A levélnek eleje nem, csak vége volt.
Leülnék veled a tengerpartra
Etéd (Atid) határában,
a szamosújvári (gherlai) börtöntemetőnél
vagy akár Kolozsvár (Cluj-Napoca) főterén.
Te sült halat rágcsálnál,
tudod, szardella (hamsie).
Én lángost.
Értsd, langoș.
Aztán kibontanék egy üveg vörösbort:
lovagiasságom
nagyáruházi záloga (zălog).
Pohár is van –
ószerfia, valódi kristály.
A polgár a Föld peremén is az.
Koccintunk. Illik hozzánk a kép:
naplemente, kékben oldódó
vörös-rózsaszín.
Meg némi sárga (galben).
Nem messze tőlünk,
de olyan közel sem,
a tengerből kiálló templomtorony
körül delfinek játszanak (se joacă).
Nagy lendülettel átvetik magukat
az akadályon – keresztág, kakas,
betlehemi buzogány (buzdugan), helyszín szerint –,
a víz örvényt vet,
emelkedik a szint.
A kukker, kérded.
Pironkodva bevallom –
ilyenkor nincs helye színlelésnek –
azt a rúd párizsit (parizăr) megettem.
Abból készülnek a legjobb távcsövek.
Egy ködbe szőtt, dévaj dévai éjszakán
ilyen pajzán párizsi-látón át figyeltük
a helyi születésű Szent Ferenccel –
értük tetten, ahogy Ő mondta –,
hogy ügyködnek Erdély (Ardeal)
földjén-egén a más-lakók.
Később odaállt mellénk
egy szakállas egyén,
bizonyos Gabriel Bethlen.
(Civil foglalkozása: kísértet. Esetleg: emlék.)
Elkérte a kukkert, hosszan belenézett.
Mindig ugyanaz a nóta, dohogott.
Csak gyorsabb a ritmus.
Kínáltuk, kóstolja meg távcsövünket bátran.
Köszönte, inkább nem. Intett:
Látom, ennek a levélnek (scrisoare) is csak vége lesz…
és ment.
A környék kakasai már készülődtek.
Szétnézek a parton (plajă).
Uszadéknyi nádszál megteszi,
medúzalencsékkel.
Szemedhez emelem a távcsövet.
Figyelünk, előre, vaknyugatnak.
Emlékszel, kérded.
Emlékszem, emlékszem,
nem tudom, mire.
Amikor mi is
bejártuk a világóceánt,
eleveneket hoztunk világra…
aztán egy hullám partra vetett.
Hevertünk a homokban,
algák, csikkek, palackok között,
élő kövületek,
ijedten, légszomjasan (lipsă de aer).
Azon voltunk
utolsó leheletünkig,
hogyan tudnánk a vízbe, vissza.
Pedig csak
lábra kellett volna állni,
mint minden tisztességes emlős.
De végül megtanultuk, mondom. Ezt is.
Jártuk a vidéket árként, át meg át,
mérföldes csizmát varrtunk a földből,
léptünk hegyen, folyón, erdőn túlra
s vissza,
hosszan tapsoltunk
mindennapi hódításainknak (cuceriri).
Jártuk, hej, büszkén, civilizáltan,
míg a talpa el nem kopott.
És most, kérded.
Szád szélén lecsorog a bor.
Nos, úgy vélem,
elkelne pár méretes uszony.
Templomnyi tüdő (plămân) sem ártana,
hadd szökkenjen az égnek,
hordja hátán a napot
a nyomjelző gőzoszlop.
Nem emlékszel? Bejárnánk újra
a világóceánt,
eleveneket és holtakat (morți)
szülnénk világra,
szembeszállnánk, hej,
száz Ahab kapitánnyal…
Ülünk, folyón, erdőn,
üveghegyen is túl,
Atid, Gherla vagy
Cluj-Napoca
zsugorodó jóreménység-fokán.
Szavainkat apró-halpénzre váltjuk.
Bokánk körül kavarog
az örökdagály.
