Határvidék
Balázs Fecóhoz
Az enyészet nem sárguló levél,
nem kibontatlan borítékhalmaz,
az enyészet más szövetekben,
más érrendszerben áramló
életerő.
Az alap, a szerkezet silány illúzió,
darabokra hull az öntörvényű páncél,
a repeszek átsüvítenek
az okleveles univerzumon.
A révész ismeri a folyót,
a gályarab megálmodja
a tengerek csöndes öbleit,
arra evez majd, ahol
a fárosz fénynyalábja
elvakítja a távcsöveket,
hófehér sugara
beigazítja a hangszálakat
és minden dallam a néma halak
ezüst pikkelyéről
verődik vissza a távoli partra.
Töpörödvén
Hét óra tizennyolc,
post meridian – értem alatta,
fekete, büdös bogár a szó,
esteledvén csak tovább
osztódik lába, szárnya,
magányom akár a tömjén,
távol tartja a lidércálmokat,
keresni, kérdezni sem
késztet, egyre töpörtyűlök,
idegen fazekak mélyén
sistergek fortyogó,
darabokra szelt zsír-magamban.
Ha nem a szó, talán a buké,
a szomjoltó nedű és a mohó
csámcsogás hat nyugtatóként,
az elperzselt disznó-maradék,
mint kiégett színi kellék,
a fásult tekintetben búvó
szemrehányás, ahogy
a felkunkorodó bőrkaréj
főurak kényére-
kedvére töpörödik,
amíg a mámor piaci ára is
eltöpörtyűl a morzsák között.
Vak vecsernye
Este van, este van,
mint már annyiszor,
jó éjt kívánnak a házak,
az üres osztálytermek,
a vakablakok.
Úgy köszöntelek, ahogy
a nap fénye kitapintható,
az én terhem is húzza a vállad,
gondom szakít le rólad
kabátot, inget.
Hiányaimból táplálkozol,
tebenned fogyatkozom
csak azért is, dacból.
Igaz-e, hogy a jóllakott szemben
ellobban minden emléknyaláb?
Hallgatóm vagy, mert nem látlak,
de soha ne kapcsolj át
a bűvös hullámhosszra,
az idomítottra, amelyen
reflektorfényben káprázik a porond.
Szólít a nővér
Kilencvenkét százalékon vagyok,
kitart ez reggelig, mert okos,
nekem viszont, esküszöm,
nincs ki az összes kerekem,
napok óta alig van nyugtom,
kimerültek az elemeim,
ide okádom a harmadik,
istenigaza versemet,
mely üdvözülni úgysem fog soha.
Ahelyett, hogy ezen a
szétcseszett, bárcás felületen
felcsípném a legkönnyebb vérű
konzumnőt, beidomítanám,
hogy csüngő kezekkel,
Garfield-tekintettel,
mint a diliház laza kabalája
kísérjen hazáig,
holnap már nem köszöntjük,
fel sem ismerjük egymást,
ebédhez szólít a nővér,
elgurulnak a pirulák.
Kezdőbetű a kulcs
Akár a vezeték- és keresztnév
kezdőbetűi, mindenki
cipeli zöngés vagy zöngétlen
múltját, hűtlenségét,
sülve-főve vagy
egymásnak feszülve,
időnként óhatatlanul
mérlegre kerülnek
a többismeretlenes egyenletrendszerek.
Magánhangzókban fészkel a béke,
és azon, a közbülső öbölben
veszteglő bárkán,
ahol j mint Jónás, v mint Vergilius
a túlzsúfolt fedélzet lelencei
kezüket nyújtják gyanútlanul,
hiszen Lepsénytől Versailles-ig
megvoltunk mind,
együtt húztuk fel-le
a rongyos vitorlát.
Hálabeszéd
Megvert az Öregem,
megcsapott egy csípős öntudattal,
precízen húzott vonalakkal,
apró árvaházamban,
embernyi garzonomban elszállásolt
egy rakás rakoncátlan kölyköt,
kórtermeket, tanári szobákat
épített, riasztót szerelt a falra,
kilengéseim sebhelyeit
tucatnyi fehér éjszakát kitöltő
kérdésekként, rendezett
sorokban kockás füzetlapra
firkálta olcsó golyóstollal,
aztán nadrágzsebembe
suszterolta, hadd ne nyughassak
talpig díszben,
varratok, hegek nélkül.
Megvert egy későn ébredő
felelősségtudattal,
kerge szertelenségemből
háziállatokat – kecskét, lovat, papagájt
nevelt, magához idomította,
etette, itatta őket.
Halld, Állatgondozó, naponta elhadart,
fakó hálám bagatell,
mert szökni próbálok annyiszor,
ahányszor befuccsol a teória
és mechanikus, rugóval
működő szerkezetem szinkópát jelez.
Esetlegeim labirintusában
pamutfonállal mérsékeled
fejetlen pörgésemet,
a fásult hétköznapokban
gyertyafény, kiskapu vagy, Atyám.
