Mit kéne ünnepelni benne, ha már megértük ezt a 2006. esztendőt? – kérdezi a minap valamilyen társadalmi gitáregylet titkárnője, természetesen hazai, ezen belül is erdélyi, s még szorosabbra vonva a kört, kolozsvári vonatkozásban? Viszonylag kerek évfordulók kellenének.
Hát itt volna mindjárt egy szép kerek 450-es: 1556. október 22-én az egészen ifjú János Zsigmond fejedelem, pretendált magyar király – Zord idő – bevonul Kolozsvárra; mivel úgy látszik, Kolozsváron a bevonulások és felszabadulások időszaka mindig is az év vége felé szokott megesni. Ez csak amolyan politikai esemény, mondhatná a kultúrtitkárnő, de rögtön lecsillapíthatjuk, ugyanis a bevonuló felséges személynek hódoló országgyűlés 3 nappal a fényes esemény után: iskolák szervezését rendeli el! Méghozzá Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, azaz akkor még úgy mondták: Székelyvásárhelyütt.
Azért éppen ezeken a helyeken, mivel itt már előzőleg is működtek iskolák, méghozzá a ferencesek kezelésében, ezekben azonban a zord történelmi éghajlatváltozások során akkoriban szünetelt az oktatási tevékenység. (Nem tanügyi sztrájkra kell gondolni: akkoriban a nevelő káderek főgondja általában az volt, hogy valahogy megússzák az ünneplő csőcselék általi agyonveretést.) Mindenesetre, a következő évtől már be is indultak ezek a projektek, s pl. a marosvásárhelyi evref. kollégium 1557-et tekinti megalapítása évének, holott ha hozzászámítanák a franciskánus előtörténetet, tán több mint száz évet nyerhetnének, akárcsak Kolozsvárott. De inkább nem teszik; s nyilván ma már nem annyira az odium teologicum ennek az oka, mint a felekezeti nehézkesség – inertia conf. stb.
Ennek a négyszázötvenedik évfordulónak még sok más emlékeznivalója is lehet művelődéstörténeti fronton, ahogy ma mondani szokás. Például könyvkiadásban. Mert ha valakit netán érdekelne – a hatvanhat kolozsvári szerkesztőséget és könyvkiadót, valamint nyomdát bizonyára nem, mivel a direkt hagyományápolásért nem javadalmazzák őket, lásd alább is –, például ugyancsak 450 éve jelent meg itt helyben a Száz fabula, Heltai Gáspár úr által. És ez nem elszigetelt jelenség gyanánt tartható számon, mivel ugyanazon évben napvilágot látott ugyancsak itt helyben Molnár Gergely latin nyelvtankönyve, az Elementa, mely aztán tova 1830-ig még több mint húsz kiadást ért meg, valamint az ugyancsak nevezetes Hoggreft-féle énekeskönyv.
Ám ezek nem keserves évfordulók, talán ezért senki sem harap rájuk. Ezért ismételten javasolandó lehetne megemlékezés végett Tinódi Lantos Sebestyén 1566-ban Sárvárott esett halála, ha már ezelőtt két évvel sehogy sem voltak hajlandók sem zeneszerzők és kritikusok, sem történetírók, sem doktorandák, sem színházi jellegű ismerősök, sem gitáros (lantpótló) személyiségek, egyáltalán senki sem az arról való megemlékezésre, hogy itt helyben megjelent Tinódi Krónikája, amely, akárhogy is tekintsük, monumentális kiadvány volt, de sajnos nemcsak a felsőfokú tanszemélyzet, de a közrendűbb kultúralapítványi tényezők sem ismerik. Mint ahogy a könyvész-nyelvész-történész céh sem tartotta figyelemreméltónak, hogy pár évvel ezelőtt itt jelent meg a Nagyváradi Regestrum, méghozzá oly famózus, démonikus és monumentálisan tragikus személyiség szerkesztésében, mint ama bizonyos György barát, azaz Fráter György, Erdély kormányzója, kiváló hadvezér stb., akit sajátságos, hogy a helyi lektorok, redaktorok, editorok, kultúrfelelősök nem hajlandók saját előd-kollégájuk gyanánt elismerni.
