1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Motorikus Motus-motto
(Mozgás-szó) :


Karácsonyi Zsoltnak, a Lyra Caracallájának, a Kolozsvári Catullusnak, Carasonius Rexnek, a Lyra és a Centaur Költőjének avagy Karának quibus animam amo breviter Bredix Brevis-től (goliárd latinban néha)


Figura ethymologico-syllogistica : „BA – ROC – CO – CO”



Csöpp a homok szeme, ám a sivatag lakik ebben a csöppben,
csöppnyi por egy ember, ám a világ ura lesz !
Vedd e kötetkémet, s hidd el, hogy a föld sok ezernyi
elszórt tagjából csak te csinálsz alakot,
csak te lehetsz eggyé formálónk, majdani Caesar,
örvendő híved várja kegyes szavaid.


(II. AJÁNLÁS KORVIN MÁTYÁSNAK, MAGYARORSZÁG KIRÁLYÁNAK, KERESZTÉNY HITÜNK VIRÁGÁNAK ÉS OLTALMAZÓ BÁSTYÁJÁNAK, p. 12.

III. AJÁNLÁS A FÉNYESSÉGES SZULTÁNNAK, A VILÁG MEGTISZTÍTÓJÁNAK ÉS ÚJRAEGYESÍTŐJÉNEK, pp. 13-14.)


In : Csehy Zoltán, HECATELEGIUM avagy Ámor diadalmenete tíz könyben, melyet a híres-nevezetes Pacificus Maximus korunk porából megéledt Propertiusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa költött 1429 és 2005 között. Olvasd boldogan !, Kalligram, Pozsony, 2006.


1. Praemissa maior : BA –
Affirmo corpum ba.

Vitathatatlan és még a legmegveszekedettebb echt-népnemzeti irodalomtörténészek és -kritikusok által is kénytelen-kelletlen elismert s immár a műveltebb literatúra-barátok köreiben is mindinkább súgdosott-hangoztatott-rebesgetett tény, hogy Csehy Zoltán fölöttébb rendhagyó jelenség – amolyan kozmikus kométa, amolyan nagykaliberű séróval-üstökkel megáldott filológus-üstökös, amolyan koporsót-meghaladó-túlélő koponya – a XX. század végi s a XXI. század eleji, magyar nyelven íródott Lyra meglehetősen csillagos és gyakran Csaba királyfikat váró Tejútján, azaz az Irodalom hungárus inter-Galaktikáiban.

Tudniillik az hírlik, azt csicsergik heted-hét országra a mindent tudó betűvetőbíráló Gólyák, Csókák, Szarkák, Seregélyek, Szajkómadarak, csíziós Csízek, vérebnagyságúra is megnövekedhető Verebek, kukkoló Kakukkfiókák és Fakopáncsok és az egyéb magyar és nem-magyar madárfajták, a fűevő Fürjek meg a mindent magukba tuszkoló Túzokok az Irodalmi Prérin, ebben a pszeudo-arisztopháneszi és a szépirodalmi fellegekben járó, ebben a ragyogó-Aurájú s Arany János magyarította „Felhőkakukkvárban”, ebben a mi szürreál és ideális fészek-pátriánkban, hogy valahol a messzi Csehország mellett ott él a Koronázóvárosban, a Fővárosban – az Irodalom mint Birodalom Prágájában (recte Pozsonyban, id est szupersztár és affektív Szlovákiánk baráti Bratislavájában) – az a Csehy Zoltán, akinek a századokat átívelő és históriai tér-idő-mezőket is transzcendáló és szinte élő, elektrum- vagyis arany+ezüst-tolla alatt, folytán és révén és következtében az igencsak megcsonkult-kicsorbult-megcsökött és az ugyancsak időlegesen, meglehetősen vidékivé kopott-szürkült-falusiasodott hún (gár) Literatúra megint az lett (s Kertész Imre miatt is !), ami volt, s aminek lennie is kellett volna már rég, hogy legyen, vagyis : … Világirodalom ! …

Ezt mondják-fújják a kihegyezett rossznyelvek, ezt pletykálják úton-útonfélen ezek a megátalkodott vészmadarak, ezzel ijesztgetik Erdély-szerte az anyák a még csörgővel jambusozó és spontánul spondaizáló, s még a pólyák hófehér frakkjában akadémiázó, Nobel-díj-várományos, öcskös-Szőcs Gézákat, a még oákoló Orbán János Déneseket, az apró, de, apropó, még eljövendő Karácsonyi Zsoltokat, és a lista még hosszú.

