Hospice
Anyámat mindenkinél jobban szeretem.
A gyerekkori szomszédjával
van egy szobában.
Fekvő betegek ők, pelenkázzák őket.
Még a keresztnevük is azonos, Julianna;
én meg szomorú vagyok, mert mégse keverik
össze őket.
Szobatársa, bár túl van a nyolcvanon,
egyáltalán nem feledékeny,
bár azt, hogy ágyhoz kötött,
vagy a korát, szívesen elfelejtené.
Anyám váratlanul azt mondja, készülődjünk,
elfáradtak a betegek, vége a látogatási időnek,
fájó szívvel fogja itt hagyni mindkettőjüket.
Többé nem tud eljönni,
bocsássanak meg neki,
mindenki dolgozik a gyerekei, unokái közül,
meg szédül is már, alig él.
Elszabadult jövő
Anyám a tüdőembólia után
nem kap levegőt,
kevés a vérében az oxigén,
alacsony a szaturáció.
Azt mondják az orvosai,
adjam szanatóriumba,
ott állandó az orvosi felügyelet.
De tudom,
hibáztatni fogom magamat,
ha megfullad.
Otthon a mellette lévő szobában alszom,
nyitva hagyom az ajtót,
hallgatózom, köhög-e,
lélegzik-e egyáltalán.
Pontosan úgy, mint amikor
még nem került szanatóriumba.
Várakozom,
éveknek tűnnek a percek.
Nagy sokára felismerem ismerős sóhaját,
szuszog szegény,
fájdalmai lehetnek.
Megnyugodom.
Boldogság
Apám mindig megkérdezte, hogy amit
a munkahelyemről hoztam haza,
gabonát, építkezési anyagot,
az mennyibe fáj nekem,
mennyit fizettem érte.
Erre azt válaszoltam, ingyen vagy féláron,
mert megbecsülnek, régóta
dolgozom már azon a helyen.
Ilyenkor nem velem, hanem
magával volt elégedett apám,
boldogság töltötte el a szívét.
Sógorom, aki átlátta a helyzetet,
előre eldicsekedett apámnak,
nem várta meg, hogy rákérdezzen,
bizonygatva, hogy ő sem akárki,
hogy a beton, amit hozott, jóval olcsóbb,
a fuvarért, mivel ő volt a sofőr,
nem kellett fizetnie.
Aztán végül kiderült, nem így van,
lánytestvérem sírva panaszolta el
anyámnak, hogy megjött a faktúra,
fizetni kell, de anyámnak nem volt szíve
apám tudtára adni,
nehogy még
csalódnia kelljen önmagában,
s egy világ dőljön össze benne.
Meghalni
Meghalni akartam, amikor
az első füzet megtelt
az írásaimmal,
áldozatot szerettem volna hozni,
mert azt gondoltam,
a költők a haláluk után lesznek híresek,
minek is egy füzetnél többet írni,
csapjunk a lecsóba,
még mielőtt becsapnám magamat,
hiszen eddig is úgy maradtam a testemben,
mint a meghibásodott lift két emelet között,
hiába, el kell találni, mennyi a sok
és mennyi a kevés,
amikor verset ír az ember.
Elítéljük a gyilkost, de nem
becsüljük magát az életet,
természetesnek vesszük magunkat,
hitünk megtűrt vadcserje, tüskebokor
egy dűlőút mellett,
amit már nem kaszál senki,
apám azt mondja,
már állatot sem érdemes tartani, nevelni.
Ragaszkodás
Nincs szívem, nincs szívem arra,
hogy meghallja a dobogást a mellkasában,
amikor a szíve alatt hordott,
Sziszüphosz köve voltam,
szabad és átlátszóbb
apám üveggolyójánál,
minden, de nem haszontalan.
Nincs szemem, nincs szemem
arra, hogy átlásson rajtam,
kiesik szememből a tű,
amit a szénakazalban keresek,
neki adom,
de előtte még átszúrom vele
a félreeső helyet.
Örökkévalóság
A mester befejezte a képet.
A műalkotáson
a fiatal lány
kezében
petróleumlámpa
világít.
Egyszer elfogy abból
a petróleum,
tudja ezt jól a festő.
Árnyékliliom
Örökségül az elmúlást kaptam,
időbe telt, mire megértettem,
eredendő bűnöm az Isten.
A tapasztalat mindig a romló
almát, szilvát, körtét
fogyasztja el a ládából.
Amikor túljutunk az örökkévalóságon,
rájövünk, hogy a legjobb mégis
gyalog, az apostolok lován közlekedni.
De ekkor lábaink már nem visznek.
