"mégis mutatna valami célt"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 20. (826.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Októberi álmok
Papp Attila Zsolt
„Használni azoknak, akikből vétettem” Beszélgetés Ferenczes István költővel, íróval
FELLINGER KÁROLY
Fellinger Károly versei
Kőnig Levente – Debreceni Balázs
Az Angyalhívó – Kőnig Levente órásmester javítási naplója alapján írta: Kőnig Levente és Debreceni Balázs
Vári Csaba
Vári Csaba versei
László Noémi
Séta
Sánta Miriám
Kivezetés az erdőből
Szondy György
A kiválasztott
Csapó Kriszta
Csapó Kriszta versei
Zongor Andrea
Haláltánc (első rész)
Claudiu Komartin
Claudiu Komartin versei
Vörös István
Az olvasó szabadsága
Gerber Erika
Én itt vagyok
Ion Stratan
Pentameron
Csontos Márta
Csontos Márta versei
Farkas Boglárka Angéla
Beszámoló a 21. Filmtettfesztről – A „majdnem elvesztés” öröméről
Bartha Réka
Bagatellizáló emlékezet: drámaírói work in progress
Biró Mónika-Anita
Kritikák kötetben, csíkos csomagolásban
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Merülőpróba
Nyílt sebre sót szórni
Jakabffy Tamás
A kétszer született Bretan
Kányádi Iréne
Részvétel egymás életében
 
Papp Attila Zsolt
„Használni azoknak, akikből vétettem” Beszélgetés Ferenczes István költővel, íróval
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 20. (826.) SZÁM – OKTÓBER 25.

– Azt javaslom, induljunk ki a Veszedelmekről álmodom című legújabb, életrajzi jellegű könyvéből, mert úgy látom, valamiféle summája az életműnek – aki elolvassa, közelebb kerülhet a Ferenczes-versek világához is. A könyv egyik legmegindítóbb része, amikor az édesapa sírjának a rendbetételéről van szó: nagyon nehéz feladat ez a gyermek számára, de azt mondja az édesanya, hogy fiam, a sírokat rendbe kell tenni. Úgy érzem, hogy ez a könyv ennek – a sírok rendbetételének – a szimbolikus irodalmi megvalósítása.

 

Így van. Ez a könyv jobbára apámról és nagybátyámról szól, tartoztam nekik annyival, hogy az emléküket megörökítsem. Az ő életük az enyémnél is fontosabb volt – és meghatározta az én életemet és gondolkodásomat is. Dokumentarista próza, családtörténet, memoár, én sem tudom pontosan meghatározni, mi a műfaji besorolása.

 

– Ez egy nagy volumenű, közel hétszáz oldalas munka. Hogyan állt össze, mikor jött az ötlet, hogy ezt meg kéne írni?

 

Úgy látom, hogy én eredendően prózaíró lennék, vagy az kellett volna legyek, csak éppen nem volt időm prózát írni, és nem a fenekem hiányzott hozzá, hanem az idő. Állandóan másféle kihívásoknak, közéleti, családi és egyéb feladatoknak kellett eleget tennem. Azzal kezdődött az egész pályám, hogy az államvizsga előtt, 1967 februárjában aránylag fiatalon meghalt apám, ezt a traumát mai napig nem tudtam feldolgozni. Akkortájt kezdtem írni, akkor döntöttem el, hogy pályát módosítok, és azontúl írással foglalkozom. Először újságíró lettem, amiről azt tartja a közvélekedés, hogy íróembernek tanácsos egy idő után abbahagyni. A Hargita napilaphoz kerültem, amit a megyésítés után hoztak létre. Már akkor éreztem, hogy legfennebb a valódit lehet elmondani, az igazat nem, de engem főként az emberek érdekeltek, tárcákat, portrékat írtam. Azzal volt szerencsém, hogy hét év után kirúgtak, ez akkor nagyon rosszul esett, mert nagyjából munka nélkül maradtam, utána viszont áldottam a sorsot, hogy így alakult. Persze a napi újságírást is lehet úgy csinálni, ahogy Krúdy vagy Márai művelte. Krúdy hajnalban felkelt, kilenc körül bekocsizott tíz-tizenöt kézzel írott árkuspapírral valamelyik szerkesztőségbe, s ott felvette a pénzt érte – így lehet, érdemes és szép is újságot írni. Később visszakerültem a sajtóba, a Falvak Dolgozó Népéhez, de az hetilap volt, más munkatempót jelentett, s az elvtársak se figyeltek nagyon rá. Bukarestben volt a szerkesztőség, én székelyföldi tudósítóként dolgoztam, a társaság is jó volt.

 

– Erős felütéssel kezdődik a könyv: „Álmomban megjelent apám.”

 

Nagyon szeretek aludni, azért, mert sokat álmodom. Időnként csodálatos álmaim voltak, máskor pedig hátborzongatóak, jó néhány ötletet pedig az álmokból merítettem – azt szoktam mondani, engem az álmodás vitt a veszedelmekig. Apámmal is sokat álmodtam, de úgy, hogy lássam tetőtől talpig, egészében, úgy soha nem – addig. Akkor viszont teljes valójában megmutatkozott: ott állt a Nyírtetőn…

 

– Neki nem veszedelmes álmok, hanem veszedelmes sors jutott.

 

Igen, és nekünk is. Az történt, hogy apám Csíkszeredában vezetett egy építkezést, munka után a mestereivel, segédeivel beültek egy kocsmába, és apám azt mondta a kocsmárosnak, akiről pedig tudható volt, hogy besúgó: „Miért nem veszitek le a vén gazember képét a falról? Azt beszélik, hogy megdöglött!” Sztálin képéről volt szó, ezek szerint még kocsmákban is kirakták akkoriban. Másnap utána jött a fekete autó, mi, édesanyámmal és anyai nagyapámmal éppen nyári tüzelőért voltunk az erdőn, estefelé indultunk haza, amikor szembeállt apám, s elmondta, hogy el akarják vinni. Akkor úgy eltűnt, hogy hosszú ideig nem láttuk. Elment a Regátba, Comănești-re, Moinești-re, ott bujkált egy ideig, egy hajdani bukaresti építésztársa, aki munkatelep-vezető volt, felvette és rejtegette, amíg kellett. Aztán egy idő után építőtelep-vezető lett és sztahanovista. Ez az epizód indította el a folyamatot, ami végül a könyv megírásához vezetett.

 

– Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a könyv visszatérő motívuma a bujdosás, a menekülés – és nem csak az édesapa vonatkozásában, hanem történelmi vonatkozásban is. Gondoljunk a madéfalvi veszedelemre…

 

Imreh István közzétette a madéfalvi veszedelem utáni bűnfenyítő bizottság jegyzőkönyvét, amit azóta is folyamatosan tanulmányozok. Azt vallja az egyik tanú, hogy amikor a csíki és háromszéki székelyek a csikorgó télben összegyűltek a havas alján, elhatározták, hogy leereszkednek Csíkpálfalvára és Delnére. Útközben rájöttek, hogy ezek hegy alatti falvak, nincsen sok szénájuk, tehát nincs amivel etetniük a háromszékiek ötszáz lovát, ezért inkább Madéfalvára mentek, mert nekik voltak dús legelőik, szénájuk bőséggel. Tehát lehetett volna csíkpálfalvi veszedelem is a madéfalviból. Ez szíven ütött: Csíkpálfalva a szülőfalum. Ezért is próbáltam összeszőni a történelmet a saját családtörténetemmel.

 

– Ez sikerült is: a könyv lapjain nemcsak a madéfalvi veszedelem és a szabadságharcok története elevenedik meg, hanem például a Bukarestbe szakadt székely cselédlányok, vendégmunkások sorsa is.

 

Korábban kellett volna elkezdenem megírni ezt a könyvet, de nem lehetett, mert egy csomó dolgot nem tudtam. Azt tudtam, hogy apám szinte egy évtizedet Bukarestben dolgozott, de ő reggel elment otthonról, este hazajött, soha nem beszélt a bukaresti élményeiről. Elhatároztam, hogy kezdek valamit ezzel az időszakkal, úgyhogy írtam egy Bukarest-kartotékok című, szótárszerű fejezetet. Ebben leginkább az inspirált, hogy kezembe került egy hosszú interjú Magyar Ferenccel, a hajdani KALOT-­igazgatóval – tudni kell, hogy építőmesterként édesapám volt a kivitelezője a csíksomlyói KALOT-háznak, amit Kós Károly tervezett –, és egy helyütt azt mondja, hogy nem nagyon volt pénz az építkezésre, de talált valami helybéli pallért. Nem a pallérral volt bajom, hanem azzal, hogy még a nevét sem említette édesapámnak. Ez nagyon feltüzelt, és akkor elhatároztam, hogy utánajárok apám szakmai múltjának. Kiderült, hogy Bukarest egyik legnagyobb építőjénél, egy Emil Prager nevű építésznél tanult mesterséget. Prager családja Morvaországból telepedett ide, az anyja bánsági magyar volt, magyarul is tudott, apámat szerencséjére ez az ember vette fel, elküldte hat hónapos műszakirajz-iskolába, s utána építőtelep-vezetőnek nevezte ki. Székely csoportjával olyan épületeken dolgozott, mint a királyi palota vagy a hajdani Központi Bizottság épülete, ahonnan fölrepült 1989 decemberében a helikopter. Bukarest rengeteget köszönhet Pragernek, de a kommunisták végül még a saját házát is elvették.

 

– A kommunizmusnál maradva: úgy tudom, az első Ferenczes-kötetből harminckét verset cenzúráztak ki. Ha belegondolunk, hogy manapság jelennek meg olyan verseskötetek, amelyekben összesen nincs ennyi vers, elég nagy érvágás lehetett.

 

Csiki Laci, a könyv szerkesztője elém tette a cenzor által láttamozott kötetet. Amelyik vers közölhetőnek ítéltetett, azon pecsét volt, amelyiken pedig nem volt pecsét, az nem jelenhetett meg. Lacival megszámoltuk a pecsét nélküli verseket, harminckettőre emlékszem. Lehet, ha azokból néhány benne marad, akkor jobb lett volna az első kötetem. Az a baj, hogy azokat a kicenzúrázott verseket utána sem közöltem sehol, nem válogattam be a későbbi köteteimbe.

 

– A költői indulása sem volt szokványos, hiszen eredetileg biológusnak készült. Mi okozta a pályamódosítást?

 

Része volt ebben apám hirtelen halálának, szerelmi bánatnak és közéleti élményeknek is. 1967-ben végeztem el a biológia szakot, az egy nagyon érdekes év volt Kolozsváron, gyakorlatilag akkor döbbentem rá végzetes kisebbségi sorsunkra. A „kis egyesülés” évfordulóján, január 24-én a Főtéren hóráztak, sokan pedig felmásztak a Mátyás-szoborra. Pokoli látvány volt, és a hangulat is ilyen volt az egész városban. Kolozsvári létünk alatt először történt ilyen, elhangzott az „afară cu ungurii” („kifelé a magyarokkal” – a szerk.) rigmus is. Ezek döntő tényezők voltak: elhatároztam, író, újságíró akarok lenni, hátha használhatok valamit azoknak, akikből vétettem. Tudom, ezek nagy szavaknak tűnnek, de ma is hiszek ebben.

 

– A rendszerváltás után sem változtak a kisebbségi sorsra vonatkozó felismerései?

 

Nem. Forradalmárkodtam meg részt vettem az RMDSZ megalapításában, de az illúzióim január 4-ig tartottak, akkor került a kezembe a Hargita megyei románok feljelentése, ebből lett aztán a hírhedt Har-Kov jelentés a román parlamentben. Kányádi mondta akkoriban, hogy a közéleti költészet ideje lejárt, mert nem lesz miért harcolnunk – de én nem értettem egyet vele.

 

– A ’89-es eseményeknek Csíkszeredában fontos pillanata volt, amikor elszavalta egy versét a téren…

 

– A diktatúra közhelyei, ez volt a címe. Egy évvel előbb, 1988 nyarán írtam, néhány példányát szétosztottam a bizalmasabb barátaim között. 1989. december 22-én betettem egy csomag gyertyát a zsebembe, lementem a tapstérre, és elkezdtem meggyújtani a gyertyákat. Egyre nagyobb tömegben gyűltek össze az emberek, egyszer azon vettem észre magamat, hogy feltesznek egy Trabant tetejére, és valaki a kezembe nyomja a verset, hogy olvassam fel. Akkor este háromszor kellett felolvasnom – volt egy petőfis pillanat az életemben.

 

– Pályájának megkerülhetetlen, fontos mozzanata a Székelyföld folyóirat megalapítása. Hogy kezdődött?

 

Részt vettem az RMDSZ csíki szervezetének megalapításában, győzködtek, hogy vállaljak ilyen-olyan funkciókat, például a parlamenti képviselőséget is, de elég hamar kiábrándultam a politikából, úgyhogy néhány évig munkanélküli, pontosabban szabadúszó lettem. Kolumbán Gábor, az akkori Hargita megyei tanácselnök meghívott a kabinetjébe, kineveztek megyei kulturális főtanácsadónak, de ahhoz sem fűlött a fogam, másfél-két év után lemondtam. Sosem akartam főnök lenni – a főszerkesztés persze más egy kicsit… Ekkortájt született az ötlet, hogy kellene alapítani egy periodikát ennek a régiónak, mert Kolozsvár, Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között valahogy kimaradt a kulturális körforgásból. Ráadásul akkor érkezett a városba több fiatal szerző, Molnár Vilmos, György Attila és a többiek. Kolumbánt nem kellett sokáig győzködni, megértette, hogy ez fontos ügy. A közigazgatási törvény lehetővé tette, hogy a megyei tanács intézményeket hozzon létre, így alapítottuk meg a Székelyföldet – rettenetes kolozsvári, vásárhelyi és bukaresti ellenszélben. Sokan nem értették, mit akarunk mi itt, Csíkban, főleg a folyóirat nevén ütköztek meg. Én viszont, addigi tapasztalataim alapján, úgy gondoltam, hogy ilyen névvel a leginkább eladható egy vidéki folyóirat. 2000-ben kiadót is alapítottunk, a Hargita Kiadóhivatalt, amely könyvek és a Székelyföld mellett a Moldvai Magyarságot is megjelenteti.

 

– 2010-ig volt a Székelyföld főszerkesztője. Miért hagyta abba?

 

Nyugdíjba mentem. Marasztaltak, de azt mondtam, hogy itt vannak a fiatalok, csinálják tovább ők. És van még valami: ahogy telik az idő, az alkotást, írást, művek létrehozását egyre fontosabbnak tartom. Most már világosabban látom, hogy ez kellett volna legyen az életem központi szervezőelve. Túl sok közfeladatot vállaltam – nem bánom, de ebből a szempontból végzetes hibának bizonyult.

 

– Ne kerüljük meg a Székely könyvtárat sem, amelynek szintén ötletgazdája volt.

 

Úgy gondoltam, manapság már annyi székely meg góbé termék van a piacon, hogy ha már bicska és szalonna kerül a székely ember asztalára, akkor nem ártana a könyv se. Így született meg a Székely könyvtár ötlete, eleinte a megyei tanács finanszírozta, többletforrást biztosított rá, aztán szereztünk egy kiváló mecénást is, Kurkó Árpád, a csíkszentkirályi borvíztöltőde tulajdonosának személyében. Így megjelenhetett mind a tervezett száz kötet. Lehetne folytatni ezt a sorozatot, de szerintem nincs már értelme.

 

– Hogy döntötték el, melyik legyen az a száz kötet?

 

Igyekeztünk úgy összeállítani a névsort – Lövétei Lázár Lászlóval, főszerkesztő-utódommal együtt, aki nagyon alaposan, módszeresen építette fel a sorozatot –, hogy minél sokszínűbb legyen: tartalmazzon történelmi, irodalmi műveket, klasszikus, kortárs szerzőket egyaránt. A kortársak közül olyanok kerültek be, mint Király László, Farkas Árpád, Vári Attila, Csiki László…

 

– Ferenczes István…

 

Igen, én azt mondtam, hogy legalább várják meg, amíg meghalok, de Lövétei Lázár Laci azt válaszolta, hogy ő a főnök.

 

– „Halott” költőkről jut eszembe Esteban Zazpi de Vascos ibér-baszk poéta, akinek a figurája a kétezres évek második felében tűnt fel a Ferenczes-életműben. Azzal, hogy egy baszk alteregót választott, egyfajta kisebbségi sorspárhuzamot rajzol meg?

 

Én se tudtam, mibe vágok bele. Egyfajta alkotói válság eredménye ennek az alteregó-figurának a „születése”, de hozzájárult a 2004. december 5-i népszavazás miatti csalódottságérzés is. Úgy éreztem, valamit ki kell találnom, hogy munkában tartsam magam, és mivel nagyon szeretem a spanyol, portugál költészetet, magától jött az ötlet. Annak pedig, hogy baszk lett, nyilvánvalóan köze van a kisebbségi léthelyzethez: az ember nem bújhat ki a bőréből. Aztán mindenféle kalandokat találtam ki a hősöm számára, elvittem Dél-Amerikába, az indiánok és az őket megtérítő jezsuiták közé, szerelmeskedett, szenvedett: úgy működött az egész, mint egy hólabda. De akármilyen távoli, egzotikus környezetet is teremtettem számára, ezek – ahogy egyszer Ferdinandy György is megjegyezte – nagyon is magyar versek.