Dehát az, amitől félünk, az mindig bekövetkezik, s különben is szél fúvatlan nem indul, az igazságot mindig az ellenség tudja és mondja el rólunk a legjobban.

Csakhogy ez a kritikusmókusi mende-monda, ez az egyfajta Pyrrhus-i győzelem, éppen a Csehy Zoltán javára válik, tudniillik a mindenkori épeszű Költő, ha valamire is tartja magát e planétán, csak örvendhet azon és annak magában, hogy őt azért csepülik-szidják lépten-nyomon teleszájjal, hogy amit ő hoz létre, az … „világirodalom”.

Mindig is csak így szidjanak mindannyiunkat !

S akkor többet nem is lesz semmi baj,

Kara dixit !

Ámde hogyan is éri el Csehy Zoltán ezt a nem kis erőfeszítést igénylő és maga mögött tudó bravúros teljesítményt ? …

Ez itt a kérdés, Horatius-i Horatióm, hic Rhodus, hic salta (avagy G.G.-sen, azaz Göre Gáborosan, Gárdonyi Gézásan, alliterációsan magyarítva : „Most-ugrik-a-Majom-a-vízbe”) …
Hát először is úgy, hogy Csehy Zoltán éppen azon a sarkalatos forduló- és lendponton emeli föl a húngárus nyelvű líra világirodalmi színvonalra fölfejlesztett-gerjesztett stafétabot-Titanic-ját, ahol a ’48-49-es politikai kaland, fiasco és a Mao-Ce-Tungékat és Nejét is bőven megelőlegező Kultúr-forradalom, a Második és Harmadik Mohácsok (és mindenféle távol-keleti virágneveket és őszirózsás bal- és félrelépéseket is politika-természetszerűen önmagából kikövetkező katasztrófák) következtében elakadt, s amely másfél évszázadig zátonyra is futott, nevezetesen : a XIX. század közepére immár (s a német-germán irodalommal egyidőben) világirodalmi rangra fölfejlődött, úgynevezett deákos költészet-óceán Kazinczy, Baróti Szabó Dávid, Ányos Pál, Kisfaludy Sándor és más Halhatatlanok által fölfedezett-elért-meghódított Rák- és Bakk-térítőin.

Csehy Zoltán egy irodalmi Caesar célratörő eleganciájával nagyvonalúan zárójelbe teszi azt a százötven fekete évet, amit az irodalmi Petőfi-gárdisták, a Kiss József- és Szabolcska Mihály-szabadcsapatok betyáros sans culotte-jai uraltak a vulgárkritikai guillotine árnyékában.

Caesar Szultán (Zoltán) Csehy elnézi, megbocsátja nekik, elítéli és megveti őket azzal, hogy egyszerűen nem tud róluk, s ebben igaza is van : jobb is nem emlékezni rájuk, keserű emlékek, sok szekundát kaptunk értük a tanító bácsiktól.

Nem, Csehy nem ugrott be az évszázados kulturális félretájolásnak, nem hitte el, hogy nincs, nem létezik olyan költő, hogy Catullus és Ovidius.

Mindhiába titkolták-rejtegették ezt el előle a hungárusok mindenféle fokozatú iskoláiban és egyetemein : El Commandante Che-Csehy mégis föllelte-megtalálta Catullus-át–Propertius-át–Gallus-át, és a keblére ölelte őket a fölszabadított költészeti kozmo-Cuba paradigmatikus paradicsomában.

És tudjuk, mi, a Fidelius-ok, hogy Hecuba mindig velünk van.

Romantikus, forradalmi vezetőnk sejtései igaznak bizonyultak : Csehyt nem lehetett átrázni mindenféle nemzetidillista, populista kamuval.

Ő tudta, hogy Catullus és Calvus meg Lygdamus léteznek-léteztek, s hogy Vergil-Ovid-Horác s a többiek is mind-mind világirodalom – immár-már kétezer éve …

Csehy tudta.

Ezt a minden rendű-rangú, vadul vádoló, integrista kritikusokat is a lábukról levevő-leszerelő-letaglózó-ülepükre-ejtő, átütő és szédületesen operatív hatást elérő, császári Csehynk – és pán-porno-„El-Commandante”-Chénk – úgy éri el, hogy a testkapuk üregi és természetesen az Űr kultúrájának az örök (és eképp : öreg) „Mindenki” által hozzáférhető katakombáiban azt a sikamlós-zaftos-kacéran hívogató –avagy : egyenesen mélytudat-eleresztő – és „adjál-neki”-szexuál-megváltást hirdeti fönnön és in texto, amelynek thaumaturgusai (gyógyítómesterei) és csodadoktorai között olyan, a polgári, mortális (halálos) Morál által immár kétezer éve kitagadott-átkozott-üldözött-lefintorgott Mega-Magistereket tarthatunk számon, mint a különben fölöttébb finomlelkű és óvatos Ovidius Divus-t, a Tomis-i (rom. Constanţa, magy. Konstanca, tör. Küsztendzse), Augustus-i-Iulia-i Száműzöttet, a szkitává balkanizálódott Genius-t avagy a XX. század nemi erkölcsgyakorlatát a XXV. század majdani, mindennapi szexuál-empíriáival megelőző Herbert Marcuse Atyánkat, az agyfölszabadító ’68 és az eljövendő, Bolond Boldogságunk néha hitehagyott Apostatáját és Apostolát.

De egyelőre az idők még lomhák, s előítéletekké genetizálódott, s már az Erasmus, a Rotterdami által is földicsérve leleplezett és kerékbetört, ám végtelennek tűnő és önmagát váltig megújító-újra-termelő Ostobaság – a „Bal-gaság” – avagy köznyelviebbül és Republik-Beatricésebben szólva : a „Hülyeség” – még mindig mindenféle háborúk, családi hîr-mîr, vállalati fúrások, szomszédsági gyűlöletek, féltékenységi és irigységi rosszindulat-rohamok formájában bátran és únzsenír – mondhatni : repdesve – dühöng, s az emberiség egyelőre, sajnos, még büszke arra, hogy … gonosz és buta.

Pontifex Maximus-sal, a Nagy Hídépítő Főpappal, Heroicus Kovács András Ferenccel, KAF-fal, K.F., alias Kazinczy Ferenc (avagy inkább : … Baróti Szabó Dávid ? …) jelenkori, hungaro-transzilván reinkarnációjával vállvetve, Csehy Zoltán egy históriailag avagy megnevezésében is paradoxnak minősíthető – echte földi-, kozmo-költészet – másik, félisteni iker-csillagának is számítható.

Csehy Maximus-unk lyrájának becsületes, finomított definitiója : a neo-antik költészet.

Ennek a méltán ragyogó költő-konstellációnak az egyik pólusa Csehy Zoltán, a másik pedig Kovács András Ferenc.

Ha Csehy Pollux, akkor Kovács Castor.
Ez az Új-Ó, ifjú-agg, aszterikus Lyra mai iker-tengelye és Egyenlítője.

Ők Zeusz (Iupiter) és Léda élő, félisten-fiai.

Majdan aztán csillagok és istenek.

Vagyis a kozmo-irodalmi hajósok Égi Írói Iránytűi.


A literátori lélek-vándorlás eme nagy, Pyhtiai-i Pithagorásza és Mega-Magistere – azaz a XX.-XXI. századi név-kódján szólítja meg őt : Csehy Zoltán avagy – amiképpen a szellemességében is büszke-szerényen önfroclízó-önértékelő kötetcím-magyarázat önmeghatározása is fogalmazza : „korunk porából megéledt Propertiusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa” – alias – modernebb írói álnevén : Pacificus Maximus – a „Nagy Béketeremtő” – az immár harmadik verseskötetének a Hecatelegium címet adja („avagy Ámor diadalmenete tíz könyvben, melyet Pacificus-unk 1429 és 2005 között költött”).

Minden jel arra utal tehát, hogy Csehy Pacificus-unk a Magyar Lant Saint-Germain grófja.

