"Vörös és fehér, vörös és fekete lovon"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 12. (482.) SZÁM - JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Onnan nézek szerteszét - Eljön a mi időnk
Szőcs István
JEGYZET - Édes-bús internyet
Móser Zoltán
Kedves barátaim!
Bogdán László
Versei
Gyulai Levente
Változó dialóguspozíció
Egyed Emese
Vale
Bréda Ferenc
Ave Csehy!
Izsó Zita
01. Üdvözlet sehonnan
02. Mi kell
03. Vihar
05. a jövőre emlékezve
06. szerel mese
07. helyben(t)élet
08. voltvan
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (befejező rész)
Petrik Emese
Az ars poetica műfaji lehetőségei és Kassák művészete
Király Farkas
rétegek (a gömb)
Terényi Ede
Kodály 125. - Kodály-képek, Kodály-arcok
Júliusi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (befejező rész)
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 12. (482.) SZÁM - JÚNIUS 25.

11. (Álomérzet)

Ebben az általános kárhozatban mit tanácsolhatnál magadnak?… A legjobb, ha lecsücsülsz saját küszöbödre. Megérinted kézzel és/vagy fenékkel – mielőtt az ajtó becsukódna mögötted. Tudhatod, nincs más kilátás (a belátásra se), mint rajta az az érményi lyukacska. Saját házad megfigyelője se lehetsz már. A /fel/bomlás jeleit ne magadban keresd. Egy megvetendő világot kizárhatsz méltósággal; de magadat el ne hagyd.
Valami fogódzót – addig nem számítasz elveszettnek. A divatjamúlt tergál ruhát nem is rád, a múltadra szabták (kinőtted! kifogytál belőle) – a nosztalgia helyett a levendulaszekrénybe volt bezárva.
Egy nagy erdőbe mentem – emlékezel vissza; vagy ez már álom. (Hová tűnhettél el a küszöbről? A szálka még a fenekeden, de más irányt vettél; mintha átköltöztél volna egy idegen valakibe, csupán a füledben rekedt meg a kipufogó zaja vagy egy-egy elfojtott robbanás.)
Az erdőben rajtam kívül minden fát kivágtak, csak én haladok tovább, lábatlanul. Nem találom az egyensúlyomat. (Engem nem vágtak ki, de elevenembe vágtak.) A hűség és a kötődés fantáziámban tovább élő képzete tart meg. Csak a rönkök. Csupasz sorsomnak nincs más fonákja. Mint lassú szomjúságban kimúlót, fölösleges mítoszként táplál «klorofilom«: a túlélés reménye.
Szemközt az áldozatok tömegével. Több vagyok egy karónál.

Távolságot tartani a manipulált tömegőrülettől: ez a végső remény! Ráeszmélsz, hogy a díszlet változhat, de a tét minden földrajzi fokon komoly.
Késő délután. Fatörzs-ránc homlokodon. Fény-árnyék tapétái közt futsz (látod magad, mint tükör mélyén); nem mintha esélyed lehetne még torkon ragadni a szerencsét.
(A torokról csak csínján. )
Kicsípett újpolgárok sietnek el, inkább fintorogva, mint kíváncsian, a kapu előtt. Az udvarban elöl kerti gazt égetnek.
A keserű füst kaparja beszűkülő, rozsdás torkodat. Értelmetlen tusák után sokszor a képzőket, a ragokat is kiköpné már.
A kopár éjszakák vagy a nappalok hátborzongatóbbak? A nyúlós rémálmok sem aggasztanak jobban, mint a hétköznapi halálfélelem. Arra ítéltettél talán, hogy hazajáró vagy haza se járó (gonosz vagy ártatlan) lelkekkel üsd agyon a hátralévő, önsanyargató időt?
A cserépkályhának dőlve elnapolt feleleteket vársz. Egy titok után kutatsz, amelyre csupán egy másik titok adhatna magyarázatot.
A rosszul gittelt ablakközön ki-bejáró légáramlatban is már mind több az esendőség. Vagy a közöny.

