Ó, én láttam a Nőt,
S talán tisztábban, mint ti,
Akik örökké csak a szerelem
Piros üvegén által nézitek,
Vagy a férfi-gőg fekete üvegjén.
Ó, én láttam a Nőt.
(Reményik Sándor, A nő)1
Reményik Sándor a köztudatban úgy él, mint küldetéses költő, aki magyarságának megőrzéséért küzd a Trianont megelőző, majd azt követő időszakban egyaránt.
Vannak, akik úgy vélik – az életmű teljes ismeretének hiányában –, hogy szerelmes verseket egyáltalán nem is írt, s ennek főleg gyenge fizikuma, egészségi problémái voltak a hátterében, hiszen több versében is önmagát szerelemre alkalmatlannak tartja. Így vall erről egy 1936-ban írt lírai önértékelésben.
Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
(Hűtlenül)
Reményik magánéletében mintha önnön fizikai szenvedései körül forogna minden gondolata, s ezzel a magatartással mintha egyfajta negatív értékmérőt alkalmazna önmagával szemben.
Valójában a személy és a magára vállalt szerep között antagonisztikusnak látszó ellentétek között keresi az egyensúlyt, ez a törekvése azonban mindvégig utópia marad. Az öntraumatizáció során „az ember megszokja a szenvedést, még ha tiltakozik is ellene, egyesek sajátos depresszióba esnek […] mintha nem tudnák nélkülözni a szenvedést, vagy mintha eltűnne belőlük a cselekvő erő, melyet a szenvedés hívott elő belőlük”.2
Ez a Reményikre nagyon is jellemző öntraumatizáció okozza személyiségében azt a negatív hozzárendelést, melynek alapján ő is alkalmatlannak találja magát a szerelemre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem születnek szerelmes versei, csak az ’önelrejtés’ taktikájával a barátság és baráti szeretet mindenekfölötti felsőbbrendűségét emeli piedesztálra. A barátság és a testvériség nála azonosul a múzsával, megjelenik az elérhetetlen ideál, mely a Reményik számára oly fontos távolságtartást szimbolizálja.
Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
Magadtól – s nem fognak gyötörni…
Ne ismerkedj a dolgok lényegével,
Csak friss hamvával, csillogó színével.
(Fecske a víz tükrén)
Vallomásos soraiban kiemeli, hogy a szerelmeket legjobb ’bimbóban’ hagyni, hiszen akit kifelé gátol a világ, annak befelé nő az élete. A testvér és a múzsa kettősségének szépsége azért is annyira fontos nála, mert ez biztosítja számára az önkifejezés, az önérték-megtartás lehetőségét. Elfogadni önmagát úgy, ahogy lehet – hangoztatja sztoikus bölcsességgel –, mert a szerelem reményét egészségi állapota miatt már régen elveszítette. Pusztán lelki lény próbál lenni, akiben győzedelmeskedik a filia és az agapé, legtöbbször mégis testi reakciói csapdájába esik. Erre utalnak kristálytisztán a következő sorok: „Néha azt hittem, hogy összebékülünk,/Én meg a testem,/Nem barátom volt/Nyomorgatóm volt./[…] Mi nem békülünk össze már soha:/Én meg a testem”. (Csalánköntös)
A szeretetben lehetnek olyan érzelmi minőségek, amelyek a szerelemhez hasonlíthatók, erős kötődést jelentenek a szeretett félhez. A személyiség motivációs rendszere arra irányul, hogy a másik fél közelében lehessen, arról pozitív értékminősítést adjon minden vonatkozásban. Reményik esetében mindkét ’testvér-múzsa’ alkotásra inspirálja, s az élet negatív megtapasztalásait számára elviselhetőbbé teszi. A szexualitás nála mindig rejtve marad, s ez a hiány, tudat alatt is, önértékvesztéssel párosul a megvalósulás lehetetlensége miatt.
Reményik életében két nő van, akik nagyon közel állnak hozzá, Piroska és Ilonka; a helyzet különlegessége abban rejlik, hogy mindketten házasok, s mindkét férj is elfogadóként van jelen a barátság ápolásában és fenntartásában.3
Liktor Katalin irodalomtörténész foglalkozik először részletesebben a Piroska-versekkel, tanulmányában megidézi azt az 1923. március 6-án keltezett levelet, melyből egyértelműen kiolvasható a Reményik számára meghatározó asszonyalak szerepe, így a költő tisztában van lehetőségeivel. „Én Szilágyi Piroskát mint Szőcs Jenőnét ismertem meg és ebben a meghatározottságban, ebben a qualitásában szerettem meg. Ebben is. Magát a családi élettől »elválasztani« álmodni sem lehet […] Az egyénisége csorbulna, a személyisége fogyatkoznék meg, ha nem volna az, aki. S nem volna nekem egészen az, aki.”4
A költő Reményik és a festőművész Szilágyi Piroska szeretetkapcsolatának feltárása nélkül nem volna igazán teljes ez a költői életmű. Ez az a szeretet, mely megfékezi a szenvedélyeket, s tisztán megmaradnak azok az erőforrások, melyek az embert alkotásra, cselekvésre inspirálják. Hamvas Béla gondolatait érzem itt helyénvalónak, mely szerint a barátság megszületése „a magasabb világban való tartózkodás jele […] Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté.”5 Ennek az érzésvilágnak a reményiki életműben egyik legszebb darabja A testvér című.
A Testvér az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit nem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes vagy nemtelen célt nem takar…
A Testvér az a nő, aki szeret,
De sohasem lesz gyermekeid anyja,
Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
Töretlen- tömör aranyfoglalatja…
Piroska, akit szenvedéseiben „Gombostűre szúrt drága lepke-lélek”-nek nevez, halála után is végig jelen van Reményik verseiben. A Szerenád oda túlra ciklusában emléket állít a költő azoknak a személyeknek, akik kitörölhetetlenül mély nyomot hagytak életében. Ebben a ciklusban számtalan Piroska-vers olvasható (Festesz tovább, Piroska fellegek, Új Sz. János-kórház, Idézőjelek). Bensőséges megszólítással, visszaemlékezéssel, a szeretett nő alakjának eszményi megjelenítésével teszi szuggesztívvé ezeket a verseket, melyekből nem hiányzik az önmagát vádló kétségbeesés, a tehetetlenség és a rezignált belenyugvás, mely arra utal, hogy kapcsolataiban vagy nem tudta igazán saját helyét kijelölni, vagy egyszerűen nem találta magát alkalmasnak az áhított szerep betöltésére. Három évvel Piroska halála után is önmaga alkalmatlanságának gyötrő érzése uralja a sorokat.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királylány…
Reményik Sándor sorsképletének értelmezése során egy, a magánéletére is jellemző magatartásforma merül fel, nevezetesen a rejtőzködés öneltakaró vagy önfelfedő identitása. Magánéletében is szükség van erre, hogy elfogadhatóvá tegye saját szerepvállalását önmaga számára. Önelrejtést kell alkalmaznia, hogy el tudja fogadni és meg tudja magyarázni sajátos élethelyzetét, hogy magára vonja a figyelmet és elfogadtassa önmagát a szeretett személlyel, utalva arra, hogy mi lehetséges a való életben, s mi nem. Ilyen módon a rejtőzés taktikája eredendően defenzív magatartás, mely önérvényesítő, határozott véleménnyé erősödik. Ezt a sajátos ’taktikát’ veszi górcső alá Kaposi Márton filozófus A rejtőzködő egyén arca és álarcai című munkájában. „Az emberek egy részének azért kell vagy nagyrészt kényszerből vagy elsősorban önként valamilyen módon rejtőzködnie, mert eredeti formájában és helyzetében nem képes megfelelni a társadalmi nyilvánosság vagy a magánélet újabb és nehezebb kihívásainak.”6
Az önleplezés feladatjelöléssel párosul Reményik szövegvilágában.
A költő és a nő között
Túl a szerelmen, vagy innen azon,
Valami titkos ős-rokonság lappang.
Testvérek ők.
A végtelenben egy vérből eredtek.
Egy szív jutott nekik […]
Olyan egyformák, olyan egy-testvérek,
Hogy szinte bűn köztük a szerelem.
Szinte szentségtörés.
(Egy vérből)
Sokkal rezignáltabb eleinte a Férfi sorsában, úgy vallja, mindenkinek a rá kimért sorsot kell elfogadni és annak megfelelően élni. Ebből az állóvíz-hangulatból azonban sikeresen kiemeli magát, s szinte eufórikus elragadtatással erősíti meg önnön szerepvállalását: „De én egy rejtettebb kútfőre akadtam,/Szerelem útját, hogy elhagyogattam:/Én, én a Testvért fedeztem fel benne”. (Férfi sorsa)
Volt egy másik nő is, aki Reményik számára még a síron túli szerelmet is jelentette. Ennek a csodálatos vallomáslírának Judik Józsefné Imre Ilona volt az ihletője, aki öt évvel volt fiatalabb Piroskánál.
Piroska és Ilonka is kapcsolatban voltak egymással, Reményik levélszemelvényei is megerősítik a két nő kapcsolatát. Piroska 1931. október 28-i halálát követően Reményik Ilonkának írt levelében fogalmazza meg azt a fájdalmat, melyet a ’testvér ’ elvesztése okozott, aki sokkal több volt testvérnél, s akinek munkáiról önmaga írásait leértékelve így vall: „Tudja Ilonka, én sok mindent összeírtam életemben, de nem volt meg annak a teljes aranyfedezete, csak nagyon ritkán. Sokat írtam, csak úgy a költői hangulat kedvéért. Amit ő festett vagy írt, vagy tett, vagy gondolt, az minden részletében, az utolsó betűig halálosan komoly volt és az élete, a szíve gyökeréről szakadt”.7
Reményik Ilonkához való ragaszkodását, elvesztése miatti félelmét is megfogalmazza egy 1932. július 1-én írt levelében. A szeretett nő 1935-ben bekövetkezett halálát követően így ír dr. Imre Kálmánnak, sógorának, Ilonka testvérbátyjának: „Ha én egész más ember vagyok – talán merhettem volna egy rövid életre a magaméhoz kötni az övét”.8
Reményik egész életét küldetéses szerepvállalása határozta meg, ami egyfajta kompenzációt is jelenthetett számára. A magánéletben nem tudott kiteljesedni, gátlásait folyamatos kontroll alatt tartotta és erősítette. E kínzó érzés feloldása a másik feladatra való alkalmasság segítségével valósul meg: „…a torony, mit építettem,/Talán-talán állni fog itten/Habár ledőltem én”16 (Solness).
A valamire való alkalmasság és a valamire való alkalmatlanság átmenetileg különválik, csak azért, hogy mégis egyesüljön, hogy a lelki élet megkönnyebbüljön. A környezet, a történések, a fizikai állapot a lelki történés fontos tényezői. Reményik személyiségének alakulásában olyan hajtóerők szerveződését figyelhetjük meg, mint szeretet, megvetés, tisztelet, barátság, önbecsülés, önkritika. Ez a konglomerátum az érzelmek bonyolult formájában, az erkölcsi érzelmek diadalában teljesedik ki. Piroska és Ilonka iránt érzett vonzalma elsősorban törődést jelent, intellektuális és morális elfogadást. Ragaszkodása kölcsönös bizalomra épül, melyben képesek a felek egymás iránti érzéseiket tisztán lelki síkon megjeleníteni17 (Elment megint). Vállalta a boldog testvér szerepjátékot, ami valójában az önámítás nagyon is tudatos, de számára elfogadott formája volt.
Érdemes megismerkedni Reményik talán legszebb, s a magyar irodalomban a legszokatlanabb szerelmes verssel, az Álmodsz-e róla? című lírai vallomással, mely a kedves nő halála után íródott, így nem meglepő módon az özvegyen maradt férfit szólítja meg soraiban. A sodró erejű faggatóvers folyamatosan ismétlődő visszakérdezésével mintha kérdőre vonná a férjet, hogy megtett-e mindent kedveséért, s a folyamatos kérdésfeltevéssel egyidejűleg önnön eltitkolt-bevallott szerelmét állítja párhuzamba a férj érzelmeivel. Hasonlítás és elmarasztalás telíti meg a sorokat, melyeket át-meg átsző önnön tehetetlensége, a szerelemre való alkalmatlansága.
Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled –…
Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?
Ilonka alakjának felidézése csak fokozza a rezignált hangvételt, hiszen egész életében róla álmodott ’tündéri szépeket’, s most igazi vesztesnek érzi magát, kedves alakja már álmában sem jelenik meg, nincs számára semmi vigasz.
Álmodtam róla egész életemben,
kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
(Álmodsz-e róla?)
Egy 1937-ben írt versében mind a két nőalak megjelenik, ahol Reményik a szeretett személyek életében betöltött szerepének fontosságát emeli ki; az odafigyelést, verseinek értékelését, ragaszkodásának elfogadását, a titkolt vallomást, bűntudatát testvérszeretetnél mélyebb érzelmei elrejtésével, mely egyetlen fájdalmas sikolyba zárulva adja hírül mérhetetlen fájdalma erejét.
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint
illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
–-------------------------------------------------
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé –
Különben maradj Krisztus uradé –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény –?
Elvitted egyiket a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
(Maradj velem!)
Jegyzetek
1 Reményik Sándor: A nő. In Összes versei II, Bp., Auktor Könyvkiadó, 2000, 338. A további Reményik-verseket ebből a kötetből idézem.
2 Tournier, Paul: Személy és szerep. Harmat Kiadó, 1998,44.
3 Szőcsné Szilágyi Piroska festőművész, Kolozsváron született, a londoni Royal Academy of Artson végezte tanulmányait. 1912-ben Szőcs Jenő mérnökhöz ment feleségül. Három gyermeke közül Reményik Ádámnak írta az úgynevezett Webb-verseket Piroska. 1931-ben halt meg. Az Ilonka-versek ihletője Judik Józsefné Imre Ilona szintén Kolozsváron született. Édesapja dr. Imre József szemészprofesszor volt, aki Reményik szembetegségét is kezelte. Ilona 1921-ben házasságot kötött dr. Judik Józseffel, s 1935-ben halt meg.
4 Sövényháziné Sándor Judit: Reményik Sándor levele Szőcsné Szilágyi Piroskához. In Erdélyi Március, Álmodsz-e róla? Kiadatlan versek és levélszemelvények. Orpheusz Kiadó, 1990, 512.
5 Hamvas Béla: A láthatatlan történet. A sziget. Medio Kiadó, 201–202.
6 Kaposi Márton: A rejtőzködő egyén arca és álarcai. Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 2004, 51.
7 Álmodsz-e róla, i.m., 543.
8 Uo, 552.
