1829 tavaszán az ifjonc Felix Mendelssohn – aki, hogy művészetének további kiteljesítéséhez ihletet merítsen és tapasztalatait gazdagítsa, több éves tanulmányutat kezdett Nyugat-Európában – I. szimfóniáját (op.11, 1824) készült vezényelni Londonban, a Filharmóniai Társaság hangversenyén. Nem sokkal a koncert előtt azonban „hirtelen felindulásból” úgy döntött: a harmadik tételt, a Menüettet mellőzi, helyette pedig az op. 20-as, Esz-dúr vonósoktettjének harmadik, Scherzo tételét (Allegro legierissimo) szúrja be, amelyet sebtében szimfonikus zenekarra hangszerelt át. Így esett, hogy a mára híressé és közkedveltté vált vonósoktett egyik tétele nagyobb nyilvánosságot kapott zenekari változatában, mint eredetiben.
Nem minden alap nélkül tartják sokan ezt a muzsikát Mendelssohn névjegyének. „Hangulatában, technikájában közvetlen előfutára a Szentivánéji álom nyitánynak, a szerző emblematikus darabjának, […] első, vitán felül álló mesterműve a csodagyerek-kompozíciókat követően” – mondja róla Gombos László.
S hogy micsodás aktualitása volna ennek? Az, hogy ezen az őszön két erdélyi városban is megszólalt Mendelssohn vonósoktettje – amelyet, a hazai adottságokat kiaknázva, tájainkon többször játszottak már Enescu vonósnyolcasával társítva –; a marosvásárhelyi 15. Tiberius Fesztivál és a Székelyudvarhelyi Kamarazene Fesztivál programjában egyaránt szerepelt. A Resono Collective (Francis Gallagher, Ioana Forna, Ilinca Forna, Cornelius Zirbo) és az Intono Kvartett (Trombitás István, Csibi Dávid, Jakabffy Edina, Jakabffy Kristóf) tagjai igen inspiráltan álltak össze a produkcióra, hiszen korosztályilag, képzettség és zenei felfogás terén igen közel állnak egymáshoz.
„Wolkenzug und Nebelfor Erhellen sich von oben; Luft im Laub, und Wind im Rohr – Und alles ist zerstoben.” „Felhőraj, ködvonulás, Már felülről piroslik, Lombzúgás, nádsuttogás – És minden szertefoszlik.” A Goethe-féle Faust I. részének ez a versszaka érintette meg annyira Mendelssohnt – legalábbis ezt tudjuk meg nővére, Fanny naplójából –, hogy hangulata előbb-utóbb zenébe kívánkozott, ebből született a Scherzo. (Nincs okunk kételkedni Fanny megjegyzésében, bár szó ami szó, fivére egyáltalán nem volt barátja a zenei program-magyarázatoknak. És hát miért ne lehetne, ha már e korban annyira divatos volt, kivételesen zenén túli narratívája is egy Mendelssohn-kompozíciónak!)
De a vonósoktett létrejöttének fizikai helyszíne sem érdektelen. „Topográfiailag” a mű szülőhelye a berliniek számára fölöttébb ismerős cím: Leipziger Straße 3. De ma hiába keresnénk a Mendelssohn-rezidenciát! A szövetségi parlament, a Bundesrat hatalmas székháza áll a helyén. A 19. század elején a jónevű Mendelssohn-bankárcsalád impozáns, díszkertes palotája a polgári-értelmiségi Berlin krémjének volt bevett találkozóhelye. A park egy szögletében Alexander von Humboldt rendezte be obszervatóriumát (ennyit a berlini levegő korabeli minőségéről!), Hegel, Schleiermacher és E. T. A. Hoffmann ki-besuhantak az előkelő és csaknem folyamatosan nyüzsgő társaságban, a hétvégeken pedig a művészetszerető publikum különféle „sugarú” körei találtak itt szellemi és esztétikai attrakciókra. Kéthetente, kettő és négy között vasárnapi koncertekre rajzottak be a hölgyek és az urak a Mendelssohn-házba. A gondosan előkészített koncertsorozat valójában a berlini zenei romantika legendás forráshelyének számított.
E berlini „Sonntagsmusik” ősbemutatói közé sorolódott be Felix Mendelssohn vonósoktettje is. Akik hallották – bármilyen lett légyen is konkrét interpretációja a mai módi és a mai technikai képzettség fényében –, leveleikben, naplóikban a maguk rendjén tanúságot tettek róla, hogy nem csupán a kamarazene irodalmának egyik remekműve a Mendelssohné; kétségkívül elsőrangú szellem- és zenetörténeti dokumentuma a berlini idealizmusnak is. A négy hegedűre, két brácsára és két csellóra írt vonósnyolcas az ellenpont varázsának magas hőfokán hat. Strukturális vonatkozásain túl a kamarazenei formátum dacára is telt, változatos, megunhatatlan orkesztrális hatás teszi emlékezetessé. S hogy ismét Fanny Mendelssohnt idézzük: „minden új és furcsa benne, ugyanakkor nagyon behízelgő és kellemes. Az ember közel érzi magához a szellemek világát, amely elszállt a levegőben, szinte kedve volna felkapni egy seprűnyelet és követni a légies menetet.”
