Mihelyt a Vesta-kályhát megvették, Pilbák rögtön föléje tolta a tenyerét, mintha a plattniból máris forróság szállna.
A taliga másik oldalán Stefi lépdelt kihevült tokával, s ő is ki-kinyújtotta a kezét; de nem melegedni akart, inkább a borulástól rettegett.
A gömbölyke asszony örült az új szerzeménynek: nem kell majd annyit hajladoznia a pucolásnál, fényezésnél, és az étel is bizonyára hamarabb megfő a Vesta-kályhán.
Férjét más gondolat fűtötte: tévékészüléket vett, lemezjátszót szintén, most pedig kidobja az ócska főzőkályhát!… Lám, milyen kifogása lesz továbbra is az asszonynak?… Ezután is a szomszédokat járja, őt pedig legtöbbször hideg étellel várja majd?…
Ó, a tűz, az áldott tűz! Mit szenvedett ő életében a hidegtől! Volt úgy gyermekkorában, hogy megkísértette a kék csicsonka, s mert a lábbelijét javításba adták, mezítláb szökött ki; ilyenkor estére mindig forróság borította el, s a lámpa fénye úgy megnőtt előtte, mintha ő a nap ölében feküdne.
Amíg inas volt, álmában is didergett. Örökké valami szürke sáv fogta körül az ágyát, s reggel, ha kizúdította a mosdóvizet a műhely udvarára, gyöngyszemek pörögtek a macskakövön.
És ismerte a maró füstöt is, amely a mennyezet alatt kóvályog, térdelt könnyezve a kályha szájánál, de hiába élesztgette a haldokló vizes hasábokat. Ugyanekkor a Kétvízközt olvadás idején gyakran elszakadt a malomárok zsilipje, és jeges, iszapos lé árasztotta el az udvarokat: megemelte a ruhásszekrényt, s tenyerén billegtette a tejeslábast.
És ha visszahúzódott a víz, nyirkosság és korhadás szaga hangolta le a környéket, az asszonyok hónuk alá vették a lisztestarisznyát, és sorba álltak a malomnál kárpótlásért: kendőjük sötét háromszöge a föld felé billent…
Effélékre gondolt Pilbák, és észre sem vette, hogy az emberek utánabámulnak, és nem értik, miért tartja a kezét a plattni fölött.
Mihelyt hazaértek, rögtön beállította a kályhát, s a próbafűtésnél, amint hátralépett, örömmel tapasztalta, hogy a meleg egyenletesen oszlik meg, akár a szeretet.
Éjjel a fehér zománc meg-megújuló fényecskéket küldött a sötétbe, s a férfi álmában is érezte a Vesta jelenlétét.
Nyugodtan, jóízűen aludt.
Reggel rántottát sütött, s miközben a kemence fölé hajolt, ismét elismerő szavakra gondolt, mert abban a pillanatban sercegni kezdett az olaj a palacsintasütőben.
– Látod? – mondta Stefinek. – Szinte önmagától főz, csupán a keze alá kell adni az ebédnekvalót!
Aznap az épülő gyárkéményen dolgozott, ahonnan a vakolókanállal el lehetett érni a felhőket. Mire lemászott a magasból, megéhezett, ruhájából hullámokban tódult a hideg, s akár a boldog ígéret, úgy jelent meg előtte a fehér kályha.
Ó, ha már otthon lehetne!
Útközben szüntelen erre gondolt, nem készült rá, hogy az ajtót zárva találja. Csalódottan vette ki a lábtörlő alól a kulcsot, benyitott: Stefi sehol, és a tűzhely körül csak az átfázott vas szomorúsága leng…
Leült, nézte a kályhát. Néha elbóbiskolt, és a Vesta tenyérnyi fehér folttá zsugorodott a távolban. Nem is hallotta, amikor Stefi belépett.
– Jaj, apukám, úgy eltelt az idő! – mondta az asszony. – Nem nagyon volt időm főzni, de vettem finom párizsit!…
– Hát a leves?
– Az sajnos nincs…
Pilbák szótlanul evett, nem is nézett fel. Az utolsó falatot is némán rágta, vizet ivott rá, s utána végighevert a díványon.
Öt perc múlva már aludt. Stefi várt egy keveset, aztán visszasompolygott a szomszédba, Gajzágóékhoz.
– Hol is hagytam abba? – szuszogta. – Na igen: kivették a fél veséjét, és a másik, mivel ezután az egész munkát neki kellett végeznie, lassan akkora lett, mint egy veder. Bizony!…
– Mint egy veder?
– Talán még nagyobb!
Másnap is a gyárkémény hatalmas betongyűrűit illesztették egymásra. A sziklánál szilárdabb ecset már-már szétkente az ég szürkéjét.
Pilbák szeme élesen fénylett: vajon a Vestában ég a tűz? Ha belép a lakásba, elébe szalad-e a meleg, hogy átölelje?
Hiszen a tegnapi eset ezúttal csak véletlen lehet, az asszony most már tudja, hogy fordulat állt be az életükben, hogy nem lehet a pletykahordásból megélni, hanem kötényt kell kötni, és odaállni a kályha mellé, finomabbnál finomabb falatokat elővarázsolni…
Többé nem csípi a szemét a füst, nem panaszkodhat, hogy kínlódás főznie, ő pedig naponta fölkapaszkodik az égig, onnan alászáll, ami ugyancsak nehéz torna, és naponta túlórázik, hogy vigyék valamire…
Fölnézett a szürke gomolygásba, hazafelé menet vett egy üveg vodkát, hogy felavassák a kályhát, s biztos volt benne, hogy Stefi ma kitesz magáért, és az ő kedvencét, az Eszterházy-rostélyost tálalja fel…
Megszokta, hogy Lupánnal indul haza mindig, útközben bekapnak Láposinál egy-egy decit, s miután kibeszélték magukat, ki-ki folytatja az útját. Ma azonban sietve fölugrott a trolibuszra: ma rendkívüli nap van!
Vagy három állomásnyit mehetett, amikor az ablakon át Stefit pillantotta meg. A troli jobbra tért, az asszony pedig ellenkező irányba ballagott el, ráérősen, s kissé unottan. Karján műanyag szatyor lógott.
Érezte, hogy elgyengül, s megkapaszkodott a fogantyúban. Te jó isten, ez most megy vásárolni, késő délután, s csak estére üt össze valamit?! Meleg ebéd helyett aztán bizonyára valami mesét, hazugságot talál ki: „Képzeld, apukám, órákon át nem volt gáz, azt hittem, megőrülök: végül vettem valami finom fősajtot és hozzá orosz mustárt…”
Most már tudta, hogy nem képzelődik.
Hazaérve nagyot sóhajtott, leült szemközt a kályhával, és idegenül nézegette. Lám, olyan, mint az Északi-sark egy csücske: mint egy hasábokra bontott idegenség, mint a fagyott szeretet, amelyről lecsúszik a kapaszkodó kéz. És ez az undok szín: fehér láng! Még a kilehelt szót is porrá égeti, és a földre szórja!
Összezavarodott, és sírni tudott volna.
Hol vagy, meleg? Te, aki álla alá nyúlsz a dermedt virágnak, és sugaraidon, mint villogó sürgönydróton, röpíted a gondolatot? Nélküled megfagy bölcsőjében a gyerek, lehunyja kék pilláját a hidegülő szerelem; nélküled nincs szépség és igazság!
Hirtelen kiegyenesedett. Zsebéből előhúzta a pálinkásüveget, s belekortyolt: íme, ez az árvaság kapatja rá az embert az italra! Mert meleg nélkül nem tud élni. A tévé homályos, a lemezjátszót por fedi, a lavórban megdermed a víz! Emiatt virít örökké pihe a Stefi hajában, mint a pitypang, emiatt slampos a járása, emiatt hideg az ölelése is…
Megint meghúzta az üveget, utána fölállt, és járkálni kezdett. Mikor az asszony betoppant, a kályhánál találta, kinyújtott tenyere a plattni fölött lebegett.
– Mi történt, apukám? – kérdezte Stefi riadtan. – Mit csinálsz?!
Pilbák megfordult. Tekintete fakó volt, az ajka kék.
– Megfagyok, asszony! – kiáltotta. – Csonttá fagyok melletted!… Hát mire való ez a kályha, te átkozott?!
Stefi megingott, a kendője kibomlott. Csak hebegni tudott:
– Látom, megint ittál!…
– Itt állok hát, mint egy fagyosszent, és mától kezdve mindennap leiszom magam, amíg ki nem olvadok!…
Pilbák hatalmas alakja megmozdult, akár a lengő kémény, két karjával átölelte a Vestát; kinyomakodott vele az ajtón, a hátára vette, és imbolyogva igyekezett vele a zsilip felé, ahol sárgán örvénylett a víz. Az asszony igyekezett belécsimpaszkodni:
– Megőrültél, Sándor?!…
De a férfi már ott állt az áradat fölött, szeme fehérje megvillant, mint a főtt tojás, és a következő pillanatban hatalmas csobbanás hallatszott: a szelíd fehér kályhára rögtön ráugrottak a vad sárga hullámok…
Másnap kissé kábultan ébredt; oly tompa volt az agya, hogy miután a sarokba pillantott, azt kérdezte az asszonytól:
– Hol a kályha, te bolond?
Utána felöltözött, kiment a kapu elé, és rágyújtott. Szemközt, a gyepes térségén négy gyerek kergette a rongylabdát.
Feléjük intett:
– Hé, pucások!… Hozzatok drótot, kötelet!… Ki kell emelni a kályhát a malomárokból!… Tegnap részeg fejemmel belöktem a zsilip elé!…
A gyerekek eltrappoltak, hogy segítséget hozzanak, Pilbák pedig rákészült: ha kell, leereszkedik a jéghideg vízbe is, de a kályhát nem hagyja odaveszni!