 

– Szándékosan hagytam a beszélgetésünk végére egy olyan témát, ami a szívemnek nagyon kedves. A kettőnk életének van egy közös pontja: mindkettőnknek köze van Lugoshoz. Én ott születtem, ön ott járt középiskolába. A Veszedelmekről álmodom utolsó, Lugosról szóló fejezetében olyan szívfájdítóan ír a honvágyról, ami a székely fiúban ott feltámadt a szülőföldje után, hogy nekem is honvágyam támadt – a szülővárosom iránt…

 

A történet úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban bennünket, alig kéthektárnyi földdel, kuláknak minősítettek. Amikor az ötvenes években Székelyföldön felvételiztünk középiskolába, számítottak az osztályharcos szempontok, s mivel kulákok voltunk, engem nem vettek fel. A bánsági és dél-erdélyi középiskolákban azonban nem volt elég jelentkező, felvettek úgymond osztályidegen elemeket is – így kerültem én Lugosra. Miután felvettek, augusztustól decemberig nem jártunk otthon. Hát azt a honvágyat! Még telefonon sem beszélhettünk a szüleinkkel, a szülőfalumban csak egy kurblis telefon volt a néptanácsnál. Azt hiszem, ez a honvágy döntötte el, hogy soha többé nem akartam eljönni Székelyföldről, pedig többször kitelepedhettem volna Magyarországra.

 

– A könyvből kiderül, hogy – a honvágytól függetlenül – ezek meghatározó évek voltak. Ha jól tudom, mai napig vissza-visszajár Lugosra, például érettségi találkozókra.

 

Igen, talkálkozókra visszajárok, de különben nem nagyon. Többen élünk már Székelyföldön az egykori osztályomból, mint akik Lugoson maradtak. Szomorú tapasztalat, hogy akik maradtak, azoknak a gyerekei már alig beszélnek magyarul. A sok keserűség mellett persze csodálatos volt az a nyolcadik osztály, a magyar középiskola, fiatal tanárokkal, összetartó társasággal, valahogy románul is megtanultunk, és mintha életrevalóbbakká váltunk volna. Annak, hogy 1959-ben egyesítették a Bolyai egyetemet és a Babeșt, Lugoson is érződött a hatása: amikor következő tanév elején visszamentünk, a magyar középiskolát összevonták a német és az egyik román gimnáziummal.

 

Van egy történet ebből az időszakból, amit érdemes elmondani. Volt egy osztálytársnőnk, Oláh Julianna, akiről csak annyit tudtunk, hogy hárman vannak testvérek, három árva lány. Az ötvenéves találkozón kiderült, hogy Németországban él, megszereztük a címét is, elkezdtem vele levelezni. Kértem, meséljen magáról, mondja el, miért voltak ők a „három árvák”. Először elzárkózott, aztán szép lassan kezdett megnyílni – kicsit olyan lehetett ez számára, mint egy terápia. Megtudtam, hogy Vingán születtek, ami egy nagy bolgár falu Arad és Temesvár között, a gyergyóditróira hasonlító, hatalmas kéttornyú templomával. Juci elmesélte a következő történetet: egy kócos, bugyi nélküli, tetves kislány vasárnap a nagymise csendjében kinyitja a templomajtót, bekukucskál, előremegy az oltárhoz, ott letérdel, aztán felugrik és kiszalad – ez ő volt. Előtte néhány héttel tartották az elsőáldozást, s mivel őt nem tudták tisztességesen felöltöztetni, nem elsőáldoztatták. Ki öltöztethette volna fel, kérdezhetnénk. Hát a pap, például. Az apja ugyanis nagybetegen, élet és halál között feküdt otthon, az anyja a harmadik lány szülésekor meghalt. Az anya majláthfalvi volt, nekem pedig nagybátyám egy ideig ott volt pap – ő is fontos szereplője a könyvemnek. Én is jártam ott sokat, lehet, hogy térdeltem is azon a helyen, ahol az az árva kislány. Ilyen apró dolgok kötnek össze sorsokat, életeket.

 

 

Ferenczes István 1945-ben született Csíkpálfalván. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát pedig a bánsági Lugoson. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy évig szülőfalujában tanított. Első verseskötete Nyári vándorlások címmel 1972-ben jelent meg. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, a laptól 1975-ben politikai okokból eltávolították. 1979-ben került vissza a sajtóba, a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilap székelyföldi tudósítójaként. 1989. december 23-án egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek, majd különböző tisztségeket töltött be a Hargita megyei tanácsnál, élt szabadúszóként is. 1997-től megalapította a Székelyföld kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Eddig több mint húsz könyve jelent meg, főleg verseskönyvek, valamint publicisztikai és riportkötetek. Legutóbbi könyve: Veszedelmekről álmodom (Kortárs, Budapest, 2018). Munkásságát – több rangos kitüntetés mellett – 2019-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében