mert megtehetem, én meg is teszem.
nem tervezem, csak úgy nekieresztem.
elveszem, amit nem adott meg a világ.
felépítem a templomom. küzdjél, fiam, és profitálj.
és jól összezavarlak, hátha eltemet
a torkodig felömlő gyűlölet,
és csírát hajt benned a félelem,
és mikor megteszem, megcsókolod kezem.
a házakat egy infravörös éjszakán,
mi lenne, hogyha rájuk gyújtanánk.
pusztuljanak és vesszenek azok,
kik máshogy hajladoznak – ők nem mi vagyunk.
a fákat is, hogy megszökött a zsákmány,
mi lenne, hogyha mind domesztikálnánk,
legelhess, birka, legelj elíziumot,
kérődzz, fizess, kérődzz – leszek jó pásztorod.
mert nélkülem neked keresztbe tesznek,
a bennszülöttek és a jövevények,
a testvéred, ki veled volt, most indul ellened,
el akarja venni, ami a tied.
mert vagy te égsz, vagy mások égnek.
bla bla bla. bla. blabla. így mondták a régiek.
de adok hitelt, édes, én megmentelek.
adok cirkuszt és száraz kenyeret.
adok félóra gyógyszerreklámot, hogy élhess.
adok liturgiát, hogy hova nem szabad, ne nézhess.
adok a virtuozitás helyett neked virtuális játszóteret,
hogy tudd, szívem, számít a véleményed.
önfeledt világot inkarnáló madár helyett
a látszat stiláris bizonyosságát hozza csőrében
az özönvíz után az égő galamb az ellenőrzött
jégtáblaolvadásból kilövi nukleáris rakétáit
az utolsó megveszekedett reality tévésztár
a mi szerelmes közös tükrünk hát nem gyönyörű
kényes gesztusai mögött eszik a jóllakott
a moslékot magához kaparja az éhező
ezt nem én mondtam, meghekkeltek, jobb, ha elfelejted.
látod, hogy lesnek ránk, de én téged szeretlek.
aludj nyugodtan, állj a sorba, igyál és egyél.
minden rendben van, amíg engem látsz – ne félj.