Az emlékezés gyötrelmei (egy régi bűné). A kaján gesztusok, bizarr aromák (a kékre festett öreg hölgy ömlengése).
A pszichikai gátlások és késztetések után van-e végeredmény?…
(Lemérhetetlen.)
Több volna ez, mint sóvárgáspótló, félkegyelmű játék? Ha elhagy a szemeden át elfolyatott szépség, a szörnyűségeken is áttünedező: a leonardói mosoly révülete után a düreri vonalak metszéspontján csak rémület.
Fölidézed az álom érzetét (semmi kétségbeesés, semmi sóvárgás), s már nem tart vissza a hordalék – meglepetés és zavar keveréke –, hogy az illúzión túl rabul ejtsen valami hihetetlen.
Azt sem tudni, mikor és kivel esett meg – MINDEN. Meglazult valaminek a menete, valami hiányzik (diktátorok kultusza, világi tényezők mellőzve!); végül már mellékes, hogy a világ amiatt (is) lett rosszabb, szürkébb, idétlenebb, mivel öregebbek vagyunk. A dolgok körvonalait elmosódva látjuk, jóllehet ítéletünk élesebb.
Az üresség bennünk s körülöttünk vajon fiatalságért kiáltozna? Vagy inkább: látnivaló, hogy pénz habzsolja fel a szellemet. Finom liberális érdektelenség a változatlanul veszélyeztetett (törött gilice-lábú) múltat.
„A hajszálaid érintetlenek” – mondta bátyád. De az ősök halottas ingét mire váltják be utódaid? Az ernyő-gombon esőcsepprügyek. Lankadtan üget a tavaszidő, zsebében valutaváltáshoz bankót vagy ciánkálit rejteget? Sopánkodhatsz szemellenzős öszvérlétről, balkáni nyomorról. „A rossz nem mindig a legrosszabb” – mondhatják. Rozoga erkélyek alatt a korzó bűze mégse robbanás utáni füst!
Egy rumpuncshoz tej kell. Az atomtöltethez aligha. Ha nincs közelben menedék, feküdjék oldalára, húzódzkodjék össze, és takarja el karjával, kezével a fejét. Sose nézzen bele tűzgolyóba vagy lángoszlopba. (Még ha csipkebokorral kísérletezne is az Úr.)
Európai műút-tervek évszázados sírkövek felett. Derék kis dákok, buzgólkodnak a hitelezők körül. Az út valahogy mégis egyre süllyedőben.
A túlélők – mint a primitív népeknél, megszerzik maguknak az ellenfél erejét, miután vérét kifolyatták – mintha húsodat kóstolgatnák, fejüket ingatva cuppogatnak. Tudják: holtában az ember lelke roppant megnő. Az ordas szándék megrettenni látszik s fölkiált: „Van itt valaki?!”. A nacionalizált földön Ázsia-illatú hóakadályok…
Ez megint olyan, mint a Cethal, vagy a Bolygó Hollandi stilizált legendája. Wagnernek vagy Hemingwaynek kell születni, hogy kiengesztelhessük a démonokat. A bennük ártó szellemet.

*
Törekvés, tökély, toronymagas élet mind (el)fogyóban; elporlad, semmivé lesz. Megkívánunk, emésztünk, ölelünk; és ami összetart(?) – szabályos életet eszményítő börtönünk… Csak hát ez végzetes büntetéssel felérő illúzió. Bűntudatuk is csak a hitükért lakoló jobbaknak (Jóboknak) van. „Amit az állatszociológia például egy majomhorda életén belül olyan pompásan leír, ugyanaz történik az emberi társadalomban”… (Ha fejre állunk, akkor is.) Örökös küzdelem folyik a domináns szerepekért! Ki akarja elhitetni velünk, hogy egyed és társadalom viszonyában szép kölcsönösség érvényesül, vagy valaha is megteremthető a harmónia? (Na és: egyed és egyed közt?… Erről szól ez a vallomás – ne ránduljatok görcsbe! – Régi /családi ház/falakban nem feltétlenül kígyó tanyáz.)
„Az egyed konkrét létező, a társadalom azonban csak relációrendszer.”
Az eggyén többnyire egyedül van…
szívesen iszik bort, sört és cocacolát…
és családot alapít, társadalmat;
keres is, és vásárol magának jobbféle cigarettát…
A társadalom a vendéglőben van vagy egy fogadóban található…
Az eggyént többnyire agyonlövik…(Ernst Herbeck szíves közlése.)
„Ebben az egész bonyodalomban, amelyet áttekinthetünk, nem a társadalom, hanem az egyed az, ami igazán van…A dominanciaharc: génállományok dominanciaharca. Az egyed: a génállomány eszköze… a társadalmi dominanciaharc nem más, mint a génállomány (öntudatlan) önfenntartási stratégiája.”***** Ez beleillik családi „gén-mozaikomba”. Hányszor remegtem értük, magunkért – (két melled felé úszva) érted –, s közben elfelejtettem élni. A végzet vergődött szívem helyén. Évekig hiányoztam itt a szomszéd szobában, a halántékom alatt zúgó párnán, a vetett szőnyegen, magamnak is.
Irigyek lennénk – mármint egy idő után – egy más létre?…
A RITMUS KISZÁMÍTHATATLAN. Makacs vagyok mégis. (Ne hagyd abba holtodiglan! S hátha akkor sincs vége, ha tested férgek menedéke).


12. (Hinni a haladékban)

Hitviták heve, pecsenyét szaggató szavak. („Ki kezdte?!”)
Melyik a nagyobb vétek?… Ki szabja meg: szabad-e – „illik-e”? – rákérdezni az árulásokra (az erőviszonyoktól és a hangerőtől függetlenül), és számba venni, vagy elképzelni bár utólag, hogy mennyi minden másként alakulhatott volna?
Esetleg jobb cinkosan, vagy tudatlanul is bűntársként hallgatni?…
E. meglepődött, hogy miután végre kiállt fia mellett, akit legjobban féltett és megpróbált védeni, épp tőle kell most elszenvednie a kapásból odavetett bántást: „Megalkuvó!”… A tányér fölé hajol, de nem érzi az étel ízét; ha éhes is volt, elment az étvágya. Egyelőre nem óhajt beszélni. (R. különben szó szerint faképnél hagy – sietve, vagy sértődötten; a válasz és a megoldás megint ránk marad.)
E. behúzza a vállát, mint aki fázik.
„Álmomban soha sincs ilyen hideg – mondja korholóan –, és nem kérdezősködsz annyit. Ezt már megjegyezhetted volna.”

Amint az apró nép-
dalok visszaszorítják az agyi
munkát, és aluszik
az agy.***

Az elhárító mechanizmus (ezt nem neked találták ki, igaz!) óvja a személyiséget – mondják a pszichoanalitikusok.
Az evangélisták pedig: „Testeteket a holt emberért meg ne hasogassátok.”

Bakfisok, nyurgára nőtt kései kamaszok állják el utadat az Unió utca sarkán, a Stop pirosat mutat. Táblákat cipelnek (eszedbe jutnak a hivatalos nemzeti s nemzetközi ünnepnapok, a kötelező felvonulások transzparensei, tábla-inváziója). Ezeken a táblákon nem a fél évszázadnál is többet tartó parancsuralmat, a politikai agitációt szolgáló jelszavak láthatók. Fekete alapon fehér betűkkel és – a szemre inkább ez hat kihívóan – színes alapon tarkálló betűkkel ez áll román nyelven: „ALEGE VIATA. DUMNEZEU TE IARTĂ SI TE VINDECĂ! Válaszd az Életet. Az Isten megbocsát és meggyógyít!”… Ha nem is a mozgalmi kánonok történetével immár eggyé vált lelkes (vagy csak naiv) megszállottság – de valamilyen üdvözültség ül ki a harmatos homlokokra, az ifjú szemekbe; szinte már elemi erejű győzelemtudat. Közben, persze, észre sem veszik a botladozó, lézengő idős árnyakat; vagy a tömeghatásában túl finom, túl rafinált és meglehetősen «konzervatív« spleen-divatot is meghaladó közönnyel haladnak el mellettük, mint akik számára természetes – ez az ideológiáktól terhes, zavaros másfél évtized egyet s mást könyörtelenül konkrét populista lendülettel és hangerővel sulykolt beléjük –, hogy ezt a diadalt (és a következőket) nélkülü(n)k vívják meg majd, ráadásul a «beteg«- vagy tartalék-állományból a szakállánál fogva előrángatott Mindenható hathatós segítségével, szponzorizálásával; tökmindegy.
Amint befordulsz az első mellékutcába, zihálva, de a hirtelen beállt kánikulára látszólag fittyet hányva, rejtélyes vigyorral szólít meg a nálad is jóval idősebb nyugdíjas filozófus.
„Láttad őket, öregem? – kérdi a lelke mélyén magából kikelve, és nem mulasztja el, hogy kemény, csontos ujjaival meg ne ropogtassa a vállad. – Ugye, te idétlenkedtél a zebra túlsó felén az előbb?…”
Kelletlenül adod meg magad a bizalmaskodó hangnak, s a rég esedékes «baráti« találkozásnak.
„Én láttam a tekintetüket! – A türelmetlenséget végsőkig fokozni szándékozó, lassú kenetteljességgel mintha Bajor Andor kajánkodó hangján jutna el hozzád mondandója. – S mit gondolsz, mivel találkoztam benne?… A Semmivel. – Hatalmas fehér zsebkendőt vesz elő, remegő kezében gyűrögeti-hajtogatja, s megtöröli vele vastag és kurta nyakát, orra tövét, halántékát. – Nem ismerjük a soron következő összeredményt – mondja –; hát még a részleteket. Nem is érdekes, mondhatná valaki. Lehetnék mondjuk én annyi idős, mint ezek a srácok vagy csajok; te is lehetnél… De ha egy gyertyánfa is beáll közéjük a sorba előbb-utóbb, akkor már kezd érdekessé válni, ugyebár… Attól függ, mekkora dózist kap ebből a másvalamiből… Lemondtál önmagadról! Az én korosztályommal valahol ez történt… Azután már csak egy jóízű nevetésnek, vagy egy kínvallatás édes-keserű kúrájának köszönhetően derül ki, hogy meggyógyultál… vagy csak meghaltál… Hogy több esély vár rájuk, mint annakidején reánk? Feltéve, ha nem mondanak le a kollektív emlékezés kockázatáról.”
Mielőtt elköszönne, ontológiai értesüléseivel is megajándékoz, majd tartózkodó józansággal, bizalmatlan pislogással mér végig: „Na és, ha beteg vagy!… Lódoktorok nélkül is tudnod kell, hogy mihez tartsd magad. Csak azt ne képzeld rólam, hogy ez a vén szószátyár ráadásul megmaradt ateistának!…”

Jó lenne észrevétlenül átszédelegni egy másik dimenzióba.
Mikor nincs még nagy veszély, az ember ilyeneket firkál a papírra: Sok vonatkozásban halott vagyok. A szám, ha mosolyra rándul, csak úgy tesz, ahogyan a lagúnák hervadt vize a kórházak, a szabóműhelyek, a sajtkereskedések alapzatát nyaldossa…

Ocsúdva szörnyűségeidből, magadon – testeden kívül találod magad. Ezt a kísérletet különben – igazi entellektüelhez méltóan – már előtted elvégezték. Többek közt egy angol úriember, aki nemcsak ágyát s benne mozdulatlan porhüvelyét észlelhette kívülről, hanem az egész házat és a kertet is; aztán lebegő lelki szemeivel állítólag fölismerte Londont és áttekinthette Skóciát. Majd látta, amint az orvos kámforinjekciót szúr élettelen testébe. „Szívem erősebben kezdett dobogni – vallotta, miután sikerült visszahívniuk a testbe. – Nem mentem szívesen, mert kezdtem megérteni érdekes állapotomat és a látottakat…”

Mindegy, hogy melyik sírra teszünk gyertyát, nem világít fölöslegesen. Mi lenne, ha gyermekeim is úgy pillantanák meg egyszer kancsal képzelgéseikben apjukat, amint összegörnyedve ül a sírsötétség padmalyszerű bemélyedésében (mint Avilai Teréz látomásában) véglegesen és tehetetlenül? Hiába kapálózott az ellen, amit a sors kirótt rá…
Van, aki nem érzékeli a pusztulást. S van, akinek a látomás cudarabb tortúra a halálnál. Feltéve, hogy nem magát félti, hanem azt, amit itt kell hagynia.
Az ismeretlen (ős)tekintet – jobb nem beszélni róla, persze – látni akar mindent; s valósággal kihívja maga ellen a pusztulást… Ma még a sárhó, a latyak, majd az ásó nyomán feltör a föld tavasz-szaga, s a nyulak hajszolni kezdik egymást, nyafogva, sikongva.
Ki törődik vele, hogy tart a pokoljárás emberi végzete.
Hinni a haladékban a legnehezebb.

2005. május


*** Ernst Herbeck
***** Székely János: Szempontok az illúziótlan gondolkodáshoz




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében