Tavaly én kaptam életműdíjat, idén én laudálom azt, aki tavaly laudált engem. Teljesen igazságos a felosztás, az egyik évben férfi, majd nő kapja az elismerést. Még aznap kiküldjük a sajtónak is a közleményt, legyen némi médiavisszhangja a dolognak, elvégre ez a lap legnívósabb irodalmi kitüntetése. Ketten dolgozunk a lapnál, így a nemek is arányosan oszlanak el, ugyanakkor minden évben funkciókat cserélünk egymás között: egy évig ő a főszerkesztő, utána én. Megegyeztünk: mindig az kapja az életműdíjat, aki épp nem főszerkesztő, mert az rosszul mutat a pályázati elszámolásban, azt meg végképp nem szeretnénk, hogy nepotizmussal vádoljanak meg bennünket, így is túl sok irodalmi lap működik odakinn, nagy a konkurencia, elég egy szakmai baki, és végleg lehúzhatjuk a rolót.
Igyekszem belefoglalni a laudációba mindazt, amit ilyenkor érdemes kiemelni. Már nagyon fiatalon kimagaslott az irodalmi prérin, tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt, hamar megtalálta a saját hangját, művei megújították a kortárs magyar líranyelvet, igazán problémaérzékeny, világszínvonalú versek ezek. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és ahogy megkapta az első életműdíját m című debütkötetéért, tudtam, hogy fényes jövő áll előtte, ezt megerősítette a kritika is, amit az m-ről írtam a lapba. Abban az évben cseréltünk először, ő lett a főszerkesztő, én voltam az irodalmi titkár egészen addig, amíg befejeztem az első kötetemet, amit olyan figyelmesen szerkesztett, hogy a következőt sem adtam más szerkesztő kezébe.
Mindenképp ki kell emelnem majd azt is, milyen fontos szerepet vállalt az irodalom népszerűsítésében. Valljuk be, ez egyre nehezebb feladat: a fiatalok nem olvasnak, sorozatokat néznek, az újságokban álhíreket és dilettánsműveket közölnek. Ahogy azt a tavalyi laudációban is hallottuk, nincs már igény az igényességre. Még a pályatársaink sem olvasnak bennünket, pedig rendszeresen postázzuk a lapot a többi szerkesztőségnek, ők is nekünk. Annyira lefoglalja őket a lapszerkesztés, hogy szöveget már nem is küldenek nekünk, de amióta elindítottuk a saját lapunkat, bosszúból én sem küldök. Szerintem őket sem olvassák, a szerzői gárdájuk is biztos csak álnéven publikáló belső munkatársakból áll. Ma már mindenki ír, de senki sem olvas, senkit sem olvasnak, a kultúrát szétcincálták és felnyalábolták, mielőtt lett volna alkalma méltósággal kimúlni.
Ettől függetlenül meghívunk majd mindenkit az ünnepélyes díjátadó gálára, amelynek egy irodalmi kávéház fog otthont adni, ha addig be nem zárják mindkettőt a járvány miatt. A szerkesztőségben nem lehet, túl hideg van, gázra nincs keret. Az elefántcsonttornyok nehezen fűthetők, de gyönyörű kilátásaink vannak idefentről.
