A Zöld Sárkány, mert e tájon, a mocsarak vidékén, évezredek óta csakis zöld sárkányok élnek, összekocogtatta fogait. Az álmosság jele volt ez, de erőt vett magán, háromágú nyelvét hosszan előrenyújtva tekintett körül, aztán újabb történetbe fogott.
Tőlünk nem messze magaslik a vulkáni kúp, amit az emberek Dévajnak, vagy csak várhegynek neveznek. Vulkáni kúp, mintha valaha is léteztek volna vulkáni kúpok, merengett el a Zöld Sárkány. Amit ti lávának hívtok, az nem holmi olvadt kőszikla, de tiszta sárkányvér, még a Fehér és a Vörös Sárkány csatáinak idejéből. Nézz csak szét a világban! (A sárkány szemeit lezárva emlékezett a világra.) Azt hiszed, csak itt, mellettünk vannak ilyen vulkánok? Nincs olyan földrész, óceánnak mélye, mely ne őrizné a nagy csaták nyomát.
Vulkáni hamu, megkövült sárkányszavak borították régen a Földet. A vizek mélyén a Fehér Sárkány aludta álmát, a földek sötét rejtekében a Vörös Sárkány lakozott. Álmaik szavakként törtek felszínre, megkövültek, így jöttek létre a tenger szigetei – a szárazföldön pedig az egymásra rakódó szavakból hegyláncok nőttek egyre magasabbra.
Aztán az éj találkozott a fénnyel, az egyik lelassuló fénysugár pedig a Fehér Sárkány szemének ugrott, nekifeszült, hogy mélyre, a szembogár legmélyére hatoljon. De a sárkányszem, ha a Sárkány úgy akarja, olyan szilárd lesz, mint a kő, víz, tűz, fény, kinti erő át nem hatolhat rajta. Az ébresztéshez pont elég volt, mégis.
A Fehér Sárkány hosszú-hosszú évezredek óta aludta álmát, felejtette a régi világ legapróbb jelzéseit is. Első moccanásakor szökőár csapott le a Nagy Földekre és a szigetekre, a földkéreg nyílt repedésein is beszivárgott, ettől megébredt a Vörös Sárkány, akit a Föld apró moccanásai korántsem zavartak. A szökőár őt is talpra kényszerítette. Lángot okádó dühe felhőket formált a gyorsan párolgó tengerek felett. A félhomályban a Fehér Sárkány talán sikeresen visszaalszik, ha véletlenül, az egyik Nagy Föld pereménél a vízbe lépve nem tapodja meg egyik lábát a még dühöngő Vörös Sárkány.
A Fehér Sárkány szárnya körmét a Vörös Sárkány nyakába vágta. Csak első meglepetésében, nem volt igazi sárkányszándék. Mégis, a sárkányvér kiömlött, lángba borultak mind a ketten. Időtlen időkig csatáztak, szárazföldön és tengerekben. Amikor már erejük fogytán, mindketten oldalukra dőltek, vérük alig volt, és szavak szivárogtak ki sebeikből. A régi idők elfelejtett szavai életre keltek, fák, füvek, források, illat, komoly derű és szomorúság. Legvégül egyikük sebéből az ember szó felszínre bukkant.
Láthatjátok, így jártok mindig, ha egy napon ébred a Sárkány.