E képnek legalább egyik szögletéhez hozzátartozik, hogy a helyi, a Szabadság ideájáról elnevezett napilapban írtam volt egy ironikus, sőt tréfás április elsejei „anyagot”: mintha mindezek megünnepeltettek volna! És az „anyag” meg is jelent – április másodikán, egy árva szó szerkesztőségi megjegyzés nélkül…
A következő eléggé kerek évforduló – 425-ös – a kolozsvári egyetem első megalapítása, 1581-ben, de úgy vélem, megünneplésének lesz gazdája a szorgos és fürge báthoristák által. Ezt kiegészíthetné az ugyancsak tragikus sorsú Abafái Gyulai Pál művének az évfordulós újrakiadása Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király oroszországi hadjáratáról, amit egy ideje ugyancsak hiába keres az ember a könyvesboltokban, mint pl. a Székely Oklevéltár VI. kötetét is. A gyengébbek, sőt a Főoskolai Tzuntzik kedvéért hadd említsük: ez a Gyulai Pál nem azonos azzal az ugyancsak kolozsvári Gyulai Pál nevű kritikussal, aki Kemény Zsigmondot oly szerencsétlenül népszerűsíteni akarta, és szintén nem túl szerencsés kézzel rendezte sajtó alá Kemény Összes Műveit; hanem az a bizonyos Gyulai Pál, aki Báthori Zsigmondnak is titkos – és maga a fejedelem által elárult – tanácsosa volt, s akiről Kemény Zsigmond, egyes hosszadalmas részletezéseitől eltekintve, izgalmas, ugyancsak Gyulai Pál című regényét írta.
E regény tanulmányozása különösen érdekes volna ma, mivel a terrorizmus technológiájának már az akkori időkben is történelmi szerepet játszó természetét kutatta, rámutatva arra, hogy pl. a féltehetségeknek milyen nagy szerepük volt mindig is a társadalmi diverziók és szubverziók szításában s a csőcselék felbujtásában.
Ha nem is túl kerek, de 430-as az az évforduló is, amely a kolozsvári ötvös legények céhellenes mozgalmáról szól – különben akkoriban még tartott a kolozsvári ötvös céh hosszas virágzása, amely ellen így indokolt volt keresztbe tenni. S ehhez kapcsolható lenne, ha nem is a helyi, de ide is következményei által kiható felvidéki céh és nem céh mozgalmak sora, amelyek a mohácsi vész küszöbén a bányavárosokban zavargásokkal akadályozták az ország védelmének megszervezését, s amelyek következtében végül is a felvidéki pixidáriusok nem érkezhettek meg a csata színhelyére. S amelynek elemzésével a Nemzet Nagy Tanárjai máig adósok maradtak, hacsak a Szlovák Szakszervezetek Nemzeti Hagyományőrzői nem foglalkoznak vele.
De elég legyen ezen hol diadalmas, hol szívtépő feudalista megemlékezések ajánlásából: polgáribb jellegű, noha szintén aulikus vonatkozású évfordulót kínál 1696. Éppen háromszáztízediket. Akkor történt, hogy az a bizonyos I. Lipót magyar király, mellesleg horvát, cseh király is és a szent német-római birodalom császára, aki tíz évvel azelőtt, tehát 1686-ban Ince pápával összefogódzva megszervezi a törökök végleges kipaterolását Budáról és Pestről, szóval ez a bizonyos Leopoldus az akkor kolozsvári lakos Felvinczi György költőnek és ügyvédnek kiváltságos engedélyt ad színjádzó társulat létrehozására és egész Erdélyben való működtetésére. Ez megünnepelhető lenne Kolozsváron újabb olasz nyelvű operaelőadások által, valamint a magyar színházban rendezendő Piszoárok, deszkabudik és vécépumpák a helyi magyar dramaturgiában című kiállítással.
Ám ha már megint a „csőcselék” címszó kerülgetése lett esedékes, utolsónak említhetném azt a mindössze 150. évfordulót, hogy 1856-ban megjelent városunkban Kemény Gábor műve: A nemzetek fejlődéséről. Ennek az az érdekessége, hogy Eötvös József nevezetes munkájával, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra cíművel vitatkozik! Ez a vita nagyon izgalmas ma is, mivel Eötvös ilyeneket írt: Hogy a szabadság és az egyenlőség eszméi egymással ellenkeznek. Hogy a nemzetiség eszméje a szabadság és egyenlőség fogalmaival ellenkezésben áll. Ha az egyenlőség és szabadság azon értelemben, mely e fogalmaknak jelenleg tulajdoníttatik, valósulhatnának is: ez nem eredményezné azt a megelégedést, melyet várunk tőlük. Ha a nemzetiségre törekvések a célt, melyet kitűztek, elérnék is, az európai emberiséget nem elégítenék ki… stb.
Szóval, Eötvös és Kemény Gábor művének szembesítése talán elvezethetne Ortega y Gasset és mások töprengéseinek a felújításához is, már nemcsak a XX., hanem a XXI. század bizonyos eseményeinek a tükrében, hogy a demokráciában mi a viszony a tömegek és a „csőcselék” fogalma között… Vagy másik oldalról, Herczeg Ferencesen közelítve: ha elvárják a tömegtől, hogy szavazataival a közgazdaság, politika, tudomány legbensőbb kérdéseiről döntsön, miért nem engedik meg neki, hogy olyan színházat nézzen, amilyent szeretne?
