A szerkesztő „a csavargó” alakjáról kért szöveget, a gondolat stílszerűen utcai beszélgetésben, gyorsuló szellemi kalandozásban született. Néhány mérhetetlen perc után elköszöntünk, aztán az első, akivel találkoztam, az maga Chaplin volt. Természetesen, mondanám. (...) Hiszen Chaplinen nevelkedett maga a 20. század, illetve az utóbbi közel száz év embere. Akkor is, ha kevesebbet beszélünk róla, és a század- és ezredfordulóra összeállított százas toplistára fel sem került.
Csavargók klasszikusa, Chaplin. „A film Shakespeare-je”, „minden idők legnagyobb balerinje”, írták róla. Chaplin, angol zsidó, amerikai bevándorló újra kitalál egy örök emberalakot és történetet, ráadásul létező alakot, és a film világában és magánéletében alapjában véve újraéli annak történetét. Filmje burleszk, műfaji meghatározása szerint, de célja semmiképp sem „egyszerű” nevettetés. Filmje komikum és tragikum sajátos ötvözete.
Charlot létező alak, 12. századi francia trubadúr. Közutálat vette körül, rímes formában vágta kortársai képébe, hogy képmutató, gyűlölködő, vulgáris bagázs, és persze az emberek akkor is menekültek a gondolattól, tudták, hogy igaz. Charlot, a trubadúr sem gazdagodott meg a költeményeivel. Ahogyan Villon sem, aki rablógyilkosként folyton az akasztófa árnyékában élt, költőként versben hagyakozott, elöljáróira ugyanebben a hangnemben a harangzúgást hagyta stb. Puskin gondolata, hogy az alkotó tulajdonképpen három húron játszva mondhatja el művét: a részvét, a humor és a borzalom húrján. Igazán nagyformátumú alkotók pedig ötvözni tudják műalkotásukban mindhármat. Nos, Chaplin a humor regiszterében mondja el, filmesíti meg gondolatait.
Az első filmes mondatban kijelenti témáját, központi alakját, hősét. „Volt egyszer egy szegénylegény.” A világon minden kontinens, minden nép kultúrkincsében alapmondat. Mitikus, sőt archetipikus jelkép, az emberi szellem mélyrétegeiben járunk. És már az első képtől, kijelentéstől, mondattól tudjuk, mert a mítoszokban, legendákban, mesékben évezredek óta tudjuk, hogy ez a központi alak, ez a szegénylegény be fogja járni a maga útját, leküzdi az akadályokat, egyszóval megállja helyét. És végül megkapja vágyott, méltó, megérdemelt jutalmát. Chaplin végig is vezeti hősét a korabeli amerikai társadalom minden szintjén. Így lesz a „little fellow” bevándorló, aranyásó, szerelmes éjjeliőr, fodrász, kupléénekes, gyári munkás, szökött fegyenc és így tovább. Monumentális társadalmi tabló, itt van az új világ elejétől végig, lentről fel és újra le, oda és vissza. „A rend”. A csavargó, a szegénylegény – az évezredek óta ismert módon – nem találja helyét ebben a „rendben”, nem fogadja el, nem is ismeri el ellenfeleit, még csak komolyan sem veszi őket. Konfliktusait nem harccal, hanem nevetéssel, nevettetéssel oldja fel. „The Emigrant” című filmje hajón utazó bevándorlók panorámájával kezdődik, nyomorultak a motyóikkal. A partra érve hatalmaskodó hivatalnok elé állnak, most dől el, hogy fogadják vagy kitoloncolják őket. A hivatalnok kisszerűségéről beszél, ahogy Chaplin annak megjelenését rendezi, kezében összecsukható asztalkával érkezik, ordibál, gesztikulál. A rettegett Ellis Island. Megalázó módon sarokba tereli a rongyos embereket, kötelet húz ki előttük. Az első egy fiatal nő, ijedten követi az ordibálást. Chaplin – fenékbe rúgja a hivatalnokot, jobbal kikanalaz a kötél alatt. A hivatalnok megdöbben, hát ő ahhoz szokott, hogy minden ki reszket előtte, hiszen sorsok fölött dönt. Chaplin az első, aki semmibe veszi hatalmát, tekintélyét. Az Ellis Islandről, az „Aranykapuról” így még nem beszéltek. Ez a csavargó szegénylegény lesz az, aki túljár fösvény kereskedő, rendőr, részeg milliomos, csaló, „a rend” képviselői és az ártani akarók eszén. A filmek koherens világot építenek, más komikus színészek, például Peter Sellers nem alakítottak ki saját arcélt – Chaplin Charlot-ja határozott karakter az első filmtől az utolsóig, ő az igazság bajnoka, nők és gyerekek védelmezője. Fő tulajdonsága az az óriási adni akarás – és tudjuk, hogy nincs semmije, csak az a túláradó emberszeretete, és hogy mit rendez, ha talál egy lyukas garast, és hogyan osztja meg még a hamis pénzt is, azt csak Chaplin tudta eljátszani.
Az a mozgás. A csavargó akkor is szembeszáll ellenfelével, ha első látásra semmi esélye, de az az utolérhetetlen mozgás... Az a mozgás, az először is balett, az a volt egyszer egy szegénylegény, az a minden idők legnagyobb balerinje úgy piruettezik és pukkedlizik át minden mocskos, veszélyes élethelyzeten, hogy közben erkölcsi óriásként tartja meg méltóságát. A kölyökben kis védencét árvaházba akarják szállítani – az autót üldöző Chaplin a háztetőkön gyorsabban halad, mint a töfögő masina lent az utcán. Az a mozgás balett, akrobácia, a helyzet diktálta mozdulatok humorba vezetésének ötvözete. Ez az ügyesség a némafilm színésze számára kötelező volt, az a színész, aki erre nem volt képes, a film számára meghalt, maradt a színház. Harold Lloyd, Carlie Chase, Buster Keaton és mind a többiek hajmeresztő mutatványokat produkáltak – csak adalékként hozzá, hogy a filmtechnika még messze állt trükkök alkalmazásától, a kamera azt vette, amit látott.
Chaplint mindezért baloldalisággal vádolták. Mikor feleségül akarta venni Oona O’ Neillt, az akkor már ismert és elismert drámaíró lányát, a nagy O’ Neill fenyegetőzött. Kitagadja egyetlen gyermekét, ha azt a baloldalisággal vádoltat hozza a családba. Chaplint a lehető legkevésbé sem befolyásolta, ő harminc évesen dúsgazdag, nem a vagyon érdekelte, hanem a lány. Született egy futballcsapatnyi gyermekük, és örökbefogadtak még egyszer annyit. Chaplin emberszeretetét – „baloldaliság” – a kortársak sem értették egészében, de utánuk maga a 20. század sem, amikor az alkotókat az aktuálpolitika szintjére próbáltak leráncigálni. A szegénylegény útját csak töredékesen követték. A mitikus alapképlet az ismert formula, a szegénylegény útja végén sikerre jut. Chaplin azonban továbbfejleszti az ősi képletet. Rendkívüli ügyességével győz – de ezért semmi, de semmi jutalmat nem kap. Ha nagy összegek járnak a kezében, mindig továbbadja, a meglopott nőnek a bevándorlók hajóján, a vak lánynak operációra és így tovább. A csavargó szegénylegény maradt . A film végén a vállát rántja, nem dühös, nem bosszankodik, rezignáltan indul tovább. A királylány hozzámegy a juhászlegényhez, igaz? Hogyne. A király még a fele királyságát is neki adja, igaz? Hogyne. Erről ábrándozott az egyszerű ember, a hiányait kompenzálta, az életminőségén szeretett volna javítani. Fölösleges részletezni, hogy mindez vágykép, soha, a világon sehol nem történt ilyesmi. És ha megtörténik, a királylánnyal még elboldogult volna, természet törvénye, de a királykodással, bár a felével már nem. (...) Chaplin több évezredes kompenzálás után felébreszti az álmodozót. A Chaplin-életmű nem 20. századi burleszk, ez csak formai tényező, ráadásul csak az egyik az ötvözetben. Az életmű először is gondolkodói teljesítményként értékelendő, és évezredek távlatában kimagaslónak minősül. A 20. század, a különösen tömény és agresszív 20. század avantgárd gondolkodása hozta ezt a váltást az emberi kultúra sokezredes történetében. Chaplin demitizálása felébreszti a szimbólumteremtő embert, a szövegekkel kompenzáló embert, és a tragikus ébresztést, a tragédiára ébredést is úgy mondja el, hogy nevetéssé oldja. A társas létezésre képtelen ember korlátait, az emberi létezés sokat emlegetett tragikumát komikumba oltja. Mert az emberek felé vezető utat keresni tragédia. Sőt több. Komédia. Ebben áll Chaplin nagysága. József Attila a részvétkeltés magas fokán szólt, Dalí a horror regiszterében nyújtott a sebészkés könyörtelenségével portrét az emberről, Chaplin a humor regiszterében komikum és tragikum ötvözésével. Tragikus burleszkfigurája ebben óriás. És sérthetetlen túlélő.
Végül is természetszerű, hogy Chaplin útja lényegében megismétli Charlot-nak, a 12. századi trubadúrnak az útját. A kiközösítésre Egy király New Yorkban című filmjével felel. Ahogy a bevándorló fenékbe rúgta a hivatalnokot, az Egy király New Yorkban főszereplője tűzoltófecskendővel végiglocsolja a „baloldaliságot” kivizsgáló, rettegett bíróságot. Végül kiutasították Amerikából, Angliába már nem tudott visszamenni, az örökké semleges Svájcban telepedett le, ott is halt meg. És mint a mesében, testét bebalzsamozták, üvegkoporsóba helyezték. Victor Hugo temetésén kétmillió ember vett részt, Tolsztoj temetésén többmillió, megmozdult a hatalmas Oroszország. Chaplin koporsója előtt sokmillió ember tisztelgett, éveken át búcsúzott tőle a világ. Míg a család bejelentette, hogy örök nyugalomra helyezik, természetesen titkos helyen.
„Totális művész”, otthon érezte magát a kamera mindkét oldalán, és erre a filmtörténet alig néhány példát ismer. Ő volt a főszereplő – olykor egy filmben több szerepet is játszott –, a helyzetek, történetek kitalálója – forgatókönyvet akkor még nem írtak –, a zeneszerző – zongoravirtuóz, klasszikus filmzenék szerzője, feldolgozások születnek mind a mai napig – és a rendező, egyszemélyes intézmény volt.
Józsa T. István: 1974-ben szü-letett Székelyhídon. Kritikus, esszé-író, a BBTE adjunktusa. Jelenleg Kolozsváron él.
