1. Szumírok és a két szeleburdiak
Időnként bizonyos szellemi pangóvizek fodrozódni kezdenek, vagy éppenséggel habzani. Például az van kilátásban, hogy megürül egy tanszék. Nosza, a szemfüles pályázók már kellő időben célba vesznek egy „negatív jelenséget”, s bebizonyítják, hogy izzik bennük az elszánás a bevett nézetek oltalmazására. Olykor elég, például, a történettudományokban s rokonterületeiken leleplezni egy rovásírás hamisítást; esetleg az egész rovásírásról kisütni, hogy furfangos szerzetesek majdnem újkori csinálmánya: máskor a hun és szittya kérdésben kell a szakmabelieket szórakoztatva benyalni a szakterület pápáinak. Egy ideig még a szecesszió magyar változatának számlájára is jókat lehetett szellemeskedni, de ennek vége: most már mindenki lelkendezik.
Még mindig megmaradtak azonban a szumírok! El lehet sütni a legrégebbi (bizony már kétszázéves is jól elmúlt) denunciálásokat! : „Nem tetszik nekik (!) a halszagú atyafiság”... „Dicsőségesebb ősökre vágynak!” – és egybe lehet kapcsolni a hűségnyilatkozatokat (Már száz véglegesen eldőlt!...) némi politikai hitelrontással..., hogy: „sovén körök”, vagy „keresztényellenesek”, vagy klerikális megszállottak, horvátistvánkodók egy időben „külföldi imperializmusok ügynökei” ellen-dákórománok. Aztán, ha befutott a pályázat, betöltötték az állást, s elfoglalták az ülést a tanszéken, egy ideig megint pang a tudományos buzgalom, s kit sem érdekel az egész, hogy tundrákról vánszorogtunk-e ide, vagy poros pusztákról, ahol már a tulipánhagymák is kiszáradtak a szecesszió alól?
Nemrégiben megfigyelhető volt egy hasonlóan ravasz csel az írói migrációk terén. Ha valaki hirtelen elhatárolódott a „magyaros”-nak számító érdeklődéstől, vagy írt egy „mítoszromboló” emlékezést történelmünk valamelyik áhítatos berkében magányosan mohásodó bálványszoborról, vagy látványosan felmutatta, ő nemcsak hogy kozmo, hanem csak véletlenül magyar nyelven irigáló europid-harwardianus, akkor rögtön tudni lehetett, hogy készül kitelepedni az annyi hűségesküvel benyálazott transzilván rögökről, méghozzá Magyarországra készül kitelepedni, mert csakis ott méltányolják, ha valaki „disztancírozott” a magyar-kodással szemben, holott ezt mindenki fordítva képzelné el... (Azt hiszem, az egyetlen kivétel Kocsis István volt). Ma azonban e téren is fellépett a túltermelés, és odaátról így intik meg e hitbuzgalmiakat: Egyelőre vagyunk itt már elegen, most csináljátok otthon, mi majd meglátjuk, milyen alapítványi támogatásban és érdemrend osztásban tudunk részesíteni benneteket.... Ha: tudunk.
Az ÓKOR c. negyedévi lap 2006-os 3–4. számában Pálfi Zoltán és Tanos Bálint történész és nyelvész szerzők közlik A sumer-magyar hit és a sumerológia című tanulmányokat (inkább „összeállításnak” nevezném), amely mintegy 25–30 gépelt oldalnyi terjedelemben össze szeretné foglalni a sumerológiát, ennek magyarországi vonatkozásait, a műkedvelői „sumer-irányult” anti-finnugrizmus kialakulását, mindennek a könyvészeti anyagát, és – a magyar nemzettudat sérüléseinek gyógyíthatóságát, vagy gyógyíthatatlanságát, és az ezekhez csatolható közhelyeket „Múltunk újraálmodása” tárgykörben.
Ekkora vállalkozás ilyen szűk terjedelemben csakis dilettáns kísérletezésbe fúlhat, főleg amiatt, mert a kényszerű válogatás során nem tudományos rang, érdem és használhatóság szerint selejteznek, hanem világnézeti, sőt politikai (sőt közrendészeti!) alapon. Már összeállításuk címe a sumér-magyar „hit” kifejezéssel jelzi, hogy pamfletet óhajtottak alkotni, bár ez humorérzék hiánya miatt nem sikerült; a szándék fenntartását jelzi, hogy a sajnálatosan ritkaszámú magyar sumerológusok egyikét, Galgóczy Jánost „az egyik hangadó”-nak nevezik. E kifejezésnek megvan a maga légköre: „a közrend fenntartására törekvő rendőri szervek” a hangadókat elszigetelik, kiemelik, megbilincselik, megtapossák, meggumibotozzák, természetesen törvényes keretek között, majd nagykabát és ezüstkiskanál lopással meggyanúsítják és elítélik.
Ugyanabban a bekezdésben, fennebb a többi hagyományos klisé: a „reformkorban Horvát István a Bibliában bukkan a magyar nevek tömegére”...”a századforduló környékén egyremásra bukkannak fel az ősi turáni rokonokról szóló irományok”; (figyeljük e szót: irományok!); és így tovább. Noha tervem szerint csak ezen két szerzők bibliográfiai jegyzékével kívántam foglalkozni, itt kizökkentem, ugyanis nemcsak arról van szó, „hogy e betegség másokat is megfertőzött”... – akkoriban, ez több százéves ügy! Hiszen a bibliafordítások kezdete óta (lásd pl. Bogáti Fazakas) kísért pl. a héberrel való összehasonlítás, ötletek (más nyelveknél is). Erre vonatkozólag tanulságosak a Szenczi Molnár Albert Latin-magyar szótárának első kiadásához (1611) írott ajánló versek és a rákövetkező vita, de még életemben nem találkoztam finnugristával, aki ezt ismerte volna; pedig már van számítógép, internet stb., és ezen ott vannak a linkek (nemcsak a tudományos életben!)... Aztán következett a barokk kori magyar történetírás, (filológiai ős-történetkutatás!) Otrokócsi Fóris Ferenc, Desericius, Oertelianus stb., akiket a Fugr. Tanszékek legalább annyira nem ismernek, mint saját nagyjaikat. (Révai, Sajnovics, Gyarmathi).
Ordító, szembe-hasba és hátba döfő ez a tájékozatlanság, ignorancia. Igaz, Horvát István írt ilyeneket, hogy „a Szentírás pözsög a magyar nevektől”, azonban elméletének kiindulópontjait oklevélkutatás közben tett megfigyelések alkották, mint pl.: a magyarországi jászokat a káptalanok irományai sokszor filiszteusokként emlegetik, máskor meg a Kún nevet Cananeus-nak fordítják latinra stb. Mindezeket a kérdéseket azonban e mai két történészek, akik Csokonai szeleburdiaihoz hasonlóan ugyan nem festményeket, hanem elektronikus vékony képernyőket viselnek nyakukban, és úgy „linkelnek”, általában fel sem fogják, legjobb esetben is szőnyeg alá seperik.
Mint ahogy a reformkori „délibábosok”, majd a turanisták hangadói között sem ismernek egy nagyon fontos nevet: Csengery Antalét. Két olyan tanulmánya is megjelent az 1860-as évek előtt vagy körül, amelyeket e tárgyban, tudniillik „a turanizmus” kérdésében megkerülni nem lehet: Nyugotázsia őstörténetei az ékiratok világánál, valamint A schyták nemzetisége.
Ezeknek a tanulmányoknak (és a magyarok ősvallásáról szólóaknak) az ismerete elengedhetetlen volna minden finnugoros számára. Azért is, mert Csengery ugyanúgy kritizál és ugyanazt, mint ők, pl. Ipolyi Arnoldot és Horvát Istvánt is, azért hogy mindent belülről akarnak magyarázni, értelmezni, s elutasítják szavak és folklór-motívumok, művelődési elemek átvételét az idegenektől, még olyan esetekben is, amikor ez nyilvánvaló, de még inkább ismerniük kellene amiatt, hogy bőven él finnugor népek párhuzamaival, nyelvi, etnológiai, művelődési adataival, azaz a finnugor rokonságnak is „híve”. Amellett persze, hogy ő az első, aki (Rawlinson nyomán) a mezopotámiai régiót bevonja a magyar nyelv eredetét kutató vizsgálódások körébe; most mindegy, hogy milyen eredménnyel.
Madarat tolláról, szakembert bibliográfiájáról ismerni meg. Hosszasan lehetne elmélkedni szerzőink jegyzeteiről és bibliográfiájáról is, de csak néhány vonást említek. Kiválasztanak maguknak egy műkevelő ellenfelet, Varga Csaba nevűt, (aki az utóbbi években egészen meglepő népszerűségre tett szert és több közfigyelmet vont magára, mint a kérdés komoly vitatói száz éven át). A módszer némileg hasonlít ahhoz, amikor tévé-burleszkben egy pehelysúlyú profi boxolót állítanak szembe egy nagy behemót hetvenkedővel, aki, teljesen iskolázatlanul, egyetlen orrba vágást sem tud elhárítani, de – talpon marad. (Közben még magukról is elárulják: annyit sem tudnak, hogy a magyar nyelvben az ing szónak ümög alakja is van!) Ugyanakkor, ha már Varga nevű ellenfél kellett nekik, választhatták volna a nagyobb tudású Varga Gézát, vagy éppenséggel Varga Zsigmond egykori egyetemi tanárt, ismerhették volna könyvét a nyugatázsiai népek művelődéstörténetéről; vagy még inkább az Ötezer év távlatából címűt, mert az kevésbé sikerült. (Irományuk elején említik ugyan Varga Zsigmondot, de csak annyiban, hogy „1916-ban az Akadémiához benyújtott dolgozatát elutasították”.)
Általában tartják magukat ahhoz a finnugoros tanársegédi szokáshoz, hogy csak a legfrissebb megjelenéseket kell olvasni, az alapvető munkákat nem; (ezért fordították le csak kétszáz év múlva Sajnovics Demonstrációját? Révai Elaboratoriaja és Gyarmathi Affinitása kétszáz év múlva sem érte meg, hogy a magyar nyelven olvasó közönség kezébe merjék adni. Ilyenformán természetesen hiányoznak jegyzékünkből a szumír nyelvet felfedező lángeszű kutatók nevei, ám még az olyan újabbak sincsenek említve, mint N. Kramer, vagy Zamarovszki. Sőt, még L. Woolley nevével sem találkozunk, akinek a háború alatt jelent meg magyarul az Officiánál egy igen nagy érdeklődést kiváltó műve rövidített alakban (Úr városa és az özönvíz). Szóval hiányoznak mindazok a szerzők, akik a magyar olvasók szemét valaha e kérdésre rányitották. Persze, hiányzik Somogyi Ede is, aki újságírói módszerrel (tehát műkedvelőként) nyúlt a csipkebokorba, de legnagyobb hatása mégis neki volt, mint mostanság „a Varga Csabának”. Ilyenformán az utolsó szó szerintük e kérdésben: „Csorba Lászlóval beszélget Rádai Eszter a Mozgó Világ nevű szakfolyóiratban! (Nyilván a Trianont emlegető szemeteket és szarokat ostorozó Spiró György lektorálásával.)
„Szakmai énünk tiltakozik ellene – írják két szerzőink –, de a szerzői tisztesség megköveteli, hogy a sumer-magyar hívők néhány művét is megemlítsük, úgy véltük, az itt feltüntetett alkotóktól is elég fejenként egy mű. A „klasszikusok” közül néhányan: Galgóczy János, A sumir kérdés. New-York 1968...” és itt álljunk le! Galgóczy A sumir kérdés című műt nem írt. 1899-ben és 1904-ben jelentek meg A sumir kérdéshez I. és II. tanulmányai, ezt s még tizenöt, különböző folyóiratokban (Ethnographia, Századok, Keleti Szemle, Magyar Nyelvőr, Zeitschrift für Assyriologie) írását és egy-két ellenvéleményt (Munkácsi Bernát, Venetiáner Lajos) foglalta egybe dr. Érdy Miklós a Studia Sumiro-Hungarica 1. kötetében, 1968-ban! Ugyanígy eldátumozzák későbbre Bobula Ida könyvét is, csak a nem tudom hányadik kiadást említve.
Galgóczy János két szumír szószedetet is közöl, 1899 és 1902–3-ban. Mai napig ezek magyarul a leghasználhatóbbak. Ugyanis a jegyzékbe felvett szavaknak előfordulási helyét és sokszor a szövegkörnyezetet is megadja. Ha az antiszumiristák kicsiny, de lelketlen csapata érdemi vitát akarna folytatni, e két szószedetet kellene a szerintük „egyetlen használható sumer szótárral” egybevetni, adatról adatra. (http://psd.museum.upenn.edu/epsd/nepsd-frame.hatnml.) Akkor már vinnénk előbbre a kérdést.
Szerzőink magyar nyelven egyetlen ismertetést ajánlanak, Zólyomi Gábortól, AVilág nyelvei c. 1999 Bp. kiadványban. Meglehetősen szűkszavú, s hogy miért, arra kitérünk majd, azzal együtt, hogy a szumírokról szólva miért használnak különböző alakokat? Sumer, sumér, szumér, szumír).
