"nincs helye színlelésnek"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 22. (828.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Magyar átiratok: Ne félj (Pilinszky János: Ne félj)
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Pilinszkyt hosszan, kitartóan kellene olvasni” – Interjú Hafner Zoltán irodalomtörténésszel
Szántai János
Újratervezés
Wirth Imre
A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 18.
Hanna Bota
a talpak (tălpile)
Kabdebó Lóránt
A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása
Czegő Zoltán
Czegő Zoltán versei
Balla Eszter
Balla Eszter versei
Csoma Zsuzsanna
Emlékfürdő
Benedek Adrienn
Amit nem lát a webkamera
Hermán Dániel
Örökség
Deniz Otay
Deniz Otay versei
Lövétei Lázár László
Zöld Kráter
Fecske Csaba
Fecske Csaba versei
Szondy-Adorján György
Szondy-Adorján György rövidprózái
Papp Attila Zsolt
Kivezetés a Bond-univerzumból
Nagy Boróka
Akikben magunkra ismerhetünk
TŐTŐS DOROTTYA
Utas és homokszem
Zsidó Ferenc
Megérkezés a bolyongásba
Tankó Andrea
Örökpanorámáért cserébe – valódi kapcsolatok?
Vonyít a lét – tizenkét fosztóképzős történet
Jakabffy Tamás
Gershwin – Taillard tükrében
Kányádi Iréne
Ösztön
 
Benedek Adrienn
Amit nem lát a webkamera
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 22. (828.) SZÁM – NOVEMBER 25.

Miután másodszor is leellenőrizte, hogy nincs-e bekapcsolva a kamera vagy a mikrofon, sóhajtva ült le a laptop elé. Nem akarta, hogy lássák. A szemeit vörösre marták a könnyek, az ajka még mindig remegett, szerencse, hogy nem kellett emberek közé mennie…

 

Pár másodperc csend után csattanás hallatszott a konyhából, majd újra felharsant a kiabálás. A szülei veszekedése lassan három napja tartott, és már két tányér életét vesztette a küzdelemben. A darabjaik széthulltak az egész helyiségben, megsebezve, amit értek, csak hogy végül szétszórva heverjenek a padlón, emlékeztetőül. Ezeket valaki mindig felseperte, remélve, hogy most utoljára kell, de egy-két szilánk megbújt a bútorok alatt vagy a szőnyeg szálai közt, hogy a megfelelő pillanatban emlékeztessék: „Ilyen is volt!”, a problémákkal, amelyek az edények halálát okozták, ugyanez volt a helyzet… Hallatszott, ahogy kattan a zár, majd becsapódik az ajtó, valamelyikük ráunt a vitára.

 

Közben a tanár rákezdett az aznapi anyagra, a hangja dallamos volt, jó volt hallgatni… még ha nem is ért el hozzá, amit mondott. Az ablakon beáradt a napfény, megtöltötte a kis, szürke szobát, tisztán látott minden porszemet, ami addig fel sem tűnt. Már-már hihetetlennek tűnt, hogy kint milyen élénk minden, a fák zöldelltek, az ég ragyogott, az út hívogatóan kanyargott a hegyek között. Milyen jó lenne most ott sétálni… kézenfogva valakivel… ha lenne. Eszébe jutott egy arc, ami nemrég még kedvesen mosolygott rá, aztán a mosoly fintorrá, majd grimasszá torzult, mára meg csak egy szürke alak, aki beárnyékolja a szép képeket. Gyorsan a telefonjára sandított, aztán átkozta magát, amiért felmerült benne, hogy pont most fog írni, ha már hetekig nem tette…

 

Viszont a házit legalább elküldték neki, gyorsan másolni kezdte az elmélkedést a meg nem értett zseniről. Meg nem értett zseni… pont, mint az a jó barátja, aki hónapok óta depresszióval küzdött, és mint a kóbor kutyák, könyörgött egy csepp szeretetért, akkor is, ha csak maradék volt. Rég nem hallott felőle. Vajon jól van? Hülyeséget csinált? Szüksége lett volna rá? Hirtelen mérhetetlenül önzőnek érezte magát, amiért megfeledkezett róla, mert ostoba módon hagyta, hogy egy új ruha vagy egy közelgő dolgozat elterelje a figyelmét arról, ami a legfontosabb dolga lett volna… figyelni a másikra.

 

Sírni szeretett volna, a szíve nyugtalanul vert, mintha még a bordák is csak az útjában lettek volna és ki akart volna törni a ketrecéből. Ő maga is erre vágyott, ki akart szabadulni ebből a házból, és futni, minél messzebbre, hogy embert se kelljen többé látnia, de egy része tudta, hogy nincs az a csend és az a távolság, ami most felérne egy öleléssel…

 

A betűket nézte a képernyőn, és azon töprengett, hogy lehet, hogy harminc emberrel „beszélget”, és közben teljesen egyedül van?

 

Végül a tanár hangja zökkentette ki, szólították. „Itt vagyok” – mondta úgy, hogy ő sem hitte el teljesen, majd gépiesen olvasni kezdte az imént lekapart feladatot.

 

Közben valahol, egy másik épületben, egy másik képernyő előtt, a tanár elégedetten hallgatta, még el is mosolyodott. A válasz hibátlan volt, mint várta.

 

„Ez a gyermek mindig is tudta, hogyan kell a tanulásra összpontosítani, persze, ilyen személyiséggel és környezettel ez nem is eshet nehezére.”

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében