– November 27-én ünnepeljük Pilinszky János születésének századik évfordulóját, ami azt is jelenti, hogy lassan a Pilinszky-emlékév végéhez érünk. Ön mint az egyik legismertebb Pilinszky-kutató, illetve a hagyaték ápolója milyen tapasztalatokkal gondol vissza az elmúlt időszakra, sikeresnek látja az emlékévet?
– Az emlékév programjai olyannyira szerteágazóak voltak, hogy azt hiszem, senkinek sincs teljes rálátása ahhoz, hogy összegezni tudjon. Számtalan megemlékezésre került sor, és műfajában is nagyon sokszínű a paletta: kiállítás, konferencia, irodalmi est, képzőművészeti, komoly- és könnyűzenei pályázat, rendhagyó irodalomóra, városi séta, szavalóverseny, középiskolai pályázat, rádióadaptáció, emlékkötet, emléktábla-avatás vagy emlékérem és emlékbélyeg kibocsátása egyaránt megtalálható a kínálatban. Szerencsére ezek egy jelentős része dokumentálásra került, és hozzáférhető különböző internetes felületeken. Ha konkrétan is meg kell neveznem az eseményeket, akkor elsőként a Mispál Attila által rendezett Csillaghálóban című dokumentumfilm-sorozat harmadik és negyedik részének az elkészülését emelném ki. A filmfelvételek 2014-ben kezdődtek el, és az alkotók igyekeztek a költő valamennyi még élő közeli barátját, távolabbi ismerősét felkeresni: a több mint harminc személy mintegy negyven órányi emlékezése páratlan, forrásértékű dokumentum. (Ebből november 25–28. között négyórás anyagot nézhetett végig a közönség a köztévé M5 csatornáján.) E megemlékezés-sorozat párdarabjaként értelmezhetjük talán Juhász Anna beszélgetéseit kortárs szerzőkkel, irodalmárokkal a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melyek egy része a napokban kötetformában is megjelent. A Múzeum egy kamarakiállítást, a Kertész Imre Intézet pedig egy 14 tablóból álló vándorkiállítást állított össze, amely rengeteg helyre eljutott, valamint a Műcsarnokban bemutatta a költő saját, alapvetően ma sem ismert fényképfelvételeit. Szintén nagy érdeklődés követte az Intézet könnyűzenei pályázatát, amelyre több mint százötven pályamű érkezett. És mindenképp megemlítendőek a különböző irodalmi folyóiratok Pilinszkyvel foglalkozó összeállításai, közülük is kiemelném az Irodalmi Magazin tematikus számát. A legfontosabbnak azonban a számtalan kisközösség saját rendezvényeit tartom, amelyeknek köszönhetően a legkisebb helyeken, könyvtárakban, művelődési házakban, valamint általános és középiskolákban is megemlékeztek a költőről.
– Milyen előfeltevésekkel, illetve intenciókkal készült erre az időszakra? Van olyan program, amelyet nem tudott, de nagyon szeretett volna megvalósítani?
– Előkészületekre valójában nemigen adódott lehetőségem, későn ért a felkérés, hogy állítsak össze egy tervezetet, ráadásul a járványhelyzet is kérdésessé tette, hogy mely programok hogyan valósulhatnak majd meg. Eredeti elképzeléseimben több pályázat, kiadvány és megemlékezés szerepelt. Például a versmegzenésítési pályázat mellett egy képzőművészeti és egy középiskolásoknak szóló, mobiltelefonnal készített filmpályázat is helyet kapott. Nagyon örültem volna, ha egy színdarab, valamint a Kocsis Zoltánnal közösen jegyzett Három egyfelvonásos opera is bemutatásra kerül – ez utóbbit még soha nem láthatta a hazai közönség. A legfájdalmasabbnak a kötetkiadások elmaradását tartom: egy 1953-ból származó ismeretlen verskéziratfüzet, Pilinszky más szerzőktől válogatott kedvenc verseinek, valamint több róla szóló kiadványnak a megjelentetését is kezdeményeztem, emellett pedig egy képes albumot és a háborús tárcanovellák önálló kötetbeli kiadását is. A költő számára legfontosabb (és gyakorlatilag sehol nem látható) filmekből is lehetett volna egy vetítéssorozatot szervezni, ahol a róluk szóló írások is elhangozhattak volna. Az emlékév zárásaként a Pilinszky által ihletett komolyzenei darabok is bemutatásra kerülhettek volna, vagy a róla készült, elvétve látható filmfelvételeket, illetve korábbi televíziós emlékműsorokat is érdemes lett volna egy napon át levetíteni. Ferenczy Béni 1954-ben készített egy kiváló terrakotta mellszobrot a költőről, amelynek bronzba öntése azóta várat magára. Itt volt az alkalom, hogy erre végre sor kerüljön. Mindezekből, mondanom se kell, semmi nem valósult meg – nem titok, és csupán zárójelben említem, hogy ez is közrejátszott abban, hogy lemondtam a Kertész Imre Intézet igazgatói posztjáról, már csak azért is, mert egy ideje már arra sem láttam igényt, lehetőséget, hogy Kertészt magát méltóképpen, a legmagasabb szakmai színvonalon képviselje a róla elnevezett intézet. Érdemes viszont itt megemlíteni, amit talán kevesen feltételeznek: Kertésznek az egész magyar irodalomból Pilinszky volt a legkedvesebb költője, személyesen is ismerte, nagyra becsülte, nem véletlen tehát, hogy a Nobel-beszédében külön is megemlítette a nevét.
– Az Ön által szerkesztett Senkiföldjén. In memorian Pilinszky János című kötetben is (Nap Kiadó, 2002) az irodalom kiemelkedő képviselői beszélnek vagy értekeznek a költőről (Esterházy Péter, Balassa Péter, Lator László stb.), illetve tartalmaz több interjút is a könyv, melyek révén rálátásunk lehet például Nemes Nagy Ágnes, Törőcsik Mari és Maár Gyula Pilinszky-élményére. Hogyan látja, sikerült az idei évfordulón is megszólítani az irodalmi elit képviselőit?
– A kötet visszaemlékezőinek többsége még személyesen ismerte Pilinszkyt, a mai, idősebb nemzedék tagjai közül már csak kevesen: például Lator László, Sárközi Mátyás vagy Pályi András, Takács Zsuzsa többször is találkozott vele, de Nádas Péter vagy Krasznahorkai László már mindössze csak egy vagy két alkalommal. Érdekes, hogy az említettek (Lator kivételével) az idei évben nem szólaltak meg, nyilván senki nem is kereste őket, talán azért sem, mert az úgynevezett irodalmi élettől távol tartják magukat. A közép- és a fiatalabb nemzedék tagjai viszont több fórumon is szerepeltek, a már említett Juhász Anna-féle beszélgetéseknek legalább harminc meghívottja volt. (Némileg esetlegesen, néhány név a vendéglista írói, költői közül: Zalán Tibor, Géczi János, Petőcz András, Dragomán György, Szabó T. Anna, Grecsó Krisztián, Győrffy Ákos, Iancu Laura, Terék Anna.) Fontos, hogy az irodalmi megosztottságot nem érzékelem, ha Pilinszkyről van szó, és világnézettől, ideológiáktól függetlenül sokuknál érezhető (talán leginkább a pályakezdő szakaszukban) a költő hatása.
– Mit gondol, változtak a Pilinszky 100 kérdésfeltevései, módosult az életműhöz történő viszonyulás szempontrendszere?
– Ha formálisan és számszerűen nézem, példás volt a megemlékezés, a hivatalosan elvárható gesztusok megtörténtek (emléktábla, emlékérem, emlékbélyeg), és manapság már ez is kisebb csodaszámba megy. Ráadásul, úgy tudom, mindezekre nem állt rendelkezésre államilag elkülönített anyagi keret. A közelmúltban Pilinszky kortársai közül (és ne feledjük, Mészöly Miklós születésének is idén volt a századik évfordulója) senki nem kapott olyan kitüntető és valóban szeretetteljes figyelmet, mint ő. Ám hogy mindeközben mennyire kerültünk közelebb a művekhez, és hogy többen olvassák-e most, mint akár egy évvel ezelőtt, azt nem tudom. A programokban a megszólalók személyes érintettsége kapta a fő hangsúlyt, konkrét művekről, azt hiszem, kevesebb szó esett. A szűkebben vett szakma (néhány kivételtől eltekintve) inkább a megszokott módon, penzumszerűen teljesítette a rá háruló kötelezettséget. Pilinszkyt hosszan, kitartóan kellene olvasni ahhoz, hogy valódi, új eredmények születhessenek, ráadásul a lappangó dokumentumok, kéziratok feltárása is lelassult az utóbbi időben.
– A saját kutatói életpályáján az életmű mely szövegei adták meg a transzcendencia élményét, illetve mit jelent Önnek a költészetének mélysége, az, hogy „a költészet aszkétája” volt?
– Mindenekelőtt az életmű rendkívüli organikusságát hangsúlyoznám, a műfajok közötti átjárhatóságot. A versek nem elszigetelt, önmagukban létező részei Pilinszky életének – mint minden egyéb írása, a versek is figyelmének mintegy a melléktermékei, figyelme iránya, koncentráltsága pedig hitének függvénye. Az egység mint evangéliumi tanítás, imperatívusz, nála tanúságtételként nyer igazolást. Az ehhez való hűség tette szellemi értelemben „aszkétává”, ráadásul a diktatúra idején, miközben e körülményt gyakorlatilag kiiktatta írásaiból. A versek „időtlensége”, illetve folyamatos jelenidejűsége részben ebből eredeztethető. Szerintem a művek (és ezzel párhuzamosan önmagunk) alaposabb megértéséhez a publicisztikai írások olvasása vihet legközelebb. Egy helyütt ezt írja: „Nincsenek nagy gyónóink, s önmaguk ellen forduló realistáink, akik vallomásaikkal kívántak volna segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, a többieknek, ahelyett, hogy bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé. Irodalmunk így minden kiválósága mellett már »tartásában« is inkább önigazoló irodalom – nem egyesekről, hanem általában beszélek –, mint vallomásirodalom.” Ő ezt a hiányosságot a cikkei révén bepótolta, csak valamiképp ezt nyilvánvalóvá kellene tenni. Talán úgy, hogy ezen írások részleteit naplóformában kellene közzétenni. Ebből a szempontból is fontosak a Pilinszkyvel készült beszélgetések, hisz kevés bennük az aktualitás, és aki először kezd ismerkedni a költészetével, mindenképp azt ajánlanám, hogy mielőbb olvassa el ezeket.
– Pilinszky János, a 20. század költője – ez a megközelítés szerepelt az emlékév programjain. Milyen szempontból tudna Pilinszky a 21. század költője is lenni?
– Nem hiszem, hogy Vörösmarty vagy Arany ne lenne 21. századi költő. Ugyanígy Pilinszky esetében sem gondolom, hogy ne lenne mai szerző. A történelem és annak traumái az ő verseiben is itt kísértenek, de sosem a maguk időbeliségében, hanem a kereszt botrányaként. A múlt nála sem lezárt, feledésre ítélhető és magunktól függetleníthető zárvány. A jövőnk függ azon, hogy mennyit vagyunk hajlandóak megérteni egy kétezer éves hagyományból, vagy hogy miképp tudjuk megnevezni a mások és a magunk ellen elkövetett tetteinket. Hogy bűneinkre tudunk-e, merünk-e bűnként tekinteni, vállalva annak következményeit és kihívásait. Úgy vélem, Pilinszky arra is példa lehet, hogy a bennünket körülvevő, hétköznapi kísértésektől miként óvhatjuk meg magunkat.
Hafner Zoltán 1965-ben született Mohácson. Egyetemi tanulmányait 1985 és 1991 között végezte Szegeden, a JATE BTK magyar–történelem szakán. 1992-től 1999-ig a szegedi egyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékén tanított. PhD-tanulmányait szintén Szegeden, 1995–1998 között végezte el. 1997-től az MTA Irodalomtudományi Intézet Modern Magyar Irodalom Osztályának munkatársa. Pilinszky János műveit (versek, színpadi és prózai művek, publicisztikai írások, naplók, töredékek, levelek, interjúk, fordítások, fényképek) 1992 óta rendezi sajtó alá. 2000-ben jelent meg szerkesztésében egy Pilinszky-emlékkötet, 2001-ben pedig a költő életművét és recepcióját bemutató bibliográfia. 2017-től a közelmúltig a Kertész Imre Intézet vezetője. A Digitális Irodalmi Akadémia Pilinszky János-szakértője 2000-től, Krasznahorkai László-szakértő is volt 2004-től 2016-ig, továbbá a Kertész Imre-bibliográfia és szakirodalmi jegyzék összeállítója.
