"nincs helye színlelésnek"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 22. (828.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Magyar átiratok: Ne félj (Pilinszky János: Ne félj)
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Pilinszkyt hosszan, kitartóan kellene olvasni” – Interjú Hafner Zoltán irodalomtörténésszel
Szántai János
Újratervezés
Wirth Imre
A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 18.
Hanna Bota
a talpak (tălpile)
Kabdebó Lóránt
A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása
Czegő Zoltán
Czegő Zoltán versei
Balla Eszter
Balla Eszter versei
Csoma Zsuzsanna
Emlékfürdő
Benedek Adrienn
Amit nem lát a webkamera
Hermán Dániel
Örökség
Deniz Otay
Deniz Otay versei
Lövétei Lázár László
Zöld Kráter
Fecske Csaba
Fecske Csaba versei
Szondy-Adorján György
Szondy-Adorján György rövidprózái
Papp Attila Zsolt
Kivezetés a Bond-univerzumból
Nagy Boróka
Akikben magunkra ismerhetünk
TŐTŐS DOROTTYA
Utas és homokszem
Zsidó Ferenc
Megérkezés a bolyongásba
Tankó Andrea
Örökpanorámáért cserébe – valódi kapcsolatok?
Vonyít a lét – tizenkét fosztóképzős történet
Jakabffy Tamás
Gershwin – Taillard tükrében
Kányádi Iréne
Ösztön
 
Csoma Zsuzsanna
Emlékfürdő
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 22. (828.) SZÁM – NOVEMBER 25.

Majdnem teljesen két évvel ezelőtt, amint félmeztelenül felültem a vizsgálóasztalról, az orvos azt mondta, hogy nekem nem lehet. Ez még nem teljesen biztos, folytatta hebegve, megpróbálhatunk kezelést a jövőben, ha mégis nagyon szeretnék. Szeleburdi húszévesként nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, elvégre még előttem az élet, minek is szomorkodnék megfosztott nőiségemen. Szóval magamra erőltetve egy mosolyt leültem a kis bőrfotelba, majd megvitattuk az opcióinkat. Az egyik felmerülő kérdés a trombózis veszélye volt, én pedig ekkor gondoltam, évek óta először, egy soha nem ismert rokonra.

 

Piroska néni édesanyám nagynénje volt, aki felől nem is hallott évtizedekig. Általános iskolába jártam még, amikor tudomást szereztek egymás létezéséről, és levelezni kezdtek az ímélek korában. A felületes hogyvagyokból részletes beszámolók lettek, a néha mellékelt képekből pedig nőnapi köszöntőlapok. Ez így ment egy ideig, míg az érdeklődő tudósítások betegvagyok és lekellvágnialábam hírekké váltak, édesanyám pedig egyre kevesebbet aludt éjszakánként. Tízéves voltam, és alig tudtam valamit a világról, de azt biztosan, hogy Piroska néni egy lábbal kevesebben állt a földön. Pontosabban akkor már tolószékben üldögélt.

 

Napi szinten került szóba az, hogy velünk élhetne, akkor nem kellene ápolónő sem, olcsóbb lenne mindenkinek, csak éppen a gyerekszoba idilljét nélkülözném. Elfogadhatatlan ötletnek tűnt, hogy egy olyan ismeretlen éljen velünk, akit édesanyám is évtizedek óta nem látott. Piroska néni így maradt Marosvásárhelyen, viszont a másik lábát elvitte a tavasz. Aztán nemsokára őt is, mindenestől.

 

A temetésén nagyon kevesen voltak ott, pár rokon, akikkel tartotta a kapcsolatot, a pénzéhes örökösök és néhány ismeretlen. Olyan érzés volt, mintha nem is egy ember, hanem egy mítosz halt volna meg, amit alkalmam sem volt megfejteni. A legenda akkor szövődött tovább, amikor kipakoltuk az eladott lakását. Az ajtón belépve megcsapott a friss naftalinszag, mintha csak pár perce nyitotta volna ki a néni a szekrényt, hogy kivehesse belőle a bundáját. A cipős szekrényen még ott volt a kibontott boríték, benne a márciusnyolcas üdvözlőkártyával, rajta pedig egy mosolygó énnel. A postás alig pár napja hozhatta, azt már nem is tudtuk, hogy ő bontotta ki vagy az ápolónő, miután ő meghalt. Édesanyám gyorsan zsebre is vágta a képet, mintha vissza szeretné venni a gyerekét a halál közegéből.

 

A lakás viszont nagyon is élő volt, a maga öregnénis és naftalinos szagával, és sehogy sem az elmúlást tükrözte. Az ágyak szépen bevetve, a kommunistakékre meszelt konyhában is az edények katonásan sorakoztak a szekrényekben, egy sem maradt a borogatón. Piroska néni létezésére viszont az egész atmoszféra emlékeztetett, fogalmam sincs, mennyi ideig élt ott, de a falak mintha beszippantották volna teljesen. A nappaliban állt a tolószéke és műlába, meg a hordozható kerekes bili, aminek addig a létezéséről se volt fogalmam.

 

Szóval ott álltam egy számomra ismeretlen rokon szobájában, és majd megfulladtam az új felfedezésektől és annak az érzésétől, hogy valaki ebben a szobában lehelte ki az utolsó lélegzetét. A többi rokon persze úgy viselkedett, mint a lottónyertesek, pedig őket sem láttam egészen addig. Elvitték az összes ruhát, jóleszmajdturiba, mondták, aztán a párnákat is, minden mozdíthatót, csak a könyvek nem érdekelték egyiket se.

 

A kisszoba és a fürdő között, a folyosón állt egy óriási, barna szekrény, mai fejjel inkább mahagóni, de akkor csak simán barna, a tetején pedig egy egész sereg gumikacsa gyülekezett. Olyat csak a filmekben láttam, azt hittem, hogy velük fürdeni csupán amerikai dolog, hogy a mi exkommunista, keleti közegünkben ez ismeretlen. De akkor színtisztán ott terpeszkedtek, és mindannyian rám meredtek műanyag szemükkel, mintha akkor néztek volna először gyermekre.

 

– Hazavihetem őket? – kérdeztem félénken, de anyukám azonnal leintett, minek nekem egy öreg nő játéka, meg amúgy is piszkosak.

 

Ezután tehát maradtam emlékül néhány csúnya porcelán macskával, egy kenyérpirítóval, egy kislámpával, ami a múlt hónapban eltört, és egy tintás tollal, amivel azóta is írok, ha valamit igazán komolyan veszek. Mondjuk a sok elküldetlen szerelmes levelem. Elraktároztam magamnak a lakás emlékeit, a két bevetett ágyat, anyukám örökölt vándorbundáját, a műlábat, a kerekes széket és minden elsorvadt növényt, amiből úgy szállt ki az élet, ahogy a néniből is.

 

Évekkel később a nőgyógyászati rendelőben, majd Kolozsváron, a hatos buszon ülve újra előkerültek ezek az emlékek, amikor a Ion Meșter megállóban felszállt egy idős hölgy naftalinszagú bundában. Az illata furcsán tele volt élettapasztalattal, fájdalommal, magánnyal, és akkor először felmerült bennem az a gondolat, hogy mégis miért nem jut eszembe Piroska néni gyakrabban, mikor néhány holmiját azóta is őrzöm. Akkor jutott eszembe a szekrény aljára elrejtett pár karikagyűrű, ami talán egy felbontott eljegyzés töredéke lehetett. Egész hazáig azon gondolkoztam, hogy mi lehetett a gyűrűkkel, ki vitte el, vajon az is a turibajólesz-rokonokhoz került, vagy egyszerűen eladásra, mint a lakás is.

 

Aznap délután vettem észre az első kitüremkedő véreret a lábszáramon, és elgondolkoztam azon, hogy évtizedekkel később majd az én íméljeimből is a hogyvagyok helyett majd betegvagyok és lekellvágnialábam lesz. Piroska néni talán azóta is a túlvilágon fürdőzik a gumikacsáival, és remélem, hogy oda is elérnek a márciusnyolcas üdvözlőkártyák.


 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében