"Álarcot cserél az idő"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 13. (483.) SZÁM - JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A legfőbb tulajdonság
Egyed Emese
In somnium
Bertha Zoltán
In memoriam Bálint Tibor
Egyed Emese
A történet személyessége
Bálint Tibor
Egy elhidegült kályha története
Lászlóffy Csaba
Vendégségben Bárd Oszkáréknál
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához
Cseh Katalin
Szülői ház
Rutin
Pethő Lorand
Börtönlevél (1)
Börtönlevél (2)
Fekete balzsam
Fasor tánc
Catullus egy kertben
(beoltott arc)
(meleg guano)
Duett
Létra
Látogatás
Fortuna
K. Kovács István
Bolond bölcsek, bölcs bolondok
Szántai János
A hiba
Filip Florian
A kisujjak
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere
Szálinger Balázs
Téglás Gábor '78-06
Terényi Ede
Kodály 125. - Lendvai és Kodály
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Vendégségben Bárd Oszkáréknál
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 13. (483.) SZÁM - JÚLIUS 10.

talán egész eddigi rövid és kínosan hosszú
életemben itt éltem meg a legmélyebb, a leg-
öntudatosabb emberi pillanataimat.
Megköszönni pedig csak csirkepaprikást,
hagymatokányt és bobszeletet lehet…”

                               (Dsida Jenő)

Valami megnevezhetetlen állt a háta mögött.
A kielemezhető dolgokon túli, az egyetemes
melankólia kínjánál, a fojtogató sötétségnél is el-
viselhetetlenebb. „Ha valaha fiam lenne – gondolta –,
nem zárhatom el tőle a derűt… Sekélyes,
savanykás vigyor, üres vihogások. Mit nekem te
zordon (Kárpátokon inneni s túli) öntudat!”

S azzal máris – azzal a tudattal, hogy „te viszel el
tőlünk mindent, halál(!), te, aki sohasem alszol
(igaz, én is szeretek virrasztani, de erőtlen fejem
hamar lehanyatlik” – máris a zongora alá bújt,
méla lesben; s lám csak, megjött a kis elemista
Edgár (mióta várta már haza az izgága kölyköt!),
és hátitáskáját a szíjánál fogva messzire hajítva,
Jenő bá’ után mászott gyíksebesen. Percek alatt
lezajlott a nagy, harcias viaskodás, aztán velőt-
rázó röhögéssel kimásztak, de még mindig négykéz-
láb, ő morgott is hozzá, mint éhes oroszlán, majd
benyitván a könyvesszobába, már ott is volt az ív
papír a kezében, hogy a plajbásszal a Wettenstein-
dinasztia legifjabb sarjáról portrét rögtönözzön. Az
elkövetkező percekben boldog kimerültséggel dőlve
hanyatt, Ronsard s Berzsenyi verseit bújta. Később
Szapphóra gondolt: „csöndes / révedezéssel régi görög
hegyekre / s zengeni ritmust?” (A véres arcú rémületek
még messze; nem kétséges, hogy: úr-e a szellem?…)  
A megviselt sarkú Candide-ból  – megsárgult lapjai
kijártak – kívülről idézett franciául (Edgár, egészben
nyelve le gyorsan a még párolgó aranygaluskát, tele
szájjal utánozta a játszótársat, blabla-szövegével
remekelve ismét)…
                             „Sokszor szeretnék máshol lenni,
mint ahol vagyok (Karinthytól ollózom? tökmindegy!) –
gondolta Jenő –, ámde ez Bárd Oszkár galgói «kúriája«,
itt most jól érzem magam. Nem úgy, mint amikor csak
nézek magam elé, elbambulva, mint egy ökör…”

A könyvek bűvköréből kilépve, a leprás homályban még
sokáig zenélt valami az agyában, mint sarkantyúpengés.
Versek ritmusa. A bohóckodás máza mögött tünedezőben
az önzés kínja. Réti kökörcsin-virulás (még ha maszk is),
és rejtve a zsurnaliszta-pökhendiség. Csorduló áhítattal
gondol vissza később is ezekre a napokra – elképzeli,
miként duzzadnak izmai, mikor két karjánál fogva felkapja
és forgatni kezdi a kis Edgárt, a csapodár «lepkelegényt«,
aki, mint mindenik gyermekpalánta, szívszorongva szeret
repülni. És hát vele van a magát mindig mellőzöttnek érző,
öreg körorvos-barát (Jenő nem a grafománt, vagy a kettős
kisebbségi komplexussal küzdő morfinistát látta Oszkárban,
hanem a megtépázott idegzetű költőtársat), s ott a figyelmes
– sastekintetű – és legalább annyira szárnyaló képzeletű,
lankadatlanul éber gondolkodású házi tündér (levelében
csak „kedves Nagyságos asszony”), aki hol anyai szigorral,
hol megbocsátó mosollyal illeti az elkényeztetett ifjú poéta
bohóckodásait, patetikus szavakba csomagolt ostobaságait,
s aki rég fölismerte, miszerint náluk szellemi skorbut járja,
csak sürgönyön, rádió útján hatol be olykor nagyvilági élet;
ám az is zavaros fortyogással, provokatív zajokkal,
fenyegetőn, nem úgy, mint a kristálytiszta forrásvíz.
 
„Sok kevély, vagy bús, ostoba magyar! Nem jut eszükbe mosolyogni, nem tudják, mi az Éltető Derű. Én azért, minden megaláztatásom ellenére, büszke vagyok ember voltomra. Még ha a nyomorgó emberiség számára nincs is vigasz, csak sóvárgás.” Hirtelen sírás fojtogatja, az örömtől is persze, hogy mennyi közös érzelem s indulat gyűlt fel vendéglátóiban… és különösképp benne, az üde lelkű (Oszkár szerint: bűbájos) gyermekemberben, akinek az arcszíne valószínűtlenül lilás árnyalatú (a szívbetegek »elvarázsolt« arcszíne ez; veleszületett szívbillentyű-zavara miatt az esetleges rohamtól kell örökké félteni), s aki túl mohón habzsol fel és ont magából minden élményt. Talán mert születésétől kezdve ugyanaz az árnyék kíséri, amelyik most sietve fut előtte a ködbe veszett vasútállomás felé, hogy le ne késse a provinciális sötétségben vesztegelő súlyos szerelvényt.

2006. május 21.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében