Önvallomás és értékformálás
A világirodalmi lexikon szócikke az ars poetica műfaját az irodalomelmélet ősének, majd a tudományág kialakulásával legértékesebb kiegészítőjének tekinti. A fogalomkör alakulása, árnyalatnyi módosulása tükrözi a műfaj lehetőségeit és szerepkörét a kor irodalmának függvényében.
Az európai irodalomban az elnevezés a műfaj antik eredetére utal. A görög irodalomban „poétiké tekhné", a latinban „ars poetica" néven honosodott meg. A magyarra latinból fordítottuk, és a mi irodalmunkban költői mesterségként terjedt el ha tankölteményről van szó, ha pedig a művészet élményének a megvallásáról, akkor művészi hitvallásként említjük.
Az oktató és vallomás jellegű hangvétel azonban általában nem választható el mereven egymástól. Horatius Epistola ad Pisones című, a költői mesterségről szóló verses levelében is már észre kell vennünk a vallomás és az oktatói hangvétel egymást ki nem záró jelenlétét, ami mindvégig az ars poeticák jellemzője volt és lesz. Tartalmi szempontból tanköltemény, jelképesen pedig költői vallomás. Jelképessége abban van, hogy míg a császár önmagáról és rendszeréről szóló dicshimnuszt várt Horátiustól, a költő ehelyett saját mesterségének rejtelmeiről írt.
Kardos László a Horatius-féle tankölteményeket a normatív típusú ars poeticák közé sorolja, amelyek addig élhetnek és hathatnak, „amíg a korviszonyok függvényeként alakuló közízlés át nem lépi, és mulatságosan avasnak nem látja reguláit". A klasszikus tanköltemények időbeli függőségéről Goethe így írt: „Áhítattal bámultuk meg ennek a felbecsülhetetlen műnek az aranymondásait, de egyáltalán nem tudtuk, mit kezdjünk vele, mint egésszel, s azt sem tudtuk, hogy miként kellene hasznosítanunk.". De ezt a lépést is meg kellett tenni, hogy továbbjussunk, hiszen „a törvények kifejlődése, megmerevedése és bukása adja a művészetek élettörténetének nagyszerű időbeli ritmusát" – fűzi hozzá Weöres Sándor.
Grigely József 1807-ben írt latin nyelvű poetica tankönyvében is kiemeli ezt a kettősséget. A költészet meghatározásáról szóló fejezetben hol költői mesterségnek, a költészet és a vers szabályszerű alkalmazásaként említi, hol „művészi gonddal elkészített" műnek nevezi. De e két fő tulajdonság összetartozik, mert a „költészet olyan lelki képesség is, amely nélkülözhetetlen a művészi gonddal létrehozott művek alkalmával".
Kardos László a VILÁGIRODALOM ARS POETICÁI című kötet előszavában rámutat a lelki és érzelmi vetület előtérbe kerülésére, és az oktatói szándék itt már csak közvetve van jelen. Így az ars poeticák második típusát a vallomásos jelleg határozza meg, amely a „költészet élményének megvallása útján enged bepillantást a költő és költészet kapcsolatába".
Az egyetemi hallgatók számára írt jegyzetben Barta János „a gondolati költészet egy fajaként" határozza meg, „amelynek az érzelmi energiáját nem a töprengés és küszködés adja, hanem a már birtokba vett tudás, a már kiforrott emberi magatartás".
A vallomás hangvételének előtérbe kerülése és elterjedése a szabad versformák kialakulásával hozható összefüggésbe. Az oktatói jelleg elhalványulása ellenére a XX. század irodalmában is megfigyelhetjük erőteljes és energikus irányadó művészeti elvek kiemelését, amit szintén a művészi hitvallásokhoz sorolunk, mint pl. a futurista kiáltványt.
Egy készülőfélben levő irodalomelméleti tankönyvben a szerző „kulcsversként" határozza meg az ars poetica helyét az életműben. Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ez a meghatározás kifejezné a műfaj nyitott jellegét, mivel „az egyetlen vers, az eszményi vers vagy kulcs-vers nem születhet meg, mindenkor hiányozna belőle valami" – mutat rá Bányai János. Nem, mert nem egy költeményben kell keresni a költő auráját, költészetének felépítését, művész és művészet együttlélegzésének szép és küzdelmes, részeiben is teljességet hordozó pillanatait, az egységet, az összefüggést.
Ez az egység és összefüggés érződik az ars poeticák gyűjteményét tartalmazó kötetek olvasásakor, különösen az utóbbi kettő esetében.
Pándi Pál a MAGYAR ARS POETICÁK című gyűjteményében csak a magyar irodalommal foglalkozik, s abban is csak a hazafias szempontot tartja szem előtt. Ezt követte Lengyel Béla és Vincze Flóra válogatása. Munkájuk alaposságát dicséri, hogy fordítói munkát is végeztek és így számos mű ekkor jelenhetett meg először magyar nyelven. A világirodalom ars poeticái című antológiájuk összeállításakor a nemzeti irodalmak időrendjét tekintették a szerkesztés alapelvének. Az összefüggések teljességére törekedve ismert és kevésbé ismert művekre is kiterjed.
A Sík Csaba szerkesztésében megjelent antológia címe: ARS POETICÁK A XX. SZÁZADBÓL. A válogatás az irodalmon kívül a zenét, a képzőművészetet és a szobrászatot is felöleli. A művészetek párhuzamba állításával többsíkú élményhez juttatja a befogadót.
Az eddigiek során felmerült gondolatok bőséges alapot kínálnak a műfaj lehetőségeinek fejtegetéséhez, bemutatásához. Íme adalékként Kassák egy versének két részlete.
KASSÁK LAJOS: KÖLTÉSZETEM
Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.
(…)
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
A kassáki sajátosság
„Mindenki ismerőse vagyok
és mégis mindenkinek idegen.
Keresd meg gyökereimet
számláld meg ágaimat
és a testvérem leszel."
(Kassák Lajos: Vagyonom és fegyvertáram)
A VAGYONOM ÉS FEGYVERTÁRAM 1963-ban megjelent verseskötet címe és mottója is túlmutat a kötet keretein. Az első vers, ami egyben a költő ars poeticája, gyökérzetének és ágainak „tanulmányozásához" /Nemes Nagy Ágnes/ megköveteli a teljességet. Kötetcím, mottó és verscím szintéziséből, a mottó kínálja fel a kiindulópontot, a teljességre való rálátást. Magába rejtve azt a kassáki sajátosságot, amit a fa évgyűrűi szimbolizálnak. A koncentrikus körök egymás ismétlései, de a keletkező külső kör mindig magába építi az őt alakító természeti hatásokat. A kör belső tartománya az ismétlésekkel a folytonosságot, a külső tartomány pedig a folytonosságba beépülő pillanatnyiságot érzékelteti.
A szintézis korszakában kiénekelt „Költészetem" című ars poetica szerkezetére és gondolatiságára is jellemző Kassák sajátos versépítkezési módszere. Verseire vonatkozóan Bori Imre így fejti ki az évgyűrűk szimbólumát: „... versei, mindegyik külön-külön, költészete egészét is tartalmazza, mindegyik egész költészetét reprezentálja, egész költői világának a foglalata. /.../ egyes versek mintegy egész életművét megismétlik, addig megtett útjáról vallanak. De jellemző Kassák költészetére, hogy a költőnek a világgal szembeni folytonos és ismételt állásfoglalása, újrafogalmazási kísérlete révén mégis lépést tart a történelmi-társadalmi alakulással, annak szellemét, belső tendenciáit érzékeli. A versek azonban nem ismétlései egymásnak: a világ kínálta elemek új konstrukciói is, amelyek a költői lelkiség változó affinitásának erőterében születnek meg”.
„Költészetem" című ars poeticája jól elkülöníthetően tartalmazza költészetének egyik ismétlődő alapelvét, a hagyománytól való elrugaszkodást („Elég volt az ömlesztett szépségből…”). Az pedig minden művésznél fordulópontot jelent önmaga megvalósításában: „Széttörtem a szokástörvényeket, mert szükségét éreztem, hogy rábukkanjak és megvalósítsam saját költészetem életszemléletemmel és érzésvilágommal azonos törvényeit” – írja az ÖNARCKÉP – HÁTTÉRREL című alkotói pályáját bemutató önvallomásában, amivel művészete értelmezését kívánja elősegíteni.
Az új művészetszemlélet kialakításának gerince a tér. A fejlődést a csírától a beteljesülésig követhetjük, művészi hitvallásainak ismétlődő és táguló gondolatköreiben.
A tér teljességének igényét első ars poeticájában az „Óda bíborban" vallja meg. „A malom a hegyen" című programversében az embert a kozmosz távolságának perspektívájából mutatja meg. „Az új versről" szóló tanulmányában kimondja: „Az új művészet mai hitvallásának magja: az ember és a kozmosz”.
Költőként életviszonylatban van a kozmosszal és költészetében ezt a viszonyt énekli meg. A költő „nagyszerűségét, újságát, maiságát, itt- valóságának azt a jelentőségét, ami pluszt ad a múltból ránk maradt vagy a múlt hatása alatt készült művészi produktumokkal szemben" a vertikális életvonal kiteljesedése jelenti. Amennyiben a költő a társadalomra jellemző horizontális életvonal mentén keresi önmegvalósulását, elveszíti a térbeliséget és művészetről nem beszélhetünk.
A kassáki sajátosság másik összetevője az ismétléssel együtt beépülő új elemek konstrukciója, összhangban a változó világgal. Az izmusok destrukcióját követte az építés korszaka, a konstruktivizmus. A geometriát és a matematikát tekintette alapelvének:
„Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat"
A kor embere a mértani törvények ismerete alapján eljutott az ősformákig: azaz, hogy „egy fej, formaértelmében, nem egyéb egy gömbnél, a törzs nem egyéb egy hengernél". Ebből a felismerésből született meg az alapelv, hogy az ősformák „konstruktív összeszerkesztéséből alkotta meg a természet a térben mozgó embert". A konstruktív erővonalak nem a világ képét, hanem lényegét jelentik, magát a szintézist, ami a kor művészetének legfontosabb szempontja: „a világ szintetikus látását, s a követelmények megcsinálásánál mindenekfeletti célja a világban ezer felé futó alakok, gondolatok és érzések összefogása, egy új és egységes életté formálása!". A versnek újabb feladata van, nem a csodát kell elbeszélnie, hanem szerkezetében és tartalmában maga kell, hogy legyen a csoda: „A csoda a dolgok felülmúlhatatlan egységében rejlik”.
Az újabb „embertartalom" újabb formát is kívánt, és hogy ez megvalósulhasson „le kell győznünk a vágyaink teljesülésének ellenálló anyagot. Ilyen legyőzendő, átalakítandó anyag nekünk a tér, az idő, a fény, a kő, a szín, a szó és minden, ami előttünk áll a létezésével”.
A konstruktivisták számára elsősorban a tér bizonyult olyan anyagnak, aminek ellenállását le kell győzni, át kell alakítani. Rónay a kései Kassák elsődleges létformájának a teret tartja: „... nála még az idő is térbeli vetületében jelenik meg. És a tér az, ami szintetizál: a dolgok egy térben létezéséből adódik a dolgok költői képbe komponálása, egybeszerkesztése”.
A szépség fogalma is átértékelődött. Nem az a szép már, ami tetszik, hanem ami a geometria és a matematika elvei szerint relatíve tökéletes. A cél: „Köztem és közted meg akarjuk húzni a legrövidebb összekötő vonalat, az egybehangzó ritmust és az ökonomikus megoldást keressük”.
Irodalom és festészet szimbiózisa
Kassák művészi hitvallásáról nem beszélhetünk hitelesen, ha csak az irodalomra szorítkozunk, elkülönítve a festészettől és fordítva. A két művészet az időtényező előnyét használta ki: „Az irodalmi mű mind tartalmában, mind formájában a folyamatos időben él. Egyszerre nem tud több hangon szólni, mint a zene, egy időben az egész nem érzékelhető, nem megformálható és föl nem fogható, mint a képzőművészeti alkotás”. Irodalom és képzőművészet így komplementáris párt alkotnak.
A sajátos kassáki jelenséget, a folytonosság két alaprétegét, hogy a művész nemcsak elődeinek folytatása, hanem a nagy folytonosságnak is egy láncszeme, a költő is kifejti: „Festményeim, úgy, mint költeményeim, vallomások köztem és a külvilág közti viszonyról. Képeim nem a pillanatidőhöz, nem egy körülhatárolt térhez kötöttek. De mégis a kor szülöttei, mint ahogyan magam is a kor fia vagyok, nem hordaléka a folyamnak, hanem érző és gondolkodó, súrlódásokra reagáló fix pont – sziget, amely szerves tartozéka a körülötte zajló vizeknek. Alakulok és alakítok egy időben”.
Kassák a cselekvés költészetét hirdeti. A világnak, „amely önnön pusztulásának drámáját éli", nem passzív szemlélője, hanem az egyidejűleg felkínált „születés és keletkezés drámai helyzetének" aktív résztvevője. Az alkotói tevékenység folyamatában az időtényező látszatra két ellentétes komponensre épül amit, művészi hitvallásai kidomborítanak: a hagyományon való túllépés – nemcsak elődei hagyományára, hanem önmaga teremtette hagyományán is –, azaz az idő nagy folytonosságának láncszemeként a jelen újabb és újabb elemeinek kifejezése, építése. Ez a minduntalan megújhodás adja Kassák költészetének szuggesztív erejét és máig ható modernségét.
