kék üresség
vagyok vagy csak már voltam
elhalok akár a visszhang
az utózengés belesimul a múltba
echózik a bordáim között
látom a mag is a földbe vágyik
ledobja magáról húsos ruháit
éhes fogait a talajba marja
kikel magából fel a magasba
látja zúzódásokkal tele az ég
csupa kék üresség
talált magány
olyan ez a pillanat mint
amikor elveszítünk valamit
mellbe vág a felismerés
ami volt most nincs
vagy már nem emlékszünk
mi az amit keresünk
el se veszett el se hagytuk
miénk se volt talán
akkoriban nem voltam
szívesen senkivel
veled lennék most igazán
de kiestél a zsebem lyukján
egy óvatlan percben
ez a leghosszabb éjszakám
a nap föl sem kel talán
nézem a holdat
krátereiben talált magány
kihajolok a földalatti szobám
napszínűre festett ablakán
levegőt
szívem úgy kalapál
mint lepkékkel teli zsák
kirázom hullnak a szárnyak
csápok kandikálnak
fű között hangya hímez
tücsök fejére húzza kalapját
bűvös combjait széttárta a nyár
hőség száll fel a titkok kapujából
tikkad a bogár pernyére száll
valaki búvárruhában járja az erdőt
remènyputtonnyal a hátán
benne hordja a jövendőt
oxigénmaszkja a bárány
gyermekévek
ez itt a gyerekszobám
ahol járni tanult a gyermek
a régi játékok a sarokban
titkon életre kelnek
ágy alatt a sárkány
letépve mind a hét feje
a felnőttkor szörnye
szívtelenül végzett vele
a vakondbőr táskába
egy szarvasbogár csontváz
és egy aszott kökény nyereg
békésen teázik nézi
a homokórában az idő
hogy pereg
szívsebész
möbius szalagba
tekerem szívem
ketté vágom akkor
sem lesz fele-fele
szív szutrát mantrázok
aortám mint sarokba
lökött sétabot pihen
tisztul lassan elmém
de már nem hallom szívem
dobbani se csak ketyeg
mint karomon az óra
habfehér a tó vize
hattyúnyál néma zene
magamban szolmizálok
tavirózsa g mollban lebeg
elbújok a fa odvába
lesz belőlem remete
fa odvából kíbújó
megújuló apró facsemete
möbius szalagba
tekerem szívemet
összeragasztom
akkor sem lesz egész
