"én hajnalom maradsz"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 19. (825.) SZÁM – OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A sárkány ébredése
Demeter Zsuzsa
Nincs írói elefántcsonttorony – Beszélgetés Botházi Mária íróval, újságíróval
Borsodi L. László
Borsodi L. László prózaversei
ZALÁN TIBOR
Könny és elhányt fogak
Botházi Mária
Nempercesek – Botházi Mária helyszíni rövidprózái
Döme Barbara
Nempercesek – Döme Barbara helyszíni rövidprózái
György Alida
Nempercesek – György Alida helyszíni rövidprózái
KORPA TAMÁS
Korpa Tamás versei
Demeter Ferenc
Demeter Ferenc versei
Kabai Henrik
Kabai Henrik rövidprózái
Codău Annamária
Elvárások labirintusában
Miroszlav Lajuk
Miroszlav Lajuk versei
Katerina Devdera
Katerina Devdera versei
Bangha Mónika
Meredith kutyája
Csontos Márta
Reményik Sándor szeretetlírája
Medgyesi Emese
Élet és halál mérleghintája
Bartha Réka
Meryl Streep és a lelki sztriptíz
Szalló Tünde
A test feladatai: félni és menekülni
Mărcuțiu-Rácz Dóra
A tieitek lőttek, vagy a mieink?
MÁRTON EVELIN
A haza édessége
Jakabffy Tamás
Egy kolozsvári kilenc-tizenegy
Túros Eszter
Kortárs hieroglifák
 
Bangha Mónika
Meredith kutyája
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 19. (825.) SZÁM – OKTÓBER 10.

Meredithnek volt egy kutyája. Hogy mikor szegődött hozzá először, nem tudta volna megmondani.

 

Abból az időből, amikor még szimbiózisban élt a környezetével, nem emlékszik bonyolult érzésekre. Óvodában van, ülnek körben a térképre emlékeztető szőnyegen, várják a Mikulást. Fogja édesanyja kezét, a másikban tízórais táska, sárga csatos. Szülinapoznak a szomszéd kislánynál, felveheti a piros pántos kötött szoknyáját. A dobostorta tetején az égetett cukor émelyítően édes, egyszer szinte beletörtek a tejfogai.

 

Azt a néhány emlékfoszlányt, ami kéretlenül is előtüremkedett a csíki ködre emlékeztető korai éveiből, megtanulta gondolkodás nélkül dobni. Ugord át, később felszárad – mondogatta vidéki nagyanyja esténként, lefekvés előtt, újra és újra, kiszolgált és kiszolgáltatott élete egyetlen – nélkülözhetetlen – mantrájaként, miközben nagyot cuppantott Meredith homlokára, és gondosan betakargatta a szívecskés ropogós ágyneműbe öltöztetett dunyhával. Eredetileg a templomból hazatérve mondogatta, miközben unokájával az aszfaltot nem látott sáros utcán próbáltak a pocsolyákon átkelni ünneplő ruháikban. Később viszont szinte mindenre. Meredith már felnőttként csodálkozott rá, hogy mennyire találóan. Akárcsak a Müller Péter-idézetek a Facebookon. Igaz, a fehér harisnyán még hetekkel később, többszöri hipós mosás után is látszódtak a sárcseppek nyomai, ha Meredith kezét gondosan széthúzta a lábszárrészen, az ablak felé tartva, esetleges szemfelfutás után kutatva. De csak így. Akkoriban ezek a fehér harisnyák évekig kitartottak, stoppolva, lakkozva, sárfoltok láthatatlan nyomaival.

 

A dunyha puhasága, mindenre kiterjedő képlékeny volta kontrasztban volt a bevetett pad keménységével. Minden második hétvégén itt találta magát Meredith, és imádott belesüllyedni, mint valami felhőbe. Így képzelte a mennyországi lebegést is, amiről vasárnaponként a pap bácsi mesélt. Csak ne ütötte volna be időnként a lábát, könyökét, néha még a fejét is a szűkre tervezett pad fájába, ahogy végtagjai kamaszosan nyúlni kezdtek. Hihetetlen, hogy ezekben a padokban valamikor felnőttek aludtak, leginkább párban, de látott apró ajtajú, ablakú házakat több mint 100 évvel korábbról, tudta, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak. Ő is legalább tíz centiméterrel el fogja kerülni az anyját, mondta neki mama. Ilyenkor mindig megsimogatta a fejét, mintha az mindjárt be is lendítené a növést.

 

Arról, hogy ő maga még a kredenc tetejéig sem ér fel, hogy hokedlit tesz, amikor a pöttyös csuprokat készíti elő unokáinak a ribizliszedéshez – arról természetesen hallgatott. Meredith mélyen beszívta ezt a csendet, értette, szerette a kimért szavak logikáját, az ismétlődő, kiszámítható mozdulatokat. Szerette ezeket a hétvégéket, amikor ketten voltak a mamával, az idő lelassult, körülölelte, mint a dunyha, és egészen vasárnap délutánig nem is gondolt az éles sarkú, kitüremkedő valóságra, a hazamenésre. Csak a kiskanál ritmikus koccanása volt a csupor falán, a ribizliszemek lassú önmegadása a cukor és a nyomkodás hatására, a vérvörös, sűrű katyvasz ráérős, simogató útja a nyelőcsövén.

 

Meredith ma különösen erősen próbálgatta az ugrásokat, rendszerint elalvás előtt gyakorolta, bárányszámolás helyett, mert ilyenkor volt a legnehezebb szabadulni a rátörő képektől. Szemet hunyni lámpaoltás után a legnehezebb, állapította meg keserűen. Még akkor is, ha mamánál van. Érdekes módon ilyenkor minden könyörtelenül szembejön, ha nem vigyázunk eléggé. De Meredithnek megvoltak a technikái, B tervei, amikre ilyenkor koncentrált, így elalvásig nem is volt gond. Akkor viszont elszabadult a pokol.

 

Alig pár lépéssel távolodott el a lépcsőháztól, amikor a szempár szúrását már a hátában érezte. Kezében üres punga, a másikban papírpénzt szorongat. Ösztönösen fordul ki a sugárútra, a közeli boltba tart. Ritmikusan mondogatja magában: fél kenyér, két eugenia, visszajáró 8 lej, 10 bani. A középső önkiszolgáló legfeljebb 200 méternyire van, amióta a 100 méteres távot gyakorolják tornaórán, így méri fel a távolságokat. Most mégis végtelennek tűnik, óriási a feladat. A szeme sarkából elkapott árnyék emlékezteti, hogy nincs egyedül. Valaki szorosan mögötte lépked, de nem mer hátranézni, hogy leellenőrizze. Érzi, hogy most nem szabad megijedni, elszaladni, valami technikát kell kidolgoznia, hogy a követőt lerázza. Azt már tudja, hogy nem ember követi, hanem kutya, egy jól kifejlett, gyönyörű szőrű németjuhász. Ez még ijesztőbb, főleg mert lépésben követi, mozdulatai nyugodtak, megtervezettek. Meredith egyre erősebben szorítja a 10 lejest, az amúgy is hétrét gyűrt papír az izzadságtól tovább málik. Vigyáznia kell, nehogy elszakítsa a címernél, mert akkor nem veszik el a boltban. Ekkor villan be a mentőötlet. A tízemeletes blokk csupán 10 méterre van, a lépcsőház ajtaja kitámasztva. Ha elég hirtelen tér le és ugrik be, van remény a menekülésre. Továbbra is magán érzi a szempárt, valamivel hamarabb gyorsít, mint kellene. Valósággal beugrik a lépcsőház hűvösébe, csak most érzi, hogy teljesen leizzadt. A karzattal nem is foglalkozik, kezei amúgy is foglaltak, kettesével veszi a lépcsőket. Egy hosszabb és egy rövidebb lépcső után szusszanna, ekkor viszont saját lihegése mellett meghallja az egyenletes lábdobogást. Nem csukta be az ajtót! Hiába tudja, hogy csapda, nincs más út, csak felfelé! Egyre nagyobb zajt csap, hátha valaki kinéz, de sosem volt még ilyen egyedül. Mintha egy elhagyott bunkerben bolyongna, nem egy emberlakta helyen! Változatlanul hallja maga mögött a lépéseket, egyre közelebbről. Nincs ideje hátranézni, az életéért fut. Minden emelettel közelebb érnek a lépések, kopogó hangokat ver vissza a lépcsőház köve. Cipők lennének? Paták? A kilencediken lehet, amikor a szempár mintha lyukakat fúrna a hátába, a nyakán érzi a leheletet. Meleg, undorító, most már egyáltalán nem nyugodt lihegés. Amikor elfogy az összes lépcső, Meredith hirtelen megfordul. Ott áll előtte a hatalmas kutya, végre szembenéz vele. Kirázza a hideg. Hirtelen megérti, miért szúrta ez a tekintet: szürke, hideg, emberi szemek néznek vissza rá. A kutya ekkor két lábra áll, és lassan, komótosan elkezdi levetni a szőrét, mint valami ruhát.

 

Meredith heves szívdobogásra ébred. Akkor először, majd még sokszor.

 

A dudor a homlokán viszonylag hamar lelohadt. A dunyhát mama már ki is tette száradni a májusi napra, állítólag a mosásnál is többet ér. Nagyon élesek ezek a tömörfa padok, dünnyögi. Meredith ma inkább nem ribizlizik, már a mélyvörös massza gondolatától is hányingere lesz.

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében