„Szeretném, ha úgy tudnék rajzolni, mint te. Mert jobban szeretem a vonalakat, mint a szavakat és a színeket, mint a mondatokat.” Ezt a néhány szót Oscar Wilde (1854–1900) hagyatékában, egyik művészbarátjához, Graham Robertsonhoz (1866–1948) írt levelében találta meg az utókor. A keltezés még jóval azelőtti, hogy korának híres és hírhedt szerzője bevonult volna a börtönbe, majd az ott elszenvedett két esztendő hatására megszületett volna A readingi fegyház balladája. Az a költemény, amely az eltelt évtizedek során a földkerekség több nyelvén, egymást követő kiadásokban a világ számos országában látott napvilágot, és menetközben kiváló illusztrációk is társultak hozzá. És hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán Feszt László keze alatt dolgozó tanítványok a múlt század meglehetősen rövid lélegzetvételű, hatvanas-hetvenes évekbeli romániai nyitásában mennyire figyeltek a világirodalomra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kolozsvári Mérey András (1944–2006) egyik diplomamunkája is éppen ezt a címet viseli.
Nem tudom, hogy ezt a rézkarcot látta-e Márton Árpád képzőművész, akinek a vírusjárvány miatt egy évvel elhalasztották a Csíki Székely Múzeum öt termét betöltő, 80. születésnapját köszöntő jubileumi kiállítását, de annyi bizonyos, hogy majd minden nyilvános megszólalásában emlegette a főiskola elvégzése után, 1969-ben Csíkszeredába kihelyezett Méreyt, akit éveken át befogadott a műtermébe és olyan európai formátumú grafikusnak tartott, akitől nagyon sokat tanult.
Talán ez is lehet az egyik magyarázata annak, hogy a mindeddig elsősorban festőként számontartott, sok-sok szakmai és közéleti díjjal kitüntetett alkotó most nem a korszakonként is jól ismert olajfestményeiből és temperáiból állított össze gyűjteményes kiállítást, hanem mindenekelőtt az elmúlt évtizedek változatos technikájú grafikáit, rajzait, vázlatait, vizuális jegyzeteit, könyvillusztrációt sorakoztatta fel, több akvarell kíséretében, hiszen a műkritika ezt a műfajt is a grafika határterületének tartja.
A kétszáz bemutatott előtanulmány és más munka a maga folyamatosságában bizonyítja azt is, hogyan alakultak ki az ötlettől a befejezésig azok a szülőföldre és embereire utaló, igen erőteljes szimbólumok köré szerveződött, a figurativitáson túl az expresszionizmus lényeglátására és tömörségére utaló nagyméretű kompozíciói, amelyeket életművének tartópilléreiként tartanak számon a művészetkedvelők.
Mintha egy másik nagy ír, a joyce-i work in progress vizuális megfogalmazásával találkozna a látogató, aki a Csíki Székely Múzeumban ezt a szokatlan kiállítást veszi szemügyre. Az intézmény viszont ebben a törekvésében már nemcsak a megelőző, hasonló szemléletű Nagy Imre-kiállítására támaszkodott, hanem azokra a jelenkori művészettörténeti törekvésekre is, amelyek az életmű részének és bemutatásra érdemesnek tekintenek bármiféle töredéket, vázlatot, feljegyzést, amely egy-egy nagyhírű képzőművész életéhez és pályájához kapcsolódnak.
Márton Árpád műtermének falán ott áll néhány, a mindennapi munkára ösztönző-biztató szó, ő pedig többször elmondta, már akkor megfogadta egykori marosvásárhelyi művészetis tanárának, Nagy Pálnak a tanácsait, aki arra biztatta tanítványait, hogy minden ötletüket vázlatként őrizzék meg. Ez pedig különösen jól jött ezen a kiállításon, amelyet érdemes kiegészíteni a róla most megjelent, Teremtő kéz című albumban megfogalmazott szavaival: a rajz a képzőművészetnek egyféle nyelvtana. Mondatszerkezet: alany, állítmány, tárgy, határozó, jelző.
Mit is írt Wilde több mint száz évvel ezelőtt az irodalom és a képzőművészet közötti átjárásról?
