A Nagyherceg a rácsos ablaknak dőlve aludt, abba a meggyőződésébe kapaszkodva, hogy ébren van.
Országa partjainál látták az utolsó ámbráscetet, ott, a Nagyhercegség vizeiben vakarta le magáról az adóvevőt, mert megunta, hogy folyton követik és méricskélik, mennyire merült alá, hol bukott fel, mire vadászik, tényleg magányos vagy vannak társai, akik az ember számára láthatatlanok, míg be nem úsznak a radar hatósugarába. A szerkezet állandó viszketést okozott, és sajnos nincs olyan élősködő, amely le tudná enni ezt a problémát. A cet számolt azzal, hogy rosszul sülhet el a sziklához való dörgölőzés, de félelme alaptalannak bizonyult, egy éles kő lekapta róla a kellemetlenséget, és ő boldogan úszott ki a köztudatból a szerelem felségvizeire.
A Nagyhercegséget korábban szárazföld vette körül, de ez már történelem, az új hajósok megszülettek, készen álltak arra, hogy birtokukba vegyék a világóceánt, feltérképezzék az új medret, szigeteket fedezzenek fel, és csodálatos halakat fogjanak a Nagyherceg örömére, aki szárazföldi korszakában is kedvtelve fogyasztotta a tenger gyümölcseit. Csak a polipból készült étkekkel szemben érzett viszolygást, hisz milyen ember az, aki intelligens lényeket zabál? A lábasfejűek fogyasztásának és befogásának tiltását az alattvalók annak ellenére megszegik, hogy hosszú börtönévek várnak arra, akit in flagranti kapnak el.
A herceg nem feledkezett meg az ámbráscetről. Gondolataiban ott úszott folyton, és sejtelmes ködbe burkolta a rövid nappalokat és hosszú éjszakákat. A legutóbbi kormányülésen, amelyre elnökölni hívták, felvetette egy tenger alatti expedíció megszervezését, kerüljön bármennyibe, ha ez lenne az ára annak, hogy megtalálja azt, ami nyugodni nem hagyja, hát mondjanak csődöt a bankok, szegényedjen el az ország. Hogy a kormány végül mit határozott, a homályba vész. A Nagyherceg az ablakrácsnak dőlve a háborgó tengert fürkészi. A tálban kihűlőfélben a sült, gyógyszerei borospohár alján olvadoznak. Ápolói a folyosón cigarettáznak, de minden neszre érzékenyen figyelnek, amelyek az uralkodói szobából szüremkednek ki.
A kormánypalotában a Nagyhercegné az államminiszterrel karöltve vaskos szidalmakkal illeti a távol levő herceget, aki megbuggyanásában már évek óta azt képzeli, országának hirtelen tengere, sőt óceánja lett, alattvalói hajósok és halászok, mélytengeri biológusok, akik ámbrásceteket figyelnek, az országot pedig nem a Nagyhercegné és az államminiszter, hanem bölcs fejlábúak irányítják.
A Nagyherceg a rácsos ablaknak dőlve alszik, álmában hercegségi felségvizekben a cet kecses násztáncot jár.