S még akkor is az, ha ez a Lyra-fajta egyelőre még nem is éppen a XVI. század Pierre de Ronsard-i Pléiade-ja.

De a Mester már mindenképpen Goethe-i „Weltliteraturt” produkál.

II. Praemissa minor :
corpum ROC (RA)

A programisztikus cím (Hecatelegium) is előrejelzi, hogy a kötet, a Csehy Zoltán-i codex 100 (száz) darab telegiumot fog tartalmazni, amelyet Szerzőink a nyilván úgyszintén Pithagorász-i szám-misztika szellemében a 9 (kilenc) Múzsa (Polyhymnia, Calliope, Thalia, Urania, Terpsichore, Erato, Melpomene, Clio és Euterpe) és a Tetraktys jegyében rendez ciklusokba.

A ciklikus és cinikus Múzsák körtáncát természetesen az Ihletek minket is illető vezérlő Istene, Apollo vezeti (be) úgyszintén X (tíz) darab, disztichon-fokban irizáló, lírai igaz gyöngyszemmel.

Pacificus-unk geometriai pontossággú szerkesztés-technikáját még az is szerfölött megfejeli, hogy nemcsak IX + I = X ciklust tartalmaz a Hecatelegium, hanem a X (tíz) ciklus egyenként is X (tíz) verset foglal-ölel magába ezzel is mintegy követve egy korábbi (későbbi ? …) nagy ős-előd, az isteni Divus Dante Commoediájának a nemkülönben Pithagorász-i vétetésű aritmoszófiáját (3 x 3 x 3 = 10; 10 x 10 = 100).

A Csehy Zoltán-i remekmű titoxatos és némi görög s római ismereteket is föligénylő címe – HECATELEGIUM – ékesszólástani vagonszó, s eképp poliszémiájában (többjelentésességében) is elrévedeztetően gondolatébresztő.

Egyfelől a varázslás, a mágia és a Hölgyi Hő és Hév három- vagy száz?-arcú Istennőjének – Hektikás Hecaténak – a X x X, lektorizálásra fölsorakozó Légiója vonul föl előttünk Apollo és a Kilenc Múzsa vezérletével, s mindegyik Líraian Légies és Égi Légió egyenként is X cohors-t (azaz profánabb, vagyis polgárirodalmáriabb nevén : vers-szöveget) tartalmaz.

A X (tíz) Légió X (tíz) cohors-a C (száz) lírai textus-légionárius-t és kardhüvelyviselő, hű leguminarius-t foglal magába : ők alkotják Csehy Caesar Maximus Pacificus elit-literatúrai Halhatatlanjait és Leges-Legjobbjait.

Ám Csehy, Imádott Imperátorunk, a ka-testeket is valószínűleg kiválóan ismerő Kalapos Kaiserünk, a Pacifer Maximissimus-unk, a szexuál-exkluzív fanatizmusokat béklyóbakötő Béke megteremtője nem hagyja ám magát, és a here-élesztő, hermetikus és hermeneutikai lectiók, olvasatok Légióinak az élén egy olyan irodalomszemléleti és stiltörténeti restaurációt hajt végre, amelyet nem tesz ki az ablakába minden Gaudeamus-os vagányt és Villon-i goliárdot szívből utáló, bumfordian tüchtig filiszter.

Neo-morpho-manierista, metrum-matriciális és materiálisan (anyagilag, nomeg : „anyaian” is) mániás, mikrofilológusi, mentál-menny-mániás ez : reinkarnációs, Reform-szeansz és Reneszánsz : egyféle puha-kemény és elsősorban a húsiságában inkubálódó possessionális (megszállottsági) mini-maxi-revolutio és Újjászületés Maximus vezérletével.

A rosszabb hírű teológusok szerint a Menny Lépcsőházi Kapuinak az Őrei az Ördögök, és az ördögök, tudjuk, hogy … öregek.

Őrízkedjünk tehát a „szegény ördögöktől”.

Mert talán éppen az övék – Dietrich Bonhoeffer (1906-1945), az ultra-reformata szerint legalábbis – a Mentális Mennyeknek ama bizonyos országa, amelynek legalsó grádicsa ez a Terra-i Tér.

Retro vade, Etcaetera, s megidvezülés irányvonalát Escher is megrajzolta, és Csehynk is ezt követi velünk együtt, szorgalmatosan és fütyörészve, mint Angyal Ady Bandi a fogvacogtató, szimbolisztikus Sötétségben.

E mentál-stratégiai és -empíriai fogás különben egyszerűségében is szerfölött hasznos és történetileg is minduntalan bevált : galád üldözőink célszerű megtévesztésének az érdekében visszafelé (retro) haladunk majd önnön nyomainkon.

Csehy Urunk és Császárunk nekiereszthetné ugyan Győzhetetlen Ármádáját a mai meglehetősen silány fölszereltségű Para-Literatúra gyűlevész hadának és jött-ment rablóbandájának, hogy új, pompás, neo-Pompeius gyanánt megtisztítsa az elmocsarasodó-ellaposodó-elláposodó, irodalmi Textus-Tengerünket a mindenütt garázdálkodó szöveg-kalózok-kalmároktól.

Ám Caesárunk mégsem teszi ezt, nem, Maximus a Béke, a Pax (romana) híve és bajnoka, s ennek szellemében a coincidentia oppositorum, az ellentétek egybeesésének és kibékítésének s a modus vivendik létrehozásának a nagyszívű gyakorlója.

Az irodalmi örökbéke valós utópiájának a célzatával eképp már a Csehy-kódex ajánlása is kettős és önnön paradoxialitásában nemkülönben az esztétikai homogeneitást (egyneműséget) és egyhúronpendülést célozza : Szeretett Szerzőnk kötetét mint lelki szemeket fölnyitó Szerszámot egyaránt ajánlja Mátyás királynak és a fényességes Szultánnak.

Persze a Caesar-i–Csehy Zoltán-i–Szultáni kötetben megkonstruálódó antik név-maszkok, például a különböző Miserek (vö.pp.142-144) vagy Hylas-ok (p.95) alatt Pacificus-unk (az új-ó Csehynk) irodalmi-politikai-szerelmi-stb-i kortársai rejtezkednek amolyan kenotikus, aláhullott dii absconditiikként, amolyan elbújtatott és Csehy Zoltán Maximus elektromos és báróian barokkos gyémánttolla alatt meghalhatatlanított istenecskékként.

Pro secundo pedig HECATELEGIUM jelenthet Száz Beavatást–Beteljesülést–Kielégülést is akkoron, ha mindegyik vers-Textust egy-egy Telegionnak, azaz egy-egy lírai és telepatikus beavatásnak veszünk, ami által minden Ó- és ne-Ó, azaz Új-Ó-Olvasó is Tökéletes Teletes (lásd       , , he telegia, beavatás, In: Görög-Magyar Szótár. Szerkesztették Soltész Ferenc és Szinyei Endre sárospataki tanárok. Kiadja „Az Irodalmi Kör” a Főiskola költségén. Sárospatak, Nyomtatta Steinfeld Béla a Ref. Főiskola betüivel. 1875, pp.654-655.) a Csehy-i Misztériumok sikeresen és Tele-vizuálisan is Teljes Beavatottja leend-lesz szerencsésen, ha … ha szereti Szerzőnket ezenképp szerezve meg a birtokolandó, ám már réges-rég elveszett, de még talán talányosan még föltálalható-föltámasztható, szakrális Tudást és méltán Bő Bölcsességet.

Tertio (szintézisképpen) : a Csehy Zoltán-i Retró-Rejtelmek HECATELEGIUMja jelentheti HECATE TELEGIUMÁt, azaz a Varázslás művészetébe-mesterségébe-tudományába való Befogadói bevezetésünket-Beavatódásunkat is, amelyet már a Seneca-i Medeea invocatiója is nemkülönben a Hecate tárgyillő nevével indít (vö. Seneca, Tragédiái. Fordította Jánosy István, Kárpáty Csilla, Ruttner Tamás. Az utószót Szilágyi János György írta. Az ókori irodalom kiskönyvtára. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977., p. 7) :


s te, titkos áldozatra cinkos fény-hozó / Hecaté, te háromarcu, és ti, istenek / Iason kikre esküdött, s akikhez esd / Medea méltán : halhatatlan éjhomály / s te, felvilág fonákja, s ártó szellemek / s bús alvilágnak ura s úrnője, kit különb / hűség rabolt el – rontó szóval esdek én!

Seneca, Medea, 4-10. (ford. Kárpáty Csilla)

A Hecate-Medeea binómot mint klasszikafilológiai locus communis-t Béketevő Maximusunk sem felejti természetesen el, amidőn e csodakönyv-kódex címéről így distichonozik mágusi-magisztrálisan a pagina XV-ön :

Épp száz húsdarabot tett Medea főzni az üstbe,
s báránnyá forrtak össze a húscafatok.
Épp száz verscafatot teszek én is e könyvbe s utána
könyveim testévé lesznek a verscafatok.

(In: Csehy Zoltán, i.m., IV. A könyv címéről, intés az olvasónak, p. 15.)

III. Conclusio
corpum CO (KA)

Sőt ! Az írói-(ön)mitologizáló pszeudo-nomenizmus, az alkotói álnévizmus, a művészi önszereposztás, a kreatív maszk-keresés, az egyéni karakterológiai címerpajzs és álarc mentál-heraldikai kialakítása nemcsak görög-római és antik retorikai eszköz, hanem a mindenkori artisztikus (és ezoterikus-hermetikus) énnek is állandó velejárója és talán kezelhetetlen gyermekbetegsége is, amelynek körén belül a homo ludens-re, a Játszó emberre mintegy ráragad a választott és minduntalan változtatott színházi-színészi, színes és szinonimikus (vö. gör. syn-) – esetleg : szerelmi – szerep és póz-készlet.

Dehát ilyenek : javíthatatlanok vagyunk.

Minden művész valójában … színész. Aki a többieket, a (néha kozmikus) közönséget – és önmagát is ! – … szórakoztatja. Osztja-és-szorozza.

A művészet nemcsak a Tiszta és az abszolutizmusában is önmagát Istenként fölfogó Ész Bábel-i elefántcsonttornyaiban végbemenő-történő, zárt körű köldöknézés, miként azt az isteni Wilde (Oszkár) ellen zúdított kispolgári vádak megfogalmazták, hanem szellem-testi köldökmutogatás is egyben az egzisztenciális exhibicionizmus esztétikai teológiájának az értelmében ! … Bizony.

Csehy-nk már a kettő ezredik évben napvilágot látott, fölöttébb értékes görög és latin erotikus (pontosabban : veretesen pornográf) szuper-versek antológiájában – a Hárman az ágybanban – ez itt egy kis kakofón hangutánzás! – (Válogatta, fordította és az utószót írta Csehy Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2000) a Mega-Retorok – a Kr.e. 200 táján élt és virágzott Dioszkoridész, a Kr.e. 130-60 között tevékenykedő Meleagrosz, a Kr.e. 110-40 között működő konzseniális Philodémosz vagy Automédon avagy Rhuphinosz (130 táján) – s a Görög és a Palatinus-i Antológia más meghaladhatatlan szerzőinek, s többek között a transzilván Nicolaus Olahus püspök úrnak (1493-1568) a textuális maszkjai mögött is fölfedezhette önmagát – és mi Őt ! – mármint a mai és örök … Pacificus Maximus-t.

Persze, Csehy Pacificus Maximus He-ca-telegiumához még óhatatlanul azt is hozzá kell fűzni, hogy nemcsak tizennyolc (vagy akár : huszonnyolc) éven felüliek számára való, maximált, legfelsőbben föltunkolt Mega-irodalom ez a javából, hanem ezenfelül még az irodalom keretén belül is nem a literátori Kezdők, hanem a hiper-profi Haladók költészetének a ritka szakterülete ez, ahol a jámbor jambusokra éhes és értő Új- és Ó-Olvasó a Szapphó-i avagy az ithiphallikus (hímtagmerevítő) strófa minden számoszi és minden daktilikus, trochaikus és Adonisz-i rejtelmeiben és kellemében jártas, és ahol ő, az Eszményi Befogadó a hermeneutikai és stílesztétikai pán-hedonizmus minden ajándékának örvendhet.

A technikai kivitelezésében is csinosnak mondható kötet különben valójában egy magas-retorikai kincsesbarlang, amelyben duplakanyarfúrós enigmák és a pszeudo-revelált, azaz újra-lefátyolozott megfejtések mellett mindenféle mitológiai csodák, beugratók, hibridek, szfinkteres szfinxek és szőrős, szörnyeteg, éneklő ének és szirének találkoznak és öltöznek de more geometrico gyakorta az öngúny gúnyáiba a muzikális Múzsák eme Csehy Zoltán rendezte processzióján, díszfölvonulásán s a Kabbala-i gemantriával is kacérkodó karnális karneválján.

A kötelezően szerény és önmaga érdemeit illendően minimalizáló Maximus-unk, a pacernek még a legmegveszekedettebb ellenei által sem nevezhető Pacificus-unk, a mi antico-neo-goliárd Archipoeta Novus-unk – az időtlenségében örök Proto- és Post-Poeta – Priapus-sal – vagyis : a Faltörő Fallosz istenével – folytatott Plató-i disztichon-dialógusa mint a Csehy-i Opus és szexuál-alkímiai Opera Magna utolsó előtti darabja így zárul :

KÖLTŐ

Gyönge e könyv, tudom én, s a poézis unalma kifáraszt,
mégse gyalázd soraim tétova áradatát,
finnyásan, vándor, ne nevesd ki a fűzfapoézist,
mert a piciny lőcs is célba liheghet azért.

PRIAPUS

Száz örömet zengtél, s százszor sült jól el a versed,
templomi szent szövegül szánom a könyveidet !
Ezt olvassa najád, nimfák, a szatírok, Apollon,
műved a Parnasszus legközepébe hatolt !

(p. 152)
A metrum, mint dukál, természetesen : hexameter + pentameter = vagyis a „sántító” és „szent” Disztichon, ami az Antikvitásban a jellegzetesen erotikus és pornográf, mentál-kielégítő elégia klasszikus versformája.

Csehy különben is, amiképpen a Poeta Doctus ezt nem is rejti véka alá, a disztichon föltétlen Híve és Rajongója :

Tombol a disztichon: sír-rí, bagzik, gügyörészik,
Hogyha akar, tréfál, hogyha akar, pityereg.
Rozzant épületét tatarozni ki vágyja a versnek ?
Rongy, kullancs kritikus, bőröm alatt mit akarsz ?
Nékem a disztichon vérem-húsom, be ne szennyezd !
Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.

(LXIII. Válasz Petrus Demensnek, korunk jeltelen kritikusának, p. 98)

Ám a mindkét felén, retro-verso „vajas”, versi-költői kenyérkaréjú, poétikai Caesarunk, Kaiserünk nem áll meg ennyinél, s a bizony korlátoltan, szemellenzősen maradi és bunkósbot szexualitás-szemléletünk apránként hatékony kitágítását követően az eltorzított-meghamisított műfaj-koncepciók újjáépítésének az ambíciós programját is kitűzi újraelfoglalandó irodalom-„katona”-politikai hadicélul.

Nevezetesen az elégia helyretételéről és irodalomaxiológiai restaurációjáról lenne szó, amit Zoltán Szultánunk el is követ C(entum) (C., azaz száz) tételben.

És szuper-grandemente igaza is van, és nemcsak azért, mert az elégia a (ki)elégítés, az ex-telegia kiváltképpeni műfaja, hanem azért (is), mert az elégia, legalábbis az antik gyakorlatban közelről sem az a nyálas, nosztalgiázó, pre-internetező, messzirőlcsettintő, de testközelbe sem kerülő, hormonsterilizált csettelés, amivé tette azt a polgári és álszende szenvelgés, hanem igenis a legégőbb, Vad Vágy igenis lüktető és gyakorta az ostoba és egoista szemérmeinket vádoló és becsületes – civisen úgymond : perverzitásokat – tartalmazó, lírai védirata. Ez az elégia.

A műfajt persze nem Petőfi találta ki a Szeptember végénben – s talán még Gallus, Ovidius vagy Csehy sem –, hanem általában a Rossz Romulus és a Rémes Remus romosan retró-Fiai (vö. Némethy Géza, A római elégia, Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1905.).

Az elégia lényegében az Elégő Égi Úrnő, a venerális Venus Urania minket (önki)elégítő himnusz-műfaja.

Hímnősök, figyelem !