A XX. század második felének magyar nyelvű szerzői között is ama kevesek közé tartozik Bálint Tibor, akiknek beszéde (mondatszövése, helyzetteremtése, szóhasználata, sőt művészetértelmezése) nem lett avíttá az olvasói szokások és a politikai helyzet változásával (a sorrend nem számít). Kultusza nincs, arcképei nem sokasodnak a világhálón, némi túlzással általánosíthatunk is, fennáll a veszélye annak, hogy az információdömpingben, reklámfogások útvesztőjében emléke eltéved, nem fogják ismerni az arcát, sőt, hús-vér irodalmi szereplőit, novellákba-regényekbe-esszékbe tördelt végtelen történeteit. Amíg személyes ismerősei élnek, érdemes az író emberi nyomait is gyűjtögetni… Joviális mosolyát, járását-kelését, őt magát a kolozsvári utcán az otthonosság képeként őrizhetjük. A könyvek, írásai sorsa is titokzatos, nincs mese, (olvasói, kritikusi) felfedezések öröme nélkül ma is lehetetlen az író evilági feltámadása.
Egyébként a szöveges öröksége színvonaláért sem szégyenkezni, sem aggodalmaskodni nem kell. Érzékszervek megbékélése, a lélek hozzábékülése a tökéletlen világhoz: ez az otthon áldása Bálint Tibor történetei szerint. Egyik sem fontosabb a másiknál. Ugyanakkor a titokzatosság tiszteletreméltó, mert a teremtés része, és ebbe az emberben lakó nyugtalanság, például a nyilvánosság óhajtása és keresése is beletartozik.
2001-ben a Mozgó Világban jelent meg Egy elhidegült kályha története című írása, amely „vázlatosságával”, valójában erőteljes jelképiségével jellemző mutatvány lehet abból a jelentés- és formavilágból, amelynek immár Kháronja az egykor garabonciásan, festőien jelenvaló szerző. Hozza-viszi a kíváncsit a szöveges művészet létrejötte és elenyészése partjai között, akár a Szamos sekélyes vizében a valamikori révész. Ez az oda-vissza, a „fordítás”, közel hozás művelete a legnehezebb, pedig ugyancsak rászorulunk saját kisvilágunkba-életidőnkbe feledkezettek:
„Hol vagy, meleg? Te, aki álla alá nyúlsz a dermedt virágnak, és sugaraidon, mint villogó sürgönydróton, röpíted a gondolatot? Nélküled megfagy bölcsőjében a gyerek, lehunyja kék pilláját a hidegülő szerelem; nélküled nincs szépség és igazság!”
Mit jelent a férfi és a nő kapcsolata az időben? Miért nem olvad egybe vágykép és valóság ? Egyszerűen továbbírja a paradicsomból való kiűzetés történetét: nem kell más, csak az egymásra utaltság, máris kezdődik az egymásért – lelki épségünkért folytatott küzdelem, amolyan jóvátehetetlenül reménykedő, mondjuk ki: meseszerző formán.
Dichotóm világát a bizalom elve hatja át, végső soron az emberi bűnök bocsánatos természetét mutatja. Minden rémségre mentséget, de legalábbis magyarázatot keres, hogy ne legyen értelmetlen maga a teremtés. Minitársadalomnak nevezi a létminimum alatt élők közelről ismert és sokszor megírt világát, nem un rá az emberi viszonyok történetekben való vizsgálatára, de személyesen kíván bemutatni, a rejtőzködést, a távolságteremtést nem tartja a művészet feltételének.
A (mindenkori) hajléktalan emberrel való szolidaritás tarka csarnokában járunk: Merle vagy Tersánszky – vagy akár Mándy Iván világára emlékeztető fekete-fehér, meg lámpafény és hűvös légáramlatok között. Békétlenkedése az úgynevezett emberbaráti gesztusok és gazdáik felé irányul. Az olvasás: nem holmi szabadidő-mulató úri passzió, hanem bátorság a világ megismerésére. Naiv elvárás ez manapság, s az volt Bálint Tibor életidejében is, de érezhető benne a sóvárgás valami közvetlen igazságra, az önzésből való és végleges kilépésre, tett értékű életgesztusokra. A XX. század nyolcvanas éveinek hazugságpalotáiból, ma már abszurdként észlelt metaforahasználatából, sőt -kényszeréből például, egy a korszak tiltásai és lehetőségei peremén egyensúlyozó Utunk Évkönyvből jó humorú életszigetként ható derűs emberi beszéd az önismeret és ars poetica jellegű Bálint Tibor-írás, a Népes család (Utunk Évkönyv 1982).
„A mese az mese, a valóság az valóság (…) de amikor a mi kezünkre csapja rá a sors az ajtót, fölüvöltünk s a szenvedéstől tán eszméletünket is veszítjük.”„Együttérzésünk az irodalom szenvedőivel egyben önző, erkölcsi kielégülés is...” „A regény csak kulcsa, de nem hiteles változata sorsunknak” (Bálint Tibor: Népes család Utunk évkönyv 1982).
A módszer ismerős is lehet; hogy Móriczot, Tamási Áront, József Attilát is olvasott ez az önelemző, nem lehet kétséges, de az írói képességek eredeztetésén túlmutat a vizsgálódás, a család (sőt az ismerősök nagycsaládja) kiapadhatatlan ihletforrása a mindenkori történetmondónak Homérosztól Tolsztojig, Borgesig. Nem ritka dolog, hogy hangvétele személyes ismerőssé teszi az írót a legtávolabbi olvasó számára is, pedig a hangvétel és lélegzetvétel, a hanghordozás, hangszín, a kérdések és tűnődések írássá kódolása folyamán sok minden elvész (nem tekintjük haszontalannak az írói szándékelemek között a szerző hangját, beszédmódját).
„Milyen anyagokból is vagyok összegyúrva; mit örököltem át a szüleimből és nagyszüleimből, kinek mekkora része van írói látomásaimban, melyik merre billent a döntés perceiben: melyikük génjei buzdítanak a tékozlásra s melyiküké beosztó életre; honnan bennem a megértés a szenvedők iránt s honnan alkalomadtán akár a kegyetlenség is? Milyen viselkedésre, milyen cselekedetekre vagyok bekódolva? Milyen gyarlóságaim ellen kell legtöbbet hadakoznom, mit várhatok magamtól még ezután, és mit remélhetnek tőlem azok, akik bíznak bennem? … Mi végre születtem?...”
Mi a módja a tapasztalat és a képzelet írásos rögzítésének, milyen a jó arány ezek között s kiszámít-e mindent az író? Arra a szintre, ahol az olvasó már a teremtett világ utcáin járhat s megosztozik a bemutatott famíliával szűkös ebédjén csak az írásbeszéddel való mindennapi élés (mondjuk ki: íráshétköznapok) révén lehet eljutni. Sokak számára az volt talány, mikor írt Bálint Tibor, ha élete olyan tetemes részét töltötte valóságos beszélgetéssel, járás-keléssel, tollon-írógépen inneni és túli állapotban. Bizonyára nem is az írás, hanem a megírás (szerkesztés, kohézióteremtés, stílus, stílus) misztériuma vizsgálható művei túlnyomó részében legsikeresebben. Az egyéni színek megragadásától vagy kikeverésétől nem félt, humora, szatirikus hajlama, öniróniája ma is megvédi a legérzelmesebb történetekben is a mesterkéltség vagy a giccs ikerkráterébe való zuhanástól. Olvasás és írás csak az emberi történetmondás révén kapcsolódik össze nála, az emlékezés és történetmondás bonyolult összefüggéseit maga is a nyomozó lelkesedésével kutatja és ebben az „elméletalakításban” családi kötődések nem jelentenek akadályt!
„Édesapám (…) fiatalon a pékkemence tetején elég sok mindent összeolvasott, főként egzotikus útleírásokat és misztikus történeteket, mert a különösség mindig erősen vonzotta; ez a tulajdonság nagynénémben, Böskében már-már betegessé fejlődött, s kölyökkoromban olyan történeteket suttogott bele a fülembe, s olyan tájakat elevenített meg, hogy tágra nyílt a szemem, és elakadt a lélegzetem. Elborzasztó kínzásokról és szenvedésekről tudott, de a végén mindig ellágyult a hangja, és ellenpontozó, örömteli dolgokkal igyekezett lecsillapítani fölzaklatott lelkemet.”
Ugyanakkor a láttatás a tudás rögzítése és olvasóit mint közös olvasmányélmények révén ismerőseit szólongatja a történetelbeszélés közben. Mire jók a színpad folytonos történetei és a családi regék, meddig tágítható az élmények adta közösség családtagok és (virtuális) ismerősök között?
„Édesapám sokszor legorombította Böskét képzeletének túlzott csapongásai és hamis eszméi miatt, amelyekkel fertőzni igyekezett bennünket, ahogy Luka fertőz az Éjjeli menedékhelyben, de ő is szeretett mesélni a fakírokról, a pápák bűneiről, Sobri Jóskáról és Savanyú Józsiról, szellemjárásról és lélekvándorlásról. S olthatatlan vágy volt benne, hogy olvasmányélményeit, a róluk alkotott véleményét s a napi politika eseményeit másokkal közölje. Ezzel magyarázható, hogy bármennyire igyekezett is édesanyám otthon fogni, ha pénz volt nála, hogy ne fizessen fűnek-fának, hiába hozott ő maga pálinkát ilyenkor s készítette meg köményesen, mert apám alighogy megkönnyezte a családi idillt (mi nagyobbak is kaptunk egy-egy gyűszűnyi meleg krampampulit), már nyugtalankodni kezdett, már fölállva szivarozott, sűrűn pillantva az ablakon át az utca felé, míg ki nem szökött, hogy a kocsmába menjen, ahol nemsokára fölzengett a hangja. Itt volt az ő igazi közönsége, ahol megcsodálták tájékozottságát és előadói tehetségét. Azt hiszem, ha van bennem közlési vágy, jelenítő erő, hangulat- és atmoszférateremtő készség, rögtönző hajlam, ezt elsősorban tőle örököltem; mint ahogy mesélő képességem gyökerei bizonyára Istvánháza, Ózd, Bükkös s Radnót földjébe nyúlnak le. Bizonyos fesztelenség nélkül már el sem tudnám képzelni az életem s ebben ismét a város »rontását« kell látnom magamon.
…Ezeknek az embereknek lelkéből és testéből vagyok tehát összegyúrva, nekik köszönhetek mindent. És mi az, amit meg kell köszönnöm? Először a létemet, hogy nem vetélt el anyám, másodszor pedig írói sorsomat (… ) örülök, hogy egyetlen örökségként bennem szövetkezett a falu és a város…”
A görögök logosza, erosza azonban a megértés feltételeként tételezi az energiák ez elvont együttesét, irányok, vonzások, megszólítások együttesét. A kihűlt és helyére visszatelepített kályha a szimbólumteremtésnek, a remény újjászületésének példázata. A közös idő/élmény, szó/szimbólum, olvasmány, (beszéd)tárgy otthonossága jelenti a személyesség garanciáját Bálint Tibor írásaiban. Az általánosítás, a szimbolikus erő okán a mese határán járunk. A mesélés és mesehallgatás életszükségletünk, a szimbólumok mindenkori ismerője, a mesélő nemcsak a gyermekidő értelemadója! Szeretet-elvű, mesélés-elvű irodalomról van szó, olvassuk (újra).
