1. Nyomtat
2. Kisebb
3. Könyvjelző

„Tovább szólnék, de tovább menni

            bajt hoz

 és nem lehet tovább beszélni; látom

 a homokon már új tűz lángja nyaldos.

Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,

 vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,

 amelyben élek még: csak ezt kivánom.”

A Pokol tizenötödik énekének ezeket a (Babits Mihály fordította) sorait küldtük el kortárs magyar költőknek – továbbgondolásra, inspirációs forrásként, mert kíváncsiak voltunk: hogyan hat Dante költői műve a mai lírára, hogyan képes megszólítani újabb korok újabb poétáit. Lapszámunk versanyagát a „válaszul” érkezett költeményekből állítottuk össze.

            A szerk.

Az új nép

„Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom”

                                                Dante

Új nép jön.

Átírt, fontos nép ez is.

Száradó folt a történelmi sávon.

Nem ismer önmagára, nem felejti

a múltat, mert az végképp nincs neki.

Nem őriz kincseket. De a folyóban

mindegyre saját arcát kémleli.

Az arca változatlan. Akár a folyó.

A testét mégis átértékeli. Átrajzolja.

Átfesti. Alakítja. Új részletekkel

dúsíttatja fel. Ma sárkány, holnap

csak kaméleon, holnapután

mint hűlt hüllő hever.

Csak arra vár,

hogy végleg eltapossák

az éles arcú tükörtalpúak,

kik köldökükbe gyűlt izzadtságcseppben is

könnyen meglátják saját homlokuk,

mi száraz, sima, teljesen bőrtelen:

kendőzetlenül üres koponya –

szemgödrükből a semmi

a semmire tekint.

Csak a folyó mozgása jelzi

olykor: járt itt egy új nép.

Eljött, hogy elfelejtsék.