A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közös produkciójáról, a Nem történt semmi című előadás Dálnoky Réka, Székely Csaba és Elise Wilk drámaírók munkájának eredményeként született, Sebestyén Aba rendezésében.
Az előadás az erdélyi színházakban felületesen tárgyalt #metootémát dolgozza fel 11 jelenetből álló egységes szövegen keresztül. Az előadást nézve számtalan szituatív kérdés és gondolat pörgött le bennem: vajon van olyan személy mellettem most a nézőtéren, aki éppen az adott jelenetben magára ismer, akár a szenvedő, akár a bántalmazó szerepében? Amennyiben igen, vajon mit érezhet most? Számukra önreflexió tud lenni, amit látnak? Lehet valaki számára annyira hatásos ez az előadás, hogy megváltoztassa életét? Vagy éppenséggel hogyan kezelnénk mi egy ilyen helyzetet, ha velünk is megtörténne? Tudnék úgy szolidaritást nyújtani akár barátnak, akár közeli ismerősnek, hogy ne sérüljek vagy inkább jobb lenne kimaradni belőle? Létezik az a helyzet, amikor ennyire aljas dolgot tudnék művelni?
Talán lesz olyan kérdés, amire soha nem tudok majd válaszolni, de az előadásnak köszönhetően még inkább érzékenyebb, figyelmesebb lettem a témával kapcsolatban.
Amikor kijöttem az előadásról, nem volt bennem hiányérzet. A #metoo az erdélyi társadalomban is érzékeny téma – nehéz beszélni róla, s talán nem véletlen, hogy az előadás is többféle szempontot kínált az értelmezésre. Nem csak arról kapunk átélt képsorozatot, hogy mi a szexuális abúzus, hanem valós hatalmi visszaélések is szóba kerültek. Az abúzus lehet szexuális, érzelmi, pénzügyi. Megtörténhet otthon, nyilvános helyen vagy akár egy intézményben. Hatalmi abúzus nem csak munkahelyen, főnök és alkalmazottja közötti viszonyban lehet, hanem akár egy kapcsolatban is jelen van, és itt alsó és felső státuszról egyaránt beszélünk. Szemtanúi lehetünk, hogy milyen módon működik a felső státusz egy házassági viszonyban. Továbbá főnök és alkalmazottja kapcsolatában nem biztos, hogy mindig csak a nő az, aki áldozat lehet.
(Olyan lény az ember, aki szüntelenül vágyakozik a szeretetre és mégis majdnem minden mást fontosabbnak tekint a szeretetnél, például a hatalmat, sikert, pénzt, ahogyan erre az előadásban is fény derül. A legtöbb energiánk arra megy el, hogy elérjük ezeket a célokat, de a sok erőfeszítés által bajba sodorhatjuk magunkat.)
Ugyanis az ember egy magasabb társadalmi pozícióval rendelkező személy által is irányíthatóvá válhat, akárcsak a stúdióigazgató és színésznő jelenetében. A színésznő nagyon vágyakozik arra, hogy szerepet kapjon, és ennek érdekében megpróbálja teljes őszinteséggel megmutatni tehetségét. A stúdióigazgató viszont csak játszmázik, kihasználja, be akarja cserkészni a vele szemben álló csinos és tehetséges nőt. Mustrálja, felméri, simogatja, elhiteti vele, hogy ő a legmegfelelőbb a szerepre, és amikor már megfelelően izgatott helyzetbe hozza magát, lecsap rá! Bántalmazza. A színésznő hirtelen zavarodott állapotba kerül, elveszti lelki nyugalmát, racionális gondolkodását, önmaga testének sem lehet a saját ura, ebben a pillanatban mindentől megfosztottá válik… A dallam, amit Cári Tibor komponált hozzá, még feszesebb hangulatot ad az egész élethelyzetnek. Vannak olyan helyzetek, amikor gyors válaszokra vagyunk kényszerítve és ilyenkor olyan döntéseket hozunk, amelyek teljesen kicsinyesnek tűnhetnek és azok is.
Komplex történetet látunk – nem 11 különálló jelenetet, de olyan módon megrendezve, hogy a jeleneteket akár önállóan is lehetne játszani. Ugyanakkor van egy közös fonal, ami egyben tartja az egészet, hiszen a szereplők egyik jelenetből a másikba vándorolnak. A színészeknek lehetőségük van mindkét szerepkörre, mindenkiben ott van egyszerre az áldozat és a bántalmazó lehetősége is. Így egyik kapcsolatban elszenvedik, a másik helyzetben ők azok, akik bántalmaznak.
Az előadás egyik tanulsága lehet: mernünk kell önmagunkba nézni és világosan fogalmazni.
Emberibbé válhatunk a művészet által, hiszen az életet leélni, az érzést és gondolatokat megszelídíteni, a #metoo mozgalomról a színházi fikció védelmében őszintébben és szabadabban beszélni, hitünk mellett mindvégig kiállni és a színházat értékesnek tartani is művészet.
A Helikon által kiírt A maszk mögötti áhítat című színházkritika pályázat harmadik helyezettje.
