikai megközelítésében Lévi Strauss munkássága mellett Heidegger, Derrida, Geoffrey Hartman filozófiájára is hivatkozik. Cselényi életművének értelmezésekor nem nélkülözi a történelmi kontextust, amely akadályozta és késleltette a kísérleti irodalom kanonizálódását. Hogy a neoavantgárd művek a korabeli kánonban nem kaptak helyet, több faktor eredménye: a politikai hatalom ideológiailag nem találta őket megfelelőnek, ebből kifolyólag alig jutottak publikáláshoz a szerzők; elmaradt a kritikai fogadtatás; nem kerültek be az éppen érvényben levő oktatási anyagba; a média nem reflektált rájuk – mindezek hiányában nem történhetett meg a befogadó közönség felé való közvetítés. Aligha elképzelhető, hogy valamely írót vagy irányzatot vissza lehet hozni az irodalomtörténeti tudatba, ha nem volt korabeli recepciója. Az Aktuális avantgárd megszüntetheti, áthidalhatja a kísérleti irodalom és a befogadó közönség közötti szakadékot.
Bohár András: A megírhatatlan költemény. Hermeneutikai kísérletek Cselényi László költészetéről. Ráció Kiadó – Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005.
