Az előző Lucia Berlin-válogatás, a Bejárónők kézikönyve méltán sikeres; csodálatos, magukkal ragadó elbeszéléseket tartalmaz. Kavargó, bódító szövegek; keresetlen, a sötétebb és derűsebb tónusokat egybejátszani képes nyelv; a fájdalmak, függőségek, zavaros családi és szerelmi viszonyok kínjain, a kiszolgáltatottakkal való empatikus törődésen átsugárzik az életöröm. A Bejárónők kézikönyve annyira töményen jó, annyira magasra teszi a lécet, hogy az újabb posztumusz válogatás, az Este a paradicsomban esetlegességei jobban szembetűnnek.
Berlin (1936–2004) elbeszéléseiben általában az életrajzi anyagot dolgozza újra és újra fikcióvá, s bár számomra nem ebben áll elsősorban írásainak varázsa, e kötet esetében elkerülhetetlen folyamatosan az autófikciószerűségre reflektálni, ugyanis egyre közvetlenebb közelébe visz a szerző életének. Két részből áll (az eredeti angol nyelvű kiadásban külön kötetekként jelentek meg 2018-ban): az első az Este a paradicsomban című elbeszélésválogatás, a második az Isten hozott idehaza című, félbemaradt emlékirat, kiegészítve családi fotókkal és 1944–1965 közötti válogatott levelekkel, előszókat Berlin saját fiai írtak. A könyv egy írói műhelybe való betekintést tesz lehetővé, az életrajzi élményektől a szövegig vezető út egy-egy állomásának visszafejtését.
„A sztori a lényeg”, emeli ki Mark Berlin előszava édesanyja vélekedését. Bizonyos értelemben így van, ha a műtől a benne elmondott történetnek az önmagában való hitelességét várjuk el, nem pedig a referenciális megfeleltethetőséget. Másfelől a sztori mint cselekménysor egyáltalán nem minden Berlinnél, sőt, ha csak erre fókuszál – nem figyelve a tempóra, mellőzve a máskor remekül tömörített jellemzéseket –, mint néhányszor e könyv darabjaiban teszi, kissé felemás az eredmény. Ilyenkor elnagyoltak, kidolgozatlanok a szövegek, és szereplőnevekben is zavarbaejtően tobzódnak (Ködös nap, Anyák és lányok, de valamelyest a kötet címét adó Este a paradicsomban is). Zömükben azonban jó értelemben, mondhatni elmélyülten érdekesek, fordulatosak, váratlanok a történetek, amilyen Berlin élete is lehetett. Sokféle helyszínen játszódnak (El Paso, Santiago, Albuquerque, Santa Fe, Corrales, Yelapa, New York), többféle származású szereplők bukkannak fel (Texasba emigrált szír család, mexikóiak, chileiek, fehér amerikaiak), változatos társadalmi körökben (bányászvidékek lakóitól chilei gazdagokig és New Yorkban boldogulni próbáló zenészekig, költőkig) megfordulnak a főhőseik. A helyszíneket is szereplőknek tekinthetjük, mert meghatározónak bizonyul a hely jellege, atmoszférája, ennek érzékeltetése dúsítja fel igazán az elbeszéléseket. Például a bányavidékek sajátos színezetű ege és különös fényjelenségei a csodálatosnak a megsejtését teszik lehetővé az alkoholista családtagok között élő hétéves kislány számára (Néha nyáron); több alkalommal az elbeszélések kiindulópontja egy ház leírása, különleges, szabálytalan tereivel és dús növényvilágával, egy ideges idill környezeteként, ahol a boldogság lehetősége és törékenysége sejlik át (Bádogtetős vályogház, La barca de la ilusión, Nyitott könyv az életem).
