Borges a következőket írja a Kilenc Dante-tanulmány Előszavában: „Képzeljünk magunk elé egy keleti könyvtárban lévő, századokkal ezelőtt festett illusztrációt. Talán arab munka, s azt állítják róla, hogy az Ezeregyéjszaka meséinek minden darabját magába foglalja; talán kínai, s kiderül, hogy egy több száz, illetve több ezer szereplős regényt ábrázol. A temérdek alak közül felkelti az érdeklődésünket egy-egy részlet – egy fordított kúp alakú fa, néhány vasfal fölé nyúló, vörös mecset –, aztán továbbsiklik a szemünk. Alkonyodik, tompul a fény, s ahogy elmélyedünk a kép tanulmányozásában, rájövünk, hogy ott van abban minden, ami a föld kerekén létezik. Ama békés labirintus valamely pontján vár ránk minden, ami volt, ami van s ami lesz, a múlt története és a jövőé is, minden tárgy, ami az enyém volt és ami az enyém lesz, minden… Egyfajta varázsképet álmodtam itt meg, olyan illusztrációt, amely egyszersmind mikrokozmosz is; hát Dante költeménye ez a mindent magába foglaló kép.”
Borges varázskép-látomása különösen igaznak bizonyul, ha az egyszeri olvasó kezébe veszi a Kelemen János szerkesztette, igencsak monumentálisra sikeredett – az első magyar nyelvű – Pokol-kommentárt, s annak segítségével próbálja végigkövetni Vergilius és Dante utazását. Tudom, hogy az egyszeri olvasók ritkán szoktak hétköznapjaikban Dante-kommentárokat vagy Dante-műveket olvasni, de a Pokol bugyraiba való alászállás e kommentár segítségével meggyőzhet bennünket arról: Dantéhoz annak is köze van, aki egy sort sem olvasott a Komédiából, a mű hatalmas kultúr- és művelődéstörténeti utalásrendszere napjaink művészetére – és nem csak – kihatással van.
Szikár, tömör, mindössze kétoldalas informatív Előszó nyitja e több mint ötszáz oldalas kötetet – hogy milyen szerkesztési elvek, célok, módszertani megfontolások, értelmezési hagyományok, források mentén készült el tizenöt évnyi munka után az első magyar nyelvű Pokol-kommentár, arról alig tesz említést az Előszó, zavarba is jövök e szűkszavúságtól, úgy érzem, agyonnyom e hatalmas jegyzetapparátus. Mindössze egy bekezdés árulkodik e közös munka céljáról – az egyes énekeket kommentárral, illetve értelmezéssel ellátó szerzőket érdemes külön is megemlíteni: Berényi Márk, Hoffmann Béla, Kelemen János, Draskóczy Eszter, Mátyus Norbert, Nagy József, Tóth Tihamér. Jobb híján elindulok tehát ezen útmutatás mentén: „A magyar Komédia célja nem lehet más, mint az, hogy a klasszikus, a modern és a jelenkori Dante-kutatások eredményeinek felhasználásával, a hazai, az olasz és a nemzetközi értelmezési hagyományokra támaszkodva, feltárja és hozzáférhetővé tegye az olvasó számára (legyen szó kutatóról, egyetemi tanárról, egyetemi hallgatóról, gimnáziumi diákról vagy laikus olvasóról) a világirodalom egyik legjelentősebb művének fő jelentésrétegeit és jelentésgeneráló mechanizmusait” (16.). Az I. ének végigböngészése után már érteni vélem a terjedelmesebb Előszó hiányát, illetve érzem e bekezdésnyi célkitűzés súlyát is: hétszáz év Dante-kutatására alapozva kell eligazítaniuk a ma olvasóját, olyan szöveghálót mozgósítva és összegezve, amely a különböző értelmezési lehetőségeket is fenntartja. Az egyes énekekhez fűzött kommentárokból, illetve az énekeket követő Értelmezésekből az olvasónak kell megalkotnia saját Dante-értelmezését és – Borgesszel szólva – a kép tanulmányozása során levonnia a kommentárral kapcsolatos tanulságokat. Ehhez viszont minden segédeszközt megkapunk: a mérvadó kritikai olasz szövegkiadás mellett annak magyar nyelvű parafrázisát, azaz szó szerinti átfogalmazását, az ezekhez fűződő kommentárokat, illetve az énekek magyarázatát és átfogó – ideológiai, teológiai, történeti, poétikai, retorikai – értelmezését, melyeket egy rövid bevezetés és cselekményvázlat is kiegészít.
Az I. éneket követő tanulmány kettős nézőpontot kínál a Pokol értelmezéséhez: az utazó, főhős, a látottakra-hallottakra rácsodálkozó Dante figuráját a narrátor Dante visszaemlékező, önreflexív, mesélő alakja egészíti ki, mely két, egymástól eltérő idősíkot is feltételez. Az utazás és a szöveg megírásának kettős története, illetve a Komédia Vergiliusának perspektívája arról is meggyőz, a Pokol-kommentárt (mint ahogyan más kommentárt sem) nem lehet lineárisan olvasni. Hanem valahogy úgy, ahogy Borges szemléli azt a bizonyos illusztrációt: egy-egy részletben elmélyülve, szövegek között barangolva. S a kommentár mindhárom eleme, a magyar parafrázis, a kommentár és az értelmezések is felkínálják számunkra ezt a szövegek közötti bolyongást és eltévelyedést.
A magyar parafrázis olvastán joggal merül fel az olvasóban a kérdés, mennyit veszít a magyar szöveg ezáltal poétikai értékéből? Mennyire élvezhető így a Komédia, hiszen elvesztődik az eredeti szöveg hangzása, rímelése – tartalmazza viszont „az eredeti mű minden elemét, s ezekhez nem tesz hozzá semmi mást” (16.). Az olasz kommentárirodalom műfaji hagyományaihoz is igazodó eljárás, mondják a szerzők, elengedhetetlen a Komédia kommentárjainak elkészítéséhez, a szöveg ritmikai elemeire pedig igyekeztek – ahol fontosnak vélték – a lábjegyzetekben kitérni. Aki nem elégszik meg a magyar parafrázis nyújtotta szövegélménnyel, annak érdemes maga mellé tennie Babits Mihály régebbi és Nádasdy Ádám legújabb Dante-fordítását, a három szövegvariáns együttes olvasata más-más aspektusát világítja meg Dante világának.
Az igazi eltévelyedés lehetőségét azonban a kommentárok kínálják: Dante költeménye „mindent magába foglaló kép”, mondja Borges, s ez a minden részben magyarázatot is adhat arra, miért kellett hétszáz évet várni az első magyar nyelvű Pokol-kommentárra. (Elgondolkodtató ugyanakkor, a magyar filológiában mennyire volt és van jelen úgy általában az irodalmi kommentár mint műfaj, s hogy miért hiányoznak az európai kultúrkört meghatározó nagy klasszikusok magyar nyelvű kommentárjai – jómagam is szembesülök ezzel a problémával a 18. századi Kovásznai Sándor Gyöngyösi-kommentárja sajtó alá rendezésekor.) A Pokol-kommentár elkészítéséhez hatalmas filológiai tudás és tájékozottság szükséges, hiszen nem csupán azokat az információkat kell közölni, amelyek a megértéshez szükségesek, hanem hétszáz évnyi Dante-recepció eredményeit is magukba kell sűrítenie még akkor is, ha a szerzők fenntartják, kommentárjuk nem foglalhatja magába az eddigi recepció teljességét. Mindemellett maguk a jegyzetek is jelzik: a Dante-értelmezéseknek nincs konszenzuális nyugvópontjuk, az adott szöveghelyek különböző értelmezési lehetőségeit maguk a kommentárok is felkínálják. Zárójeles utalások segítenek e szöveglabirintusban, Dante egyéb művei mellett Vergilius, az antik filozófiai és keresztény, illetve arab szöveghagyomány, a kortárs provanszál és olasz költészet segít a különböző – vallásos, allegorikus, poétikai, retorikai, történeti – értelmezési lehetőségek kialakításában.
Az egyes énekeket követő értelmezések ugyanakkor fenntartják és lebegtetik ezt a többszólamúságot: szerzőnként változik a Pokol egyes részeinek értelmezési lehetősége. Pokol-béli (azaz Dante életébe, művészetébe tett) utazásunknak így annyiféle jelentése lehetséges, ahányféle olvasatot kínálnak s ahányféle olvasatot mi magunk kialakítunk – ehhez a tanulmányok összesítik számunkra a Dante-recepció főbb irányvonalait. Ritkán fordul elő, hogy a szerzők az alternatívák közül saját álláspontjukat is közöljék velünk – igaz, nem példa nélküli, s hadd emeljem ki közülük a XXXXIII. énekéhez a Mátyus Norbert tollából származó tanulmányt. Ugolino történetének több évszázada vitatott, az antropofágiára is utalható sora („aztán a fájdalmat legyőzte az éhség”) kapcsán a szerző, miután végigveszi a szakirodalom különböző álláspontjait, úgy véli, az „olvasóra szinte kötelező feladatként ruházódik rá az interpretációk közti döntés, ezáltal a történet lezárásának kényszere. […] az egész jelenet értelmezhetetlen, amennyiben nem választunk a lehetséges lezárások közül” (492.). Az Ugolinóban a Teremtő torzképét, halálának történetében pedig a teremtés történetének fordított mását látó Mátyus Norbert egyértelmű döntése egy a sokféle Dante-értelmezés közül. Mégis meggyőz arról, amit a III. ének kapcsán Dante Pokláról állít Tóth Tihamér (igaz, más kontextusban, de a kommentálás, mint látjuk, végtelen): „A Pokol nem annyira hely, hanem… szellemi állapot.” Ezért a szellemi állapotért érdemes elmerülni a Pokol-kommentár szöveglabirintusában.
Kelemen János (szerk.): Dante Alighieri: Komédia I. Pokol. Kommentár. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2019.
