"mégis mutatna valami célt"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 20. (826.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Októberi álmok
Papp Attila Zsolt
„Használni azoknak, akikből vétettem” Beszélgetés Ferenczes István költővel, íróval
FELLINGER KÁROLY
Fellinger Károly versei
Kőnig Levente – Debreceni Balázs
Az Angyalhívó – Kőnig Levente órásmester javítási naplója alapján írta: Kőnig Levente és Debreceni Balázs
Vári Csaba
Vári Csaba versei
László Noémi
Séta
Sánta Miriám
Kivezetés az erdőből
Szondy György
A kiválasztott
Csapó Kriszta
Csapó Kriszta versei
Zongor Andrea
Haláltánc (első rész)
Claudiu Komartin
Claudiu Komartin versei
Vörös István
Az olvasó szabadsága
Gerber Erika
Én itt vagyok
Ion Stratan
Pentameron
Csontos Márta
Csontos Márta versei
Farkas Boglárka Angéla
Beszámoló a 21. Filmtettfesztről – A „majdnem elvesztés” öröméről
Bartha Réka
Bagatellizáló emlékezet: drámaírói work in progress
Biró Mónika-Anita
Kritikák kötetben, csíkos csomagolásban
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Merülőpróba
Nyílt sebre sót szórni
Jakabffy Tamás
A kétszer született Bretan
Kányádi Iréne
Részvétel egymás életében
 
Bartha Réka
Bagatellizáló emlékezet: drámaírói work in progress
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 20. (826.) SZÁM – OKTÓBER 25.

Rettentő felháborodásomban még január közepén telefonáltam nagyváradi zsidó barátnőmnek, hogy tőle kérdezzem meg, a téma iránti érzékenység biztos forrásából: mi a véleménye arról a helyi közéleti cirkuszról, ami imádott városa Sucevei utcájának Zsidó deportáltak utcájára való „átkeresztelése” kapcsán robbant ki, és amelynek nem túl dicsőséges hullámait magam is szemrevételezhettem a sajtóban… Az enyémnél sokkal mérsékeltebb hozzáállása csupán azért nem lepett meg, mert mindig is ilyen kiegyensúlyozottnak ismertem őt, azonban nem tudtam visszafogni ellenérzéseimet, ami az észak-erdélyi zsidódeportálás történelmi tényei és a „jaj, de rossz nekünk egy ilyen nevű utcában lakni” jelenkori vélekedés, hozzáállás enyhén skizoid keresztmetszetében keletkeztek bennem. Mondtam neki ama beszélgetésünk végén, hogy szerintem a közvéleményt valamilyen módon érzékennyé kellene tenni egy körültekintőbb hozzáállás érdekében, ő meg mondta, hogy azzal nem lehet, ha a „célszemélyeknek” az összes hivatalos okiratukat újra kell cserélniük a történelmi tény előtti tisztelgés miatt…

 

Ettől a telefonbeszélgetéstől kilenc hónap távolságra, a „közös emlékezet” témájú, székelyudvarhelyi 12. dráMA Kortárs színházi találkozó utolsó napjának felolvasószínházi előadása/hangjátéka, amelyet a Tomcsa Sándor Színház társulata adott elő, éppen ezt a témát taglalta érzékenyen, kritikusan és az alaphelyzet valamennyi prózai részletével, kulturális-történeti-politikai-társadalmi háttérinformációival. Igen érdekes színpadi műnek ígérkezik – állapíthattam meg.

 

És azért csupán „ígérkezik”, mert Lovassy Cseh Tamás Bizalom utca című drámai szövege egy éppen készülő, tulajdonképpen most íródó munka (work in progress), amelynek amolyan teaser-féle első darabkájába kóstolhattunk bele Székelyudvarhelyen. Társadalmi szükségszerűsége azonban már így is egyértelmű, ezt saját tapasztalatommal is példázni tudom.

 

„Borzasztó kellemetlen érzést kelt az emberekben ez az utcanév pusztán már a hangzása miatt is. Ráadásul ezek után mintha folyamatosan bűnösnek kellene éreznünk magunkat, mert egy olyan utcán lakunk, ahonnan embereket deportáltak, és amiatt is, hogy esetleg én is olyasvalakinek a lakásában lakom, akihez nekem ugyan semmi közöm sincs, de akit valamikor deportáltak. Ezeket a dolgokat jó lenne finomabban és diszkrétebben kezelni, hogy azok, akik itt élnek, ne érezzék rosszul magukat” – fogalmazott a tanárnő, majd így folytatta: „Természetesen semmi bajom azzal, hogy a zsidó közösségnek emléket állítson a város, de ne ilyen agresszíven”. Ez áll a sajtódokumentumban, amelyből a színpadi történet alapvetően kiindul, és ami bennem is előidézte a már említett felháborodást, de amely pontosan példázza azt, hogy 77 évvel a deportálások után mi is az utókor alapvető megközelítése. És akkor ehhez hozzá kell még képzelnünk azokat a „finom” és „diszkrét” közhelyekkel teletűzdelt beszédeket, amelyeket különböző közéleti személyiségek szoktak elmondani holokausztévfordulókon, és amelyek hozzájárulnak ehhez a torz és félrevezető múltidézéshez, amelyben milliók szenvedése „borzasztóan kellemetlen” és „agresszív” jelleget ölt a jelenkor számára.

 

Lovassy Cseh Tamás színpadi szövege első részének dokumentarista színházat idéző intrójában szembeszökő a kultúrkörünk divatos múltidézésének egy másik sajátossága: az emlékezés (itt negatív előjelű) szélsőségessége. Magyarán: arra emlékezünk „nagy tragédiaként”, ami a magunk szempontjából az, és ennek nagyjából nem sok köze van a történelmi tényekhez, inkább ahhoz van, amit ma gondolunk róluk. A relativizálás és bagatellizálás akkor kapcsol be, amikor „mások” történetének tragédiáihoz kell viszonyulnunk. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a „Zsidó deportáltak” utcaelnevezés inkább kiüti a közvélemény biztosítékát, mint a „Zsidó mártírok” megfogalmazás, mert „mártírnak” lenni sokkal kedvezőbb, mint „deportáltnak”, holott a tényeket mindenki ismeri. És az alig harminc oldalt kitevő első rész végén rá kell jönnünk arra, hogy – az emberközeliség és az egyidőben, egyazon térben leélt életek dacára is – a zsidóság a „másik”, a „más”, az a közösség, amely a bibliai magaslatokban „kiválasztott”, a prózai jelenvalóságban pedig „különös”.

 

A dinamikus drámarészlet többnyire tömegszereplőt mozgató, felkiáltásokkal és verdiktumokkal tele, a kirekesztés ma is ismerős szólamait idéző szövegében mindkét jelleg egyszerre van benne: a „kiválasztott” másság és a „különös” másság is.

 

És ebben a fura, hangamalgámként fogyasztott kórusműben körvonalazódik egy gyerektörténet, amelyben felbukkan Évike – vélhetően Nagyvárad Anne Frankja, Heyman Éva, aki Auschwitzban halt meg 13 évesen 1944-ben – és az ő közvetlen környezete, amelyben a deportálásokat megelőzően már ott volt a majdani tragédia magva: a zsidóellenes törvények, oktatási kirekesztés és a mindennapi élet kis szeletkéiben megnyilvánuló diszkrimináció. A Lovassy Cseh Tamás által választott megközelítési mód teljesen hiteles abban, hogy a tömegszereplőket idéző kórusműből időközönként egyénítődnek, kimagaslanak hangok, hiszen ez egyszerre jelzi azt, hogy itt tulajdonképpen a többetnikumú, többvallású közösség a főszereplő, másfelől pedig a közös emlékezetben ezek az egyénülő hangok immár ugyanahhoz a memóriaszövethez tartoznak.

 

Ami a székelyudvarhelyi felolvasáson egyértelművé vált: ez a szöveg színpadért kiált, a replikákhoz nagyon kell a színpadi mozgás, de a rendezői elképzelés egyéb elemei is, amelyek egyfelől oldják, másfelől meg nagyon is alhúzzák, alátámasztják ezeket a dialógusokat. A cselekmény ritmusa még puszta hangjáték formájában is szédületes szimfóniát idéz, amelyben rengeteg a történelmi utalás, kulturális referencia, és a kirekesztés nyelvemlékeinek tömkelege is hátborzongató.

 

Bár itt még egyáltalán nem beszélhetünk kész műről, nem tudtam észre nem venni azt, hogy milyen magas labdát adott fel önmagának a szerző, hiszen ezt a grandiózusnak mutatkozó vállalkozást a továbbiakban kibontakoztatni és a kerekded, mégis nyugtalanító végkifejlet felé görgetni – elképzeléseim szerint – nem lesz nagyon egyszerű. Ami a bemutatott szövegrészből felsejlik, az az, hogy a szerző minél részletesebben át szeretné fogni a kirekesztés természetrajzát, mechanizmusait, illetve társadalmi és egyéni motivációit. És a megismertekből már az is kiviláglik, hogy amit a jelenkori emlékezet simán csak „borzasztó kellemetlen érzés”-ként fogalmaz meg, az tulajdonképpen egy teljes kultúra lépésről lépésre történt megsemmisülésbe taszítása. Ami viszont itt felettébb nyugtalanító, az az, hogy a nyelv mindmáig megőrizte azokat a megfogalmazásokat és szófordulatokat, amelyekből a veszélybe sodródottak akkoriban nem „olvasták ki”, mi vár rájuk: a végső kitaszítást, a deportálás egyre konkrétabbá váló lehetőségét. Mert a mindennapi élet kavalkádjában, kialakult és bejáratott gyakorlatában, amelyben jó és rossz egyformán jelen van – és ezt szépen példázza ez a rövid részlet is –, nincs rálátás az összképre, amelyből a helyes helyzetfelmérés és a veszély jelenvalósága is kirajzolódhat. Nyilván, Lovassy Cseh Tamásnak erről az ismert jelenségről, amelyet a társadalomfilozófusok és történelemkutatók azóta is elemeznek, és amelyet az irodalmi alkotások és a film is feldolgozott már különféle formákban, mást, újat és frisset kell mondania ahhoz, hogy ne csak „egy újabb holokausztdráma” legyen a végeredmény.

 

Mindazonáltal és a folytatás ismeretének hiányában – s még úgy is, hogy a szerző amolyan jegyzetként és kiindulópontként, nem pedig egy kész, önálló és élő anyagként tekint rá – külön élmény számomra erről a színpadi szövegrészletről írnom, gondolkodnom, amit mondhatni „megrendeltem” magamnak társadalmilag kilenc hónappal korábban.

 

 

Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Lovassy Cseh Tamás: Bizalom utca. A felolvasószínházi előadás időpontja: 2021. szeptember 25. Szereplők: Albert Orsolya, Bekő Fóri Zenkő, Jakab Tamás, László Kata, Nagy Xénia Abigél, Szűcs-Olcsváry Gellért.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében