Lehet-e kegyetlenebb mondatot leírni? – veti fel a kérdést a Sókirályság fülszövegének szerzője, és mintha kihívás elé állítanák, Ayhan Gökhan újra és újra arra ébreszt rá: lehet. A Sókirályságban ugyanis nem az a legszörnyűbb kijelentés, hogy a szülő bűneiért a gyerek is felelős (Szülő), a szeretet elhangolt ütőhangszerekre emlékeztet (Szeretet), vagy az, hogy még a patkányok is kitartóbb gondviselők az embernél (Patkányok). Ezek a rövid, szentenciózus kijelentések önmagukban nem is lennének annyira erősek, ha nem a kötet verseinek abszurd zanzáiként működnének. Ayhan Gökhan lírája nem távolítja el magától az erőszakot vagy annak nyelvét, nem kezeli eltávolított spektákulumként, így nem is érezni álszentséget vagy önfelmentő poétikai pátoszt versein. Nem felelőst keres. Csupán felszabadulást.
A Sókirályság legmeghatározóbb verseit a kevésbé szerencsésen elnevezett Kíngimnasztika-ciklusában találjuk, amely elsősorban az erőszakot tematizálja (nem kizárólagosan a hiányt vagy idegenséget, ahogy a Fotelapa debütkötetből vagy a borítóról sejtenénk). Különös nyitány ilyen szempontból a Bevezetés, amely jól körvonalazza mindazt, amiről a kötet beszámol, mert igenis lesznek gyerekek, madarak, olajozott tollak, és lesz az a bizarr ritmus, amelyre jól rímel majd a „magáz az ütés, de a tenyér letegez” refrén. Hasonlóan könnyed ritmika és erős képi világ működteti a Karkötő, nyaklánc, gyűrűt (amely metareflexíven feltűnik a Zárójelentésben is) vagy a Liliomszedés brutális zárlatát. Ugyanakkor a kórházi versek (Gyerekkórház, Kórházplüss) is fontos vonalát képezik a kötetnek, így új szemszögből látszik az a kiszolgáltatottság, amit korábban Tóth Kinga Holdvilágképűek kötetében, vagy a széteső családkonstrukció, amit Sztercey Szabolcs Plüssbolygójában olvastam. Kortársaihoz való viszonyában az is érdekes egybeesés, hogy bár verseit többnyire (férfi) pályatársaihoz címzi (erdélyiek közül Visky András és Markó Béla tűnik fel), mindhárom mottó női szerzőtől származik, a Poszeidón-kórterem versei (különösen a Finom olaj) pedig nagyon izgalmasan kapcsolódnak a mottóként kiemelt Hervay Gizella költészetéhez.
Gökhan lírája valóban kíméletlen, „elismerten” az, mégis mélyen emberi, hiteles, hátborzongató. Legjobban a szerző Pokolkontinens című versének sora szemlélteti azt, amire a Sókirályságban számíthatunk: „közelsége megérint, de nem sok jót ígér”. Egyébként sem maradt már sok jó, amit ígérni lehet.
Ayhan Gökhan: Sókirályság. Scolar Live, Budapest, 2021.
