Amikor Bartók a harmincas években arra gondolt, hogy legnépszerűbb zongoradarabjaiból néhányat meghangszerelve a szimfonikus zenekari repertoárt gazdagítsa, természetesnek találta, hogy Magyar képeknek nevezze el új művét. Valószínűleg Debussy Images-ainak, zongoraprelűdjeinek festői világa, e művek képekre utaló címadásai is befolyásolták, és nem utolsó sorban éppen kortársának, Kodálynak hamar nagy népszerűségre szert tett alkotásának címe is: MÁTRAI KÉPEK.
Vannak zeneszerzők, akiket különösen vonz a zenei tájképfestés, Kodály közéjük tartozik. Ha Debussy impresszionista színkeveréssel festi meg képeit (A tenger, Iberia, stb.), úgy Kodály inkább realisztikus képeket alkot zenéjében, sok lírai vonással, lelki melegséggel átitatott festményeket. Ezek közül való egyik legkorábbi műve, a Nyári este szápséges zenekari freskója. Kodály hosszú, részletes előszót írt az 1906-ban komponált és a harmincas évek elején átdolgozott műve partitúrájának élére. Érdemes belőle idéznünk: „Időnként, ha szemügyre vesszük végzett munkánkat, mindenkinél élesebben látjuk a hibát, gyengeséget. Érezzük: ez ma jobban sikerülne, ha lehetne még egyszer megcsinálni.
De idegenül nézünk régi önmagunkra, és ritka, tűnő perc az olyan találkozás a régi énnel, hogy van bátorságunk a szobrot szétzúzni és újra önteni. (...) A címe csak annyit jelent, hogy valamikor nyári estéken fogant meg, aratásos búzatáblák közt, az Adria fodrozása mellett. Meghagytam emléknek.” És még hozzáteszi: „Questo Sonetto non divido, perocche, assai lo manifesta la sua ragione.” („Ezt a sonettet nem részletezem, mert eléggé kinyilvánítja saját értelmét”). A mű átdolgozását Toscanini ösztönözte, neki is szól az ajánlás: „Is etenim saepe numero me adhortatus est” („Ő ugyanis gyakorta buzdított engem...”)
Nem magyarázza zenéjét, e képek sora, a mediterrán világ színeivel való találkozás mélyről feltörő emlékeket visz át hangokba, harmóniákba, a magyar táj esti illatainak, elcsendülő, békességes nyugalmának Arany János-i lélekzengését. Ezért érezzük, a zene minden tájfestő, hangulati szépségén túl, ezt a Kodály-művet a legkorábbi zeneszerzői önarcképnek. Társai is vannak Kodály életművében. Ilyen a nagyon népszerű Adagio-ja hegedűre és zongorára, és a legkorábbi vegyeskari művek közül a Gyulai Pál versére komponált Este című kompozíciója. Kodály zenei palettájának sokféle színe, technikájának sokféle zenei ecsetvonása, rajzainak egyéni vonalvezetése tűnik fel a Lento tempójelzésű, szélesen kibontakozó zenei tablóban. Az első ütemekben beinduló, majd a kórusmű végén újra visszatérő lassú, ringató harmónia-rajz („Enyhe szellő suttog halkkal”) sok későbbi Kodály-képnek lesz visszaidézett hangulatfestő zenei motívuma. Az első zenei kép kifényesedő harmóniái („fölkél a telő hold, fényes lesz a mennybolt.”) Kodály zenei analógiákat kereső dramaturgiájának egyik legbeszédesebb bizonyítéka, úgyszintén az „Elnémult a föld lármája” alig mozduló harmóniája, a „Megzendül a menny harmóniája” verssorának távoli harangzúgás-akkordjai. Az utolsó ütemek Adagio jelzése, az A-dúr harmónia mélyből fölszálló színhatása „A lélek hallja” szövegrész utórezgéseként szintén dramaturgiai megoldások hosszú sorát előlegezi Kodály életművében. Szándékosan maradt gondolatsorunk végére Kodály legnépszerűbb este-zenéje, az ESTI DAL. A pasztoriális F-dúr harmóniák keretébe ágyazott hangulatkép a szerző legbensőségesebb önarcképe is egyben. (Az egyneműkari letét C-dúr alaptónusa vagy a vegyeskari mű hangnemutalása a szerzőtől: „Esetleg Gesz-ben” – kevésbé fedi zeneileg a pasztoriális alaphangulatot)
A Hegyi éjszakák első tétele, máig a legnépszerűbb Kodály-művek egyike, szintén F-ben kelti életre a címben jelzett programot. Ez utóbbi kórusműnek nincs szövege, éppen ezért Kodály festői beállítottságú zenei képzelete szabadon bontakozhat ki a maga teljes impresszionisztikus szépségében. Ebben a zenében lendül át Kodály képzelete a este, az éjszaka immár nemcsak emberi, de kozmikus csillagzenéjébe.