Az otthon terébe a fenyegetettség érzése a függőséggel tör be, legyen szó az anya alkoholizmusáról vagy az apa heroinhasználatáról, és paradox módon az otthonosság (ismerősség) érzését a félelem fogja jelenteni (La barca de la ilusión). Ezzel együtt Berlin női szereplőit a szerelemben való kiteljesedés vágya űzi és az alárendelődés csapdája fenyegeti, miközben rendre megtörténik a hagyományos női szerepekkel és az azokról szóló narratívákkal való szembesülésük. A chilei high societyhez tartozó kamasz lány első szexuális élménye az Andadóban tulajdonképpen egy erőszak, de a női szexualitást övező tabuk és ítéletek miatt a lánynak nincs tudása arról, ami a testével történik, a nemi vágy és az idősebb férfihoz fűződő ragaszkodása közti nonkonkordanciáról: „Megrontott? Meg vagyok rontva? Egy ilyen gyors, zavaros pillanattól? Mindenki tudni fogja, ha rám néz?” (76.) A felnövés másféle stációjáról szól az egyetemre költöző lány útja, aki apja titkárnőin keresztül titkokra lesz figyelmes (Útvonal); többször pedig a laza életvitel szabadságmomentumai sziporkáznak ijedelmekkel váltakozva a mindig népes házakban (Texasi karácsony, 1956; Nyitott könyv az életem). Berlin szereplői rendre megtapasztalják, majd megtagadják az elköteleződés olyan formáit, amelyek érzelmi világuk elnyomásával jár.
A halál gyakori téma, Berlin szereti az életkedvvel kontrasztba helyezve enyhén groteszkre hangolni a jelenlétét. Egy elbeszéléséből kikövetkeztethető, hogy a halál nem tartalmaz semmi rendkívülit, csak váratlant, ennek élményével találkoznak gyermek és felnőtt szereplők egyaránt. A helyi hős temetése izgalmas eseményként beszélődik el, mely láthatóvá teszi, ahogyan a közösség saját gyászként sajátítja ki a kallódónak ítélt sztárférfi halálát (Porból lettél, porrá leszel); a hagyományos bikaviadalt néző turistacsoport egyik tagjának hirtelen halála pedig belesimul a spektakuláris rítusba (Sombra).
Lépten-nyomon beavatások történnek ebben a prózában, már a kötetnyitó darabban a szerencselapokat áruló kislányokkal, akik rájönnek az üzletelés hatékony módjaira, miközben feltárul a csalás lehetősége, a város bejárásával pedig egy egész társadalmi panoráma a tájkertek és dallamcsengős házak tulajdonosaitól a katonákon át az utcák, kocsmák lakóiig (Zenélő ékszerdobozok).
Beavatásnak vagyunk tanúi abban az értelemben is, hogy az emlékirat és a levelek lapjain az írói eszmélés, formálódás, illetve a már meglévő öntudatra való építkezés pillantható meg: „Igen, tudom, hogy rosszak az írásaim, hogy nem jön ki belőlem… de nem vagyok amatőr.” (443.) Irodalomszociológiai szempontból is érdekes, hogy egy négygyermekes, háromszor elvált, élete során sok helyütt megfordult, sokféle munkából megélő nő (középiskolai és egyetemi tanár, telefonközpontos, kórházi betegápoló, takarítónő és orvosasszisztens) milyen gyerekkori csomaggal indult és hogyan teljesítette ki írói énjét.
A levelezésben számomra az volt a kiemelkedő, ahogyan a hiúsággal való küzdelem érvényesül az írásban. Egy novella kapcsán vallja Berlin: „előtérbe tol[tam] a felszínesen pozitívat, a véleményemet, hiú személyemet, holott mindez a valóságban nem volt jelen. Szégyellem magam. Ez a hamisan pozitív csengés, ez a hiúság rontja el a ritmust: megállok, mint egy kisgyerek, aki olajbogyót kínál körbe az asztalnál, és azt lesi, a felnőttek őt nézik-e.” (450.) Érezhettük az én és az őt körülvevő világ intenzitásának az egységét már a Bejárónők kézikönyvében. Már ott kirajzolódott biográfia és fikció sajátos berlini viszonya, hogy főszereplői nem azonosak vele, hanem pusztán olyan dolgokat élnek át, mint amilyenek az író saját életében előfordultak. Az írásművészetében mintha kiutat talált volna az egóból, de az egó megőrzésével. S habár az emlékirat és a levelezés a Berlin-szövegvilágról alkotott képünkhöz nem tesz sok újat hozzá, közreadásuk szerény kultuszépítő gesztusa valahogy találó egy olyan szerethető alkotóhoz, aki mintegy mellékesen azt írja magáról, hogy első szava a fény volt.
Lucia Berlin: Este a paradicsomban. Újabb történetek. Fordította Lukács Laura. Jelenkor, Budapest, 2020.
