1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Va­la­hol, egy könyv­ben, nem is tu­dom már me­lyik­ben, egy­szer csak fel­buk­kant, Dimitrie Stelaru ne­ve, és hoz­zá né­hány kö­tet­cím, mint a Mare incognitum, vagy a Fe­hér vá­rak, és né­hány olyan vers­cím, mint a Csa­var­gó an­gyal, vagy a Ku­tyák. E né­hány adat bir­to­ká­ban már sej­te­ni kezd­tem, hogy Stelaru, DNS-vizs­gá­lat nél­kül is meg­ál­la­pít­ha­tó­an, a csa­var­gó köl­tők örök tör­zsé­ből szár­ma­zik, golán, ahogy az ilyen­sze­rű faj­za­to­kat ne­vez­ni szok­ták a ro­mán iro­da­lom­ban, goliárd, ahogy a klasszi­ká­sok mon­da­nák, de­ák, vá­gáns, amint ez a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­tek­ben meg­ha­tá­roz­ni szo­kás.
Egy­szó­val A nagy Kilometrik csa­var­gó-szá­ma­i­hoz gyűjt­ve anya­got, rá­lel­tem Stelaru ver­se­i­re, aki­ről ki­de­rült, hogy nem is ez az iga­zi ne­ve, Dumitru Popescu né­ven szü­le­tett 1917-ben, Telorman me­gyé­ben, az­tán, ahogy il­lik 17 éve­sen el­szö­kött ott­hon­ról, 18 éve­sen meg­je­lent az el­ső kö­te­te, köz­ben volt bá­nyász, pék, hor­dár és új­ság­író, s még ki tud­ja mi. Sa­ját be­val­lá­sa sze­rint böl­csész sza­kot vég­zett, de er­ről a bu­ka­res­ti egye­tem irat­tá­rá­ban nem ma­radt fenn adat.
Au­to­di­dak­ta volt mint Kas­sák, fő lak­he­lye hosszú ide­ig a bu­ka­res­ti Észa­ki Pá­lya­ud­var, sar­ki cse­hók, pe­né­szes fa­lú kocs­mák, és az ut­ca, ahogy ez csa­var­gó­hoz il­lik. Már há­rom (vagy öt?) zug­ki­adók­nál meg­je­lent kö­te­te is volt (eze­ket még D. Orfanul ál­né­ven je­len­te­ti meg), ami­kor Eugen Jebeleanu fel­fe­dez­te, amint egy ét­te­rem­ben sa­ját kö­te­te­it árul­ta.
Po­én­ból, vagy ki tud­ja mi­ért, sa­ját ha­lál­hír­ét kel­ti és jó­kat rö­hög a saj­nál­ko­zó nek­ro­ló­go­kon. Ver­se­it ál­ta­lá­ban papírfecnikre ír­ja (mint nap­ja­ink­ban Zudor Já­nos Vá­ra­don), ki tud­ja hány vész el az idők so­rán, köz­ben él Jász­vá­ros­ban, Se­ges­vá­ron, Bras­só­ban és Bu­ka­rest­ben, de gyak­ran vissza­vo­nul kü­lön­bö­ző dob­ru­dzsai fal­vak­ba. Is­me­rős is­me­ret­len ő, aki a ro­mán iro­dal­mi köz­tu­dat pe­ri­fé­ri­á­ján ma­rad (hisz min­dig is a pe­ri­fé­ri­án élt) de köz­ben olyan ro­mán iro­dal­mi nagy­sá­gok szól­nak Stelaru-ról dícsérő han­gon, mint Jebeleanu, vagy Eugen Lovinescu. Emil Manu ír ró­la kis­mo­nog­rá­fi­át, amely­ben az 1940-es évek neogoliárd hul­lá­má­nak ve­zér­alak­já­nak ne­ve­zi. 1971-ben tá­vo­zik az örök űr­be, az­óta is ott le­beg, va­la­hol Istrati és az Archipoeta kö­zött.