1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Életre ítéltek

Az üvegfal belső oldalán állok,

szürke, nyálkás a külvilág:

arcok, melyeket többé nem ismerek fel,

eső, melynek nem érzem az illatát.

Pontatlan ecsetvonások a házak,

boszorkánykezek a fák.

fekete ég alatt

nem terem virág

Bent fojtogató, meleg magány,

viaszarcomat nézi a tömeg.

A koszos kirakatüvegen át

szmogba fulladni látom lelküket,

száraz tüdővel életért kapkodnak

könnyező, ólom-mennyek alatt.

fejvesztve rohan

velünk a világ

Endlösung

Vonatfütty. Felsóhajtanak a sínek:

elindul a hajnali járat.

Egy őr kergeti el a peronról

a csaholó, éhes kóbor kutyákat.

A bíbor sugárban arannyá lesznek

az állomás törött ablakai.

Senki sem tudja, merre vagy miért.

Szalad velük a fémóriás

a hol volt, hol nem holnapok felé,

féreglyukat váj a térbe

a vak bizonytalanság, egymás szeme

menedék. Egymás kezét szorítva siklanak,

mint tengerben úszó papírhajók

hullócsillagok országa felé.

Vallomás

éjjel egy halk tisztáson

levetkőzöm testemet,

körtáncot járok a széllel

kialudt tüzek felett.

engedjetek egybenőni a fákkal,

gyökereimmel ölelem a földet

ágaim fel törekszenek,

szétszakítják a felhőket.

legyek májusi eső,

érjek egyszer én is aranyat,

legyek vihar, hogy megtépázzam

az alvó falvakat.

leszek tavaszi szél,

a szerelmet cirógatom,

leszek dörgés,

a szíveket megszakítom,

leszek a tied, s te az enyém,

csak nyisd ki az ajtót.

sárosan jövök és véresen,

legyél kamillák és cickafarkak

illata, gyógyíts, légy velem

villám, légy velem szél,

légy velem nyár és légy velem tél.

vörös hajnalokban

a jéghideg szél.