Hosszú kávé, hosszú nyár
Jáni Rhékának, Nap’okán
Mily hosszú, mintha örökös nyár van!
Szétárad minden szívkamrában,
s itt lent a hűvös pincemélyen
is érezni: lüktet a világ közepében.
Ma nem fázik bennem senki
és én sem fázom senkiben,
lopva megölelem magam,
ma a nincs, a nem is: igen.
Ma hosszú, fényes nyár: a van,
ma minden iramló nyárirány,
és vele megannyi nyári lány,
bennük hallgatni: nyárarany,
velük nevetni: nyárarány.
A kávét nyugodtan kavarva,
nézem, hogy kicsüng krémesbarna
hablétéből a kiskanál,
mint egy ezüstös, kis halál.
A többit ránk bízza, nem félti Ő sem.
A többiről hallgat, viseli bölcsen,
mint a macskaköves magányt,
mára mást készített elénk, alánk.
Hamvas lány arcának lángjaként kigyúl,
örökifjú lépte útra indul,
mint aki szívében szabad és erős,
máspercen meg életunt, esős,
olyan öreges-délutános,
máskor éjfélen sem álmos,
hol hajnali-morcos, hallgatag,
hol zajos, vagy éppen ráérős,
sétáló, hol loholó alak.
De el nem késik sehonnan mégse,
nem engedi a szívverése,
mégis az esti nyüzsgést várja,
ami bele se férne a versbe mára.
S amit egy pillanatra megláttam,
egyszerre ekkor lett világos
ebben a mintha örökös nyárban –
Kolozsvár: léttükörváros.
Megtestesülés
(öt vázlat)
Soó-Zöld Margitnak,
a Razelm-tó reggel festménye alá
1.
égi ecsetek sorakoznak –
madárénekbe mártott nyírfák
már kész van már reggelnek
feszített vászon az ég
a törlőrongyot már félrehajítják
kegyetlen készülődő kezek
mert már a kezdetek kezdetén
mint fényképet: előhívták
– vadkacsa árnyaként suhan át
az álmos víztükör szemén –
a színeket előre megkeverték
reménnyé fut össze sárgával a kék
felhőfoltok lebegnek a tó emlékezetén
amikor még semminek
neve sincsen
2.
messzebb még nem látni
de erdők némazöld óceánján
mint meglógott angyalok
imbolygósan járva
lopóznak vissza lassan a felhők:
tőről tépett tölgyek árnya
megsejtve vagy megérezve őt
– valami öregesen neszez
a nád közt – és baj lesz
ha soká hiányoznak
itthagyják a kéket: víznek égnek
szemnek vászonnak
hogy valaki a magasba mártva
– maradjon a napnak vagy az
irigyeknek a sárga –
saját hullámaiban
megmerítsen
3.
hajnal hull hajából
s mint takarót húzza fennebb
magára az eget kivillantva
majd kitárva a táj testét
távoli tükrét tenyerében tartva
és vállai közt a vásznat ott
jöhetnek felhők napokra esték
legyenek mind kirakva
létpiszkozataink: a vázlatok
amiket összegyűrtünk
amik összegyűrtek eddig
reggel születik
hogy rendre mindent
világoskészen
kiterítsen
4.
legszebb nádszálaival
a vízre rajzolta magát a tó
valaki nézte ezt egész éjszaka
látszik az álmos víztükör szemén
és kegyrekelt kezekkel
kiterítette gondosan egész napra
kisimította a színeket ha fáznak
alig fér ide alá írni hogy életre
hogy ne menjen még haza
még sok vásznat
kifeszítsen
5.
és tó-szemével
ránk pillant
hogy nevet adjon
hogy reggeli képeivel
keveredjen a kávéillat
hogy földerítsen
ma az Isten
