"nincs olyan táj, ország, amelyet sosem ront el az ember"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 2. (448.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
At­lan­ti­sza­ink
Király László
A Vass utca
Egyed Emese
A kí­ván­csi­ság áldásairól
Marta Petreu
Fenntartások nélkül
Adrian Popescu
A ki­in­du­ló­pont egy an­to­ló­gia
Szőcs István
MERENGŐ
V/ES­PE­RES AZ OPE­RÁ­BAN
Lászlóffy Csaba
A waterlooi ganajtúró bogár
Budapesti (XI. kerületi) óda
Bogdán László
Költő a vér­pa­don
Ma­gyar ada­lék Borges Az al­jas­ság vi­lág­tör­té­ne­te cí­mű mű­vé­be
Dimitrie Stelaru
Kutyák
A fehér angyal
Ők hárman
Pontus Euxinus
Caraomer
Áltatás
Odin
A kocsma
Karácsonyi Zsolt
D. S. DNS
Józsa T. István
Chap­lin, a szegénylegény
Nextepp Béla
Az azonistúlon in­nen
Papp Attila Zsolt
Burus Botond megleli az Istent
Marácz László
Bolyai János és a magyar mint tökéletes nyelv
Szakolczay Lajos
Kós Kár­oly-épü­le­tek
Ha­ris Lász­ló fo­tói a bu­da­pes­ti Kolta Ga­lé­ri­á­ban
KÓ­DEX –
Társadalom(élet) és gaz­da­ság
Terényi Ede
ZE­NE – KÖLTŐI VILÁG 17.
Öröm­re han­go­lat­la­nul?
Februári évfordulók
 
Nextepp Béla
Az azonistúlon in­nen
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 2. (448.) SZÁM — JANUÁR 25.

„Vé­re­im a csa­var­gás­ban,
vér­ke­rin­gés, csa­var­gá­sok!
Ma már min­den más­mi­lyen.”
(Ha­jós Já­nos)

Én csa­var­gok. A mit, mi­ért hely­te­len kér­dé­sek. A csa­var­gás a nem sza­bad-sza­bály be nem tar­tá­sá­val kez­dő­dik és párexelen-szilag tárgy­ta­lan, de ko­ránt­sem cél­ta­lan.
Amit nem csa­va­rogsz el ma, az hol­nap­ra már más, előbb-utóbb min­den­ről le­hull a ti­los-ru­ha.
Ad­dig sza­bad el­men­ni, azon­túl már nem. A het­ven­hét aj­tó­ból a leg­be­zár­tab­bat nem-kinyitni.
 Perszehogy rög­tön az azonistúlra kí­ván­koz­tam. Mi le­het azon­túl, ami nem sza­bad? Biz­tos, hogy na­gyon ér­de­kes, ha már nem sza­bad, nem igaz?
Ahol le­het, hogy el­visz a ci­gány, a mu­mus. Vagy a kitudjami. A réz­fa­szú ba­goly. A megmagyarázhatlan, a fel­fog­ha­tat­lan csak a nemértők szá­má­ra ért­he­tet­len, a meg­ér­tés­hez pe­dig csak a meg­is­me­rés út­ja ve­zet. Cogito, er­go...
Időn­ként sze­ren­csés­nek mon­dom ma­gam.
Hol volt, hol nem volt, ami­kor még a Traviata ki­zá­ró­lag azt a nagy­da­rab, le­mez­ját­szós rá­di­ót je­len­tet­te a nap­pa­li­ból. Szin­te szek­rény-mé­re­tű és zöld lám­pács­ka gyúlt ki, ha be­kap­csol­ták. Fé­lig mű­anyag, fé­lig fém gom­bok­kal, te­ke­rők­kel, ka­ka­ós tej­be­gríz­szí­nű fé­nyes fa­tes­tű lény.
Ha ma­gam­ra ma­rad­tam ott­hon, le-le­ül­tem a rá­dió elé, meg­nyom­tam, amit meg kel­lett, vár­tam, amíg ki­zöl­dült, be­me­le­ge­dett, úgy­mond, és kez­de­tét vet­te a csa­var­ga­tás. Olyan jó nagy te­ke­rő­gomb­ja volt ne­ki, mint egy kö­ze­pes ká­vés­csé­sze szin­te.
Fő­leg azt a hul­lá­mot lo­va­gol­tam, amin min­den olyan ért­he­tet­len, te­hát ti­tok­za­tos volt, mint  mond­juk a Bag­dad Hang­ja. Re­cse­gé­sek­kel, sí­po­lá­sok­kal, s egyébb meg­fejt­he­tet­len­sé­gek­kel. Ki, az­az le az ud­var­ra, a tömb­ház elé, nem­igen kí­ván­koz­tam. Sok volt a ta­bu meg az egyébb ve­szély.
Az el­ső bozgorozásra még vissza-bozgorozással fe­lel­tem és nem ér­tet­tem, mi­ért rö­hög­nek. Azt hit­tem olyan mint­ha le­hü­lyéz­nek, én meg vissza, s min­den rend­ben. A te anyád. Akit lebozgoroztam, sülvefőtt erős, és nálom sok­kal na­gyobb ro­mán, tán már ki­lenc éves is le­he­tett, én meg úgy vagy öt, sza­kadt meg úgy rö­hö­gött.
Az el­ső em­lé­ke­ze­tes „csa­var­gá­som”, ami­kor  át­men­tem a Bu­dán. Nagy és hő­si cse­le­ke­det volt, igaz, hogy egy ki­csit be­le­es­tem  jö­vet, és bőg­ve, meg bü­dö­sen tér­tem meg a szü­lői fé­szek­be. Tud­ni il­lik, az a bi­zo­nyos Bu­da haj­da­ni pa­ta­kocs­ká­ból lett szenyvízcsatorna és nagy­részt fö­det­le­nül ma­radt.
 A túl­só par­ton, a nem-sza­bad­ban egy me­se­kuny­hó-sze­rű épü­le­tecs­ke, éle­tem el­ső nagy csa­ló­dá­sa.
Hogy mi­re szol­gált, vagy mi cél­ból épült, az­óta se tu­dom. Te­te­je csú­csos, alap­ja kör ala­kú, de­rűs-bar­na fes­tett tég­lák­ból, min­de­nes­től öt-hat mé­ter se. Hosszú és ve­szé­lyes út ve­ze­tett odá­ig.
 Előszöris át kel­lett ha­lad­ni a ját­szó­té­ren, utá­na kö­vet­ke­zett a par­ko­ló, ami azért nem volt jó, mert min­dig akadt va­la­mi fel­nőtt­fé­le aki vissza­ka­nya­rí­tott, ha még­is si­ke­rült le­lép­ni a ho­mo­ko­zó­ból. A par­ko­lón túl pe­dig el­len­sé­ges gye­rek­cso­port fel­ség­te­rü­le­tén kel­lett át­ha­lad­ni, ah­hoz hogy a tor­nyocs­ka-kuny­hó el­ér­he­tő­vé vál­jon.
Vagy pe­dig át­men­ni a bü­dös Bu­dán, ami­ben híg szar folyt és dög­lött macs­kák.
Ama nagy­be­tűs na­pon, ami­kor össze­jött a nagy ka­land, nem vol­tak magamkorú szö­vet­sé­ge­sek az ud­va­ron, úgy­hogy, amint túl vol­tam a par­ko­lón, rö­vid, ám ala­pos meg­fon­to­lás után úgy dön­töt­tem, hogy a szar fö­lött fo­gom meg­kö­ze­lí­te­ni a ti­tok­za­tos há­zi­kót. Há­rom ug­rás­ból oda­át vol­tam, büsz­kén, lám, meg­tet­tem én is, amit a na­gyok, és iz­ga­tot­tan, hogy mind­járt meg­tu­dom, mi van oda­bent.
Vi­rá­gok, ma­da­rak, me­ző, kuny­hó. Aj­tó nem volt, de nem­igen le­he­tett be­lát­ni, mert tök­sö­tét volt oda­benn, kint meg va­kí­tó fény. Be­lép­tem.
Fél­ho­mály és bűz. És sok-sok szar, ami­be be­le­lép­tem. Fu­tott macs­ka, fu­tott pat­kány. Az­tán én is, lé­lek­sza­kad­va, ré­mül­ten, ki­áb­rán­dul­tan. A Bu­dá­nál se áll­tam meg mé­rics­kél­ni, ho­va, mit ho­gyan, ha­nem csak úgy ne­ki­fu­tás­ból ug­rot­tam egyet, ket­tőt, az­tán a har­ma­dik­nál nya­kig sülyedtem és or­dí­tot­tam. De nem ad­tam fel, sa­ját erőm­ből mász­tam ki a ha­zai part­ra, nem vár­tam szom­szé­dot, se né­nit, se bá­csit. Könnye­sen, tak­nyo­san és sza­ro­san ért vé­get az el­ső felfedezőutam, ami csa­var­gás­nak mi­nő­sült, mert hogy-hogy el­men­tem meg­néz­ni, mi van a kuny­hó­ban, is­mer­jem be, hogy el­csa­va­rog­tam és kész. És piff-puff, még ki is kap­tam.
Ah­hoz, hogy la­kó­te­le­pi por­tyá­zá­sa­im ilyen ha­mar és ilyen dícstelenül ér­tek vé­get, az is hoz­zá­já­rul­ha­tott, hogy köz­ben  meg­ta­nul­tam ol­vas­ni, s azon­túl erő­szak­kal kel­lett en­gem ját­sza­ni kül­de­ni.
 És, és. Volt még egy gya­nús ese­tecs­ke,  a cigánymumusssal. Az a ha nem le­szel jó, ha el­csa­va­rogsz el­visz a ci­gány, be­rak az átlvetőbe, s az­zal annyi.
Úgy a Bu­dás-ka­land ide­jé­ben tör­tén­he­tett ez is, téb­lá­bol­tam ezt-azt az ud­va­ron, ami­kor jön­ni lát­tam a cigánynékat a zsá­kok­kal,
 A kortorárok, mar­kolt szí­vem­be a ré­mü­let.
 Gyor­san be a lép­cső­ház­ba. On­nan néz­tem vé­gig, ahogy egy to­por­zé­ko­ló kis­gye­re­ket hur­col­tak ma­guk­kal azok a ret­te­ne­tes em­be­rek. És nem volt ke­gye­lem, még ne­vet­tek is, ami­kor a kis­lány lát­vá­nyo­san oda-oda­ver­te ma­gát a föld­höz.
En­gem is el­vi­het­tek vol­na, eresz­tet­te be­lém gyö­ke­rét a ré­misz­tő gon­do­lat. És nem le­he­tett ci­gány­gye­rek, nem úgy volt öl­töz­tet­ve, ha­nem, mint a szom­széd kis­lány­ok!
Te­hát még­is­csak igaz, még­is­csak el­vi­szik a kortorárok a gye­re­ke­ket! És, hogy a ré­mü­le­tes­ség tel­jes le­gyen, pár nap­ra rá megint lát­tam őket, a kis­lányt is, ez­út­tal ci­gány­ru­há­ban.
Mert az tör­tént, mi más, hogy va­la­me­lyik ke­gyes lel­kü­le­tű asszony a má­sik tömb­ház­ból, le­ány­ká­ja ki­nőtt ru­há­it rá­tuk­mál­ta a ci­gá­nyok­ra, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy mind­járt át is öl­töz­te­tik, ne­hogy el­ad­ják, mámint a ru­hát. A rá­adás még ment, ha­nem ami­kor el kel­lett in­dul­ni, ak­kor kez­dő­dött a prob­lé­ma, az övék meg az enyém. A kis rom­aama­zo­na ugyan­is ki­kér­te ma­gá­nak, hogy ilyen antigádzsós cucc­ba lás­sa őt a vi­lág, és or­dít­va tép­des­te le tes­té­ről a ru­há­kat, és ver­te ma­gát föld­höz. Ezért,  nem má­sért.
Igen, de ezt én csak sok­kal ké­sőbb bo­goz­tam ki, ajaj, hosszú-hosszú hó­na­po­kig ret­teg­tem, hogy jön a kortorár, az­tán bé a zsák­ba, s az­zal ne­kem annyi.
 Mit szá­mí­tott, hogy ki­csit ko­szo­san, de min­dig füligérő száj­jal lát­tam vi­szont az ál­do­za­tot, a meg­ha­mi­sít­ha­tat­lan corpus delictijét an­nak, hogy a mu­mus, ez eset­ben a kortorár jö­het és el­vi­het. Furcsálottam, mi­nek vi­gyo­rog ez, mi­kor el­vit­ték, de azért lel­ki­is­me­re­te­sen fél­tem to­vább, hogy ne­hogy.
Ké­sőbb jöt­tek a köny­vek, s a to­váb­bi­ak­ban be­áll­tam könyv­moly­nak, Winnetou meg a test­őrök, Gyu­la bá­tyánk rej­té­lyes uta­zá­sai, no meg el is köl­töz­tünk egy újabb, s va­dabb la­kó­te­lep­re, ahol so­kat kel­lett vol­na verkednem, ah­hoz, hogy mél­tó ran­got vi­sel­hes­sek va­la­mely ban­dá­ban. In­kább a szé­gyen a fu­tás, de hasz­nos tak­ti­kát fej­lesz­tet­tem tö­kély­re.
 Míg­nem egy­szer, ami­kor ép­pen meg­lá­to­gat­ták Sa­nyi­kát, a ti­zen­nyol­cas­ból, az unokatestvéréék, Öcsiék fa­lu­ról, ki­hasz­nál­tam az al­kal­mat, és egy es­te sor­ra vet­tük, meggyámbászás cél­já­ból a ban­da-fő­ket, egyi­ket erő­tel­je­sen meg is dö­gö­nyöz­tem, hogy tud­ják mi­lyen  res­pek­tus jár a ki­csi bozgornak. Tu­laj­don­kép­pen se­gít­ség sem kel­lett, már at­tól be­szar­tak, hogy Öcsi meg­szó­lalt. Ki­ló­ra is mégegyszer annyi volt, mint egy át­lag vá­ro­si bandafőnököcske,  s olyan vér­szom­ja­san ma­gya­ros ro­mán­ság­gal kér­dez­te, hogy me­lyik­nek mi ba­ja, hogy szin­te ön­po­fo­zást vé­gez­tek, ne­hogy Öcsi hoz­zá­juk nyúl­jon. S ha nem töb­ben ug­rot­tak, én is tud­tam egy-két fo­gást, el­in­téz­tem a dol­got szé­pen, úgy­hogy bé­kén hagy­tak a  to­váb­bi­ak­ban.
 Öcsi­nek meg csak annyit kel­lett ígér­nem, hogy az­tán a leg­kö­ze­leb­bi nyári vakációban őt is be­vesszük.
A ban­dánk­ba, mi­be.
Mert bi­zony mon­dom, ami­lyen anyám­asszony ka­to­ná­ja vol­tam a vá­ros­ban, ki­ta­szí­tott, űzött bandátlan lé­lek, ép­pen csak a szem­üveg hi­ány­zott az or­rom­ról, hogy raj­zol­ni se le­hes­sen könyvmolyabbat ná­lam, mi­helyt ki­do­bol­ták a nya­rat s a szün­időt, olyan hét­pró­bás csi­bész let­tem, de olyan, hogy csak Zo­li volt még olya­nabb, aki nagy­anyá­mék­kal szem­be la­kott, Vas­ék harmadszülötteként.
Tu­laj­don­kép­pen még ban­da se kel­lett ne­künk, csak időn­ként, ha va­la­mi na­gyobb tré­fá­ba vág­tuk a fej­szén­ket. Meg- meg­szer­vez­tünk egy-egy cso­por­tot, de az­tán ha­mar rá­un­tunk a do­log­ra és szél­nek eresz­tet­tük őket. Per­sze, bosszú­ból el­le­nünk for­dul­tak, ám a har­cok min­dig az­zal vég­ződ­tek, hogy ők jöt­tek, ne ha­ra­gud­junk töb­bet, kös­sünk bé­két.
Si­ke­re­ink tit­ka a ge­ril­la­tak­ti­ká­ban, meg a dip­lo­má­ci­á­ban rej­lett. Előbb-utóbb el­kap­tuk va­la­me­lyi­ket egy­ma­gá­ban, ne­tán má­sod­ma­gá­val, min­ket vi­szont kü­lön-kü­lön so­se, sül­ve-fő­ve együtt vol­tunk, már bilibeszarós ko­runk­ba egy­szer­re jött ránk, fut­ha­tott nagy­anyám, vagy Mag­di né­ni, a bi­li után, át az úton, at­tól füg­gő­en, hogy ép­pen me­lyi­kük szom­szé­dolt ve­lünk, mert, mon­da­nom sem kell, hogy ki­zá­ró­lag a sa­ját bi­link­be vol­tuk haj­lan­dók belekakkintani.
Le se ment a reg­ge­li a tor­ko­mon,  már lép­tem is ki a ka­pun, hogy me­gyek meg­né­zem Zo­li fel­kelt-e. Ő rit­kán köl­tött, fő­leg vad­haj­nal­ban, hosszabb por­tyá­zá­sok al­kal­má­val, amúgy meg hét­al­vó volt, akár­csak csa­lád­ja.
A csa­lád­fő, Ödön bá­csi, csúf­ne­vén Bakknyúl, el­is­mert halász-vadász-madarász. Hur­kok, csap­dák, min­den­fé­le há­lók so­ra­koz­tak a pad­lá­son, aho­va rend­sze­re­sen föl­jár­tunk cso­dál­ni, né­ze­get­ni, mert hoz­zá­nyúl­ni fő­vesz­tés ter­he alatt ti­los volt. Ha va­la­ki a fa­lu­ból tud­ta, hogy mer­re jár­nak leg­in­kább az őzek, szar­va­sok, s egyébb er­dei va­dak, hol van­nak a ha­lá­szó, gom­bá­szó he­lyek, hát ak­kor ő volt az. No meg a fia, a ki­csi Bakknyúl, az én leg­jobb ba­rá­tom.
Eme csöpppet sem mel­lé­kes kö­rül­mény rend­kí­vül fon­tos volt ha­dá­sza­ti, az­az  dip­lo­má­ci­ai szem­pont­ból. Ami­kor már nem győz­tük élel­mes­ség­gel a túl­erőt, meg­kör­nyé­kez­tünk va­la­kit az el­len­sé­ges had­erő­ből, az­zal a szö­veg­gel, hogy job­ban jár, ha ve­lünk jár, több ok­ból is, egy, nem ver­jük meg ott hir­te­len, ket­tő, más­nap sem ver­jük meg, ami­kor a bolt­ba kül­dik ke­nyé­rért, há­rom, ezen­túl ve­lünk jö­het ha­lász­ni, meg az er­dő­re.
Ál­ta­lá­ban sikererrel győz­köd­tük az il­le­tőt, a prob­lé­mák ab­ból adód­tak, hogy ugye nem ba­sza­ko­dunk ve­le, mint a múlt­kor.
Egy­szer el­in­dul­tunk meg­ke­res­ni a vi­lág vé­gét. Kukkától tud­tuk, hogy van ilyen, gon­dol­tuk mi is meg­néz­zük, ha ő meg­ta­lál­ta, mi mi­ért ne?
Kukka amo­lyan fa­lu­bo­lond­ja­ként ten­get­te nap­ja­it pó­kos, gyér sö­ré­nyű fo­gat­lan ge­bé­jé­vel egy fö­dél alatt. Su­hanc­ko­rá­ban fejreesett a ház­te­tő­ről, olyan sze­ren­csét­le­nül, hogy fél na­pig meg se moc­cant, men­tő nem volt di­vat ak­ko­ri­ban, a vén Jutkaberta té­rí­tet­te ma­gá­hoz kü­lön­fé­le fü­vek­kel, hú­gyos bo­ro­ga­tá­sok­kal.
Az új­já­é­lesz­tés­nek annyi szép­ség­hi­bá­ja volt, hogy at­tól kezd­ve Kukka be­szé­dé­ben há­rom-négy mon­da­ton­ként le­he­tett egy ér­tel­mes szót föl­fe­dez­ni és több­ször is le­tol­ta a ga­tyá­ját a temp­lom­ban.
Amúgy tel­je­sen ve­szély­te­len volt, és úgy dol­go­zott, ahogy nem so­kan, még a leg­hí­re­sebb ka­szá­sok is alig bír­ták az ira­mát.
Esős na­po­kon be-be­ül­tünk hoz­zá,  és me­sél­tet­tük. Ne­ki szivarat, lo­vá­nak egy-egy ma­rék cuk­rot lop­tunk ott­hon­ról, az­tán hall­gat­tuk az esőt meg Kukka össze­füg­gés­te­len da­do­gá­sa­it, ami­be időn­ként be­le­fin­gott Kos­suth, (becs­szó­ra így hív­ták a lo­vát).
A ke­vés­ke szó­ból ami a ha­lan­dzsa­nyelv­ből meg­ér­tet­tünk, vagy meg­ér­te­ni vél­tünk, össze­rak­tuk a ké­pet, hogy Kukka bá­csi járt a vi­lág vé­gén és le­ló­gat­ta a lá­ba­it.
– Te, men­jünk el mi is.
– A vi­lág vé­gi­re?
– Oda.
– Azt se tud­juk hol van.
– Meg­kér­dez­zük Kukkát.
– S hogy­ha nem ért­jük meg?
– Va­la­hogy csak lesz. Apám is ezt mond­ja anyám­nak, ami­kor cirkuszol, hogy mi lesz, ha egy­szer el­kap­ják a csap­dá­i­val.
Nota bene, so­se kap­ták el, ha­nem a vi­lág vé­gé­re mi még­is­csak el­in­dul­tunk.
Mit szá­mí­tott, hogy a na­gyok han­go­san rö­hög­ték a láb­le­ló­ga­tós szto­rit.
– Az­tán mit lát­tál a vi­lág vé­gén Kukka?
– Mitmitmimit, sem­mit, ha egy­szer vé­ge van, ak­kor vé­ge van, vé­ge van. És nin­csen sem­mi. – ezt úgy húsz bo­nyo­lul­tan bő­ví­tett mon­dat­ban ma­gya­ráz­ta el Kukka an­nak, aki­nek volt tü­rel­me vé­gig­hall­gat­ni, de ál­ta­lá­ban nem volt.
Az ott­ho­ni­ak­nak azt ha­zud­tuk, hogy La­jos bá­tyá­mék­hoz me­gyünk meg­néz­ni a vad­ma­la­cot. Jó messzi­re lak­tak, két órá­nál is töb­be telt vol­na hi­á­nyunk fölfedzése, ha ne­tán nem jár­juk meg az­alatt a vi­lág vé­gét.
– Zo­li.
– Mi van?
– Biz­tos ne­ked is mond­ta a tanítónéni... – el­ső­sök le­het­tünk.
– Mit?
– Há’, hogy izé, a Föld ke­rek.
– Sakkó?
– Le­het, hogy nin­csen vé­ge...
– Az eszed tok­ja,  minden­nek van vé­ge. Mi­e­lőtt meg­jöt­tél vol­na a vá­ros­ból, meg­jár­tuk apám­mal a Ke­rek­er­dőt, még ki is men­tünk be­lő­le, a szé­lén for­dul­tunk meg a sze­kér­rel. Az is ke­rek, s még­is vé­ge volt...
 Men­tünk, men­de­gél­tünk, per­sze a ker­tek alatt, ne­hogy va­la­ki meg­lás­son. Ki is ér­tünk a fa­lu­ból, baj nél­kül, ha­nem az­tán össze­fu­tot­tunk Fütyökkel, a ked­venc trak­to­ris­tánk­kal, aki, ha jó­ked­ve tá­madt be­ül­te­tett ma­ga mel­lé a fül­ké­be,  még a kor­mányt is sza­bad volt te­ker­get­ni.
– Ho­vá in­dul­ta­tok úgy ne­ki ki­csi kol­lé­gák?
Össze­néz­tünk, ez  ba­rát, en­nek meg­mond­hat­juk. De ígér­je meg, hogy nem mond­ja el sen­ki­nek. Meg­ígér­te.
– Trak­to­ris­ta be­csü­let­sza­vad­ra?
– Trak­to­ris­ta be­csü­let­sza­vam­ra.
– Me­gyünk vi­lág végére – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen Zo­li ba­rá­tom.
– Ammá igen – cset­tin­tett trak­to­ris­tá­san Fütyök. – Osztán mit akar­tok ott csi­nál­ni?
– Le­ló­gat­juk a lá­bun­kat és meg­néz­zük a semmit. – Ezt én szól­tam, a nagy­ba­rá­tunk pe­dig sza­kadt meg a rö­hö­gés­től.
Gya­nút fog­tunk, nem tet­szett ne­künk ez a for­du­lat, in­dul­tunk vol­na to­vább.
– Vár­ja­tok, ki­csi kol­lé­gák, hát én azon ka­ca­gok, hogy rossz irány­ba in­dul­ta­tok... Meg­jár­tam én is ami­kor ak­ko­ra vol­tam, mint ti, hát csak tu­dom, hogy mer­re van.
Ter­mé­sze­te­sen ő úgy tud­ta, hogy vissza­fe­le és el­kí­sért egy da­ra­bon.
 Amíg a há­zunk elé nem ér­tünk, ahol át­adott ben­nün­ket a már jajistenemező asszony­anyá­ink­nak, mert köz­ben a vad­ma­la­cos nagy­bá­csim vad­ma­la­cos­tól be­jött nagy­anyám­hoz, hogy hol van­nak a lur­kók, néz­zék meg a vad­disz­nó­pa­lán­tát.
– Jaj, ki­csi drá­gák, azt hit­tük el­vesz­te­tek, hát hol voltatok? – így nagy­anyám.
– Me­gállj csak­, ki­csi úr­fi, ha meg­jön az apád szíjjat ha­sít a hátadból! – így Mag­di né­ni, Zo­li­nak az any­ja.
– Mit jaj­gat­nak, ve­lem vol­tak, sé­tál­tunk egyet a vi­lág vé­gén, igaz-e? – ka­csin­tott rám Fütyök, mert Zo­li már a dió­fa te­te­jén csü­csült, aho­va hátszíjjhasító-gyanús hely­ze­tek­ben szo­kott fel­mász­ni, s ad­dig le nem jött, amíg meg nem es­küd­tek ne­ki, hogy nem bánt­ják.
Így volt, igaz volt, mint az is, hogy ara­tá­sig nem ba­rát­koz­tunk töb­bet Fütyökkel, ami­ért ilyen csú­nyán el­bánt ve­lünk. Ara­tás­kor azon­ban fel le­he­tett ül­ni a kom­bájn­ba, ami ret­te­ne­te­sen ér­de­kes volt, fácánfiakat le­he­tett fog­ni és szőrnyűlködni, ha a gép­óri­ás szét­mor­zsolt egy-egy fé­szek­alj­nyi csir­két, nyúl­csa­lá­dot. Egy­szer si­ke­rült ki­men­te­ni, féllába árán egy kis­ko­rú tap­si­fü­lest, s a trak­to­ris­tánk tisz­te­le­té­re Fütyöknek ke­resz­tel­tük, én vol­tam a pap, Zo­li a kán­tor. Fütyököcske har­mad­nap­ra meg­dög­lött, ha­nem azon­túl en­gem Nyúl­pap­nak, Zo­lit pedig Tapsikántornak csú­fol­ták.
 Nyár­időnk nagyrészét azon­ban a pa­tak mel­lett töl­töt­tük.
– Mámám, mü mönyünk a pa­tak­ra.
A csűr­ből min­dig vissza­ki­a­bál­tunk, hogy visszük a ko­sa­rat, mert ha­lá­szunk is egyet.
– Jajj, ne vi­gyé­tek, el­hagy­já­tok, mint a má­si­kat!
– De­hogy, hagy­juk, vi­gyá­zunk...
– Igen, igen, mint a az a drá­ga­lá­tos La­jos fi­am, négy ko­sa­rat vet­tem pi­tyó­ká­ért a ta­vasszal a ci­gá­nyok­tól,  már csak ez az egy maradt. – ez igaz volt, de a mi szám­lán­kat csak az egyik ter­hel­te, a töb­bi a ked­venc nagy­bá­csi­ká­mét.
Szin­tén övé a mes­te­ri dícsőség, hogy a hor­gász­bo­tos, köly­kök­nek va­ló pe­cá­zá­si for­má­ról át­tér­tünk a kom­bi­nált, kéz­zel és ko­sár­ral tör­té­nő ha­lá­szat­ra. Nagy, fő­leg laposkövek alatt, aho­va min­den­fé­le vá­ja­to­kat mo­sott a pa­tak, meg le­he­tett szo­rí­ta­ni a ha­lat kéz­zel, a ko­sár­nak a mé­lyebb vi­zek szé­lén lát­tuk hasz­nát,  va­la­me­lyi­künk be­nyúlt a tö­més­be, ezt ál­ta­lá­ban va­la­mi ki­vé­nült fa víz­be­nyú­ló gyö­ke­rei jel­ké­pez­ték, a má­sik pe­dig a fo­lyás irá­nyá­ban he­lyez­te el a ko­sa­rat, úgy hogy a tö­més­ből ki­za­vart ha­lak „be­le­fus­sa­nak”. Nagy szak­ér­tel­met és kéz­ér­zé­keny­sé­get igé­nyelt e mű­ve­let, mert a ko­sár­fo­gó­nak ér­zé­kel­nie kel­lett azt a pil­la­na­tot, ami­kor a hal ne­ki­ütő­dött a ko­sár al­já­nak, ilyen­kor gyor­san, ám  nem hir­te­len ki kel­lett emel­ni a ko­sa­rat, óva­to­san, nem akár­ho­gyan.
– Hű, mek­ko­rát ér­zek! Úejj!
– Úej, én is!
– A fa­szom­ba, el­ment... Uejj, mek­ko­ra volt! – ilye­ne­ket kel­lett mon­do­gat­ni köz­ben, meghogy – A pi­csá­ba, uej, megint itt van, rakd vissza gyor­san a ko­sa­rat! – hogy az­tán ki­ugor­jon, a ko­sár­ból egy nagy, me­redt sze­mű varasbéka.
Ter­mé­sze­te­sen az er­dőt sem hagy­tuk ki a bu­li­ból. Ha má­sért nem, hát azért, hogy ne lás­sa­nak szi­va­roz­ni. Az el­ső úr­va­cso­rá­zás ku­tya­fa­sza se volt áhí­tat­ban mér­ve ah­hoz ké­pest, amit az el­ső füs­tök szí­vá­sa­kor érez­tünk. Hány­tunk vagy ket­tőt, de mit szá­mí­tott. Tíz–ti­zen­egy éves le­het­tem ami­kor elő­ször tü­dő­re szív­tam a ci­ga­ret­ta­füs­töt. Ajajj!
Az iga­zi a pa­tak volt még­is.
 Zo­li ta­lált rá.
Fris­si­ben ér­kez­het­tem, még be se vet­ték a Lőrincék há­zá­nál a ka­nyart apá­mék a sárgadácsiánkkal, már jött. Kö­vér-ve­rej­té­kes jú­li­u­si dél­után jár­ta ép­pen.
– Für­dő­ga­tyát, s gyere – in­tett a kék sze­mé­vel.
– Ho­va?
– A pa­tak­ra, ho­va.
– Új für­dő­hely?
Ki­csi, mak­ran­cos pa­tak a szóbanforgó, ta­lán még ma is ke­res­né a he­lyét, ha nem be­to­noz­ták vol­na agyon a med­rét. Meg­tör­tént, hogy ahol egyik év­ben még a nyakigérőnél is mé­lyebb víz, úgy­ne­ve­zett für­dő­hely volt, ugyan­ott a kö­vet­ke­ző év­ben tér­dig se ért.
– Af­fé­le – titokzatoskodott to­vább Zo­li ba­rá­tom.
– Van szivarad?
– Te hoz­tál?
– Zefirt. Men­to­lo­sat.
– A jó. Ne­kem  van egy sö­röm.
– Hol?
– Ott.
– S az hol van?
– Majd meg­lá­tod, ha meg nem va­kulsz.
Töb­bet az is­ten­nek se akart mon­da­ni. A ker­ten men­tünk hát­ra, egye­ne­sen a pa­tak­ra.
A sze­mét­domb­ok­nál sem áll­tunk, pe­dig más­kor min­dig el­tur­kál­tunk. Gi­lisz­tá­ért, szinesdrótért, ezért-azért.
A pa­tak­part­ra egy kis vas­úti híd alatt le­he­tett ki­jut­ni, ez is min­dig te­le volt szar­ral, mé­lyet szip­pant­va fu­tot­tunk ne­ki, s lé­leg­zet­vé­tel nél­kül trap­pol­tunk át a hű­vös, betonviszhangos alag­úton. Bal­ra, fel­fe­lé tér­tünk. Ott áll­tunk meg, a leg­kö­ve­sebb, leg­szik­lá­sabb ré­szén a pa­tak­nak. A drótplászáknál. A vas­úti töl­tést véd­te a pa­tak­tól va­la­mi acél­há­lós, kö­ves rend­szer.
– Na itt vagyunk – állt meg a leg­va­dabb he­lyen.
– Itt? – néz­tem meg job­ban.
 Is­mer­tem a he­lyet, ha­lász­tunk ott is, mint min­de­nütt. Zo­li pont ott kez­dett vet­kőz­ni, ahol egy szin­te sza­bá­lyos két­szer két mé­te­res kis me­den­ce kép­ző­dött, mint egy kis ten­ger­szem, olyan volt. Ha érin­tet­tük tal­punk­kal az al­ját, fel­nyúj­tott ke­zünk nem lát­szott ki, olyan mély volt.
– Ez köves – mond­tam csa­ló­dot­tan, de ő csak vi­gyor­gott.
– Fo­gad­junk, hogy töb­bet ülök a víz alatt, mint te.
Nyíl­tab­ban nem is pro­vo­kál­ha­tott vol­na,  a szu­szo­gás nél­kü­li  vízalatti több­szö­rös baj­no­ká­nak mond­ta ezt, ami­kor ne­kem.
– Az ba­szik, s nyöszörög – köp­tem fél­re he­gye­sen.
– Fo­gad­junk! – hec­celt tovább. – Ne­ked adom a bicskámat...A hal­nye­lűt.
Hopp! Bűz­lik itt va­la­mi, gon­dol­tam ma­gam­ban. A bics­ká­já­tól nem vált vol­na meg, a vi­lág min­den kin­csé­ért se. Mi­ni­mum egy bi­cik­lit kért, hát hogy­ne, ő egy trakorkerékbelsőt adott ér­te, szin­te va­do­na­tú­jon, alig öt folt­tal, ami­ből csak ket­tő sa­ját fol­to­zás, de egy­ál­ta­lán nem sze­lelt. Hát­só­ke­rék, va­ló­sá­gos lu­xus. Kép­zel­het­ni, hogy mi­lyen le­he­tett az a bics­ka.
– Na? Fo­ga­dunk?
– Fogd a far­kad, s lovazzunk – pró­bál­tam tré­fá­val húz­ni az időt.
– Bétojtunk vagy mi van?- ezt már vizből pan­csol­ta ki.  
– Nem adod te csak úgy a bicskádat... – ad­tam fel végképp. – Meleg? – nyúl­tam be­le én is a pa­tak­ba.
– Mint a pisi – fröcs­költ Tapsikántor ba­rá­tom. – In­nál egy korty sört?
– Ket­tőt is, de hon­nan?
– Ahon­nan van... Számolj! – s az­zal alá­me­rült.
Száz­har­minc­ki­len­cig szá­mol­tam, ami azt je­len­tet­te, hogy a száz­ti­zen­öt má­sod­per­ces, elő­ző év­ben fel­ál­lí­tott re­kor­dom szét volt ver­ve.
Eről­kö­dés­nek sem­mi nyo­ma, tel­je­sen sza­bá­lyo­san lé­le­gez­ve, körbefülig száj­jal buk­kant fel.
– Mit szólsz? Hát eh­hez? – emelkedett ki a vizből egy üveg sör­rel a bal­ke­zé­ben.
– Basszam... – tel­je­sen meg vol­tam mattolva. – Hoz­zá se tu­dok matatni!- fe­jez­tem ki mély­sé­ges tiszteletemet. – Hogy csi­nál­tad?
Sü­tet­tük a ha­sun­kat a le­me­nés­re ké­szü­lő nap­pal, it­tuk a sört, szi­va­roz­tunk, s Zo­li el­ma­gya­ráz­ta.
Hogy em­lék­szem-e ami­kor ta­valy annyit haj­ku­rász­tuk azt a nagy­ha­lat itt a drótplászáknál. Ő már idén is szo­ron­gat­ta, ha­nem az­tán még­sem kap­ta el a ko­pol­tyú­ját. De...
Tel­je­sen vé­let­le­nül ki­moz­dí­tott egy kö­vet úgy, hogy még vagy há­rom  utánaesett. Sza­bá­lyos kis bar­lan­gocs­ka van oda­bent, ket­ten is el­fé­rünk, ha ép­pen úgy akar­juk.
– És nem tud­ja sen­ki!
Szűk kür­tőn le­he­tett be­jut­ni, ép­pen hogy csak el­fér­tünk egyen­ként. Oda­bent nya­kig víz­ben, sö­tét­ben kö­nyö­köl­tünk a kö­ve­ken. Ret­te­ne­te­sen iz­gal­mas, bor­zon­ga­tó ér­zés volt, fö­löt­tünk kat­to­gó vo­na­tok, a tom­pít­va be­hal­lat­szó pa­tak­cso­bo­gás...
 Rá­jöt­tünk ha­mar, ho­gyan le­het bent ci­giz­ni. Mű­anyag-zacs­kó­ban be­szál­lí­tot­tuk a kel­lé­ke­ket, s kész.
Ve­szély­te­len­nek se le­he­tett mon­da­ni, bár­mi­kor a nya­kunk­ba zú­dul­hat­tak vol­na a kö­vek, futballabdányi da­ra­bok is akad­tak szép szám­mal, ar­ról nem beszéve, hogy Zo­li szin­te meg­ful­ladt fel­ta­lá­lás köz­ben, az volt a sze­ren­csé­je, hogy nem pró­bált a kes­keny kür­tő­ben meg­for­dul­ni, ami­kor kez­dett ki­fogy­ni a le­ve­gő­ből, ha­nem foly­tat­ta a lég­szomj­pá­ni­kos elő­re­nyo­mu­lást, ka­pá­ló­zást, amíg ki nem ta­po­gat­ta a le­ve­gőt.
Hi­he­tet­le­nül nagy máz­lis­ta volt, nem úgy mint sze­gény Öcsi, aki las­sú ész­já­rá­sa mi­att is a ba­lek sze­re­pé­re kény­sze­rült.
Bu­kott  egy évet még ele­mi­ben, s a tanítónéninek ar­ra a kér­dé­sé­re,  hogy mi­ért nem ta­nulsz Öcsi, mi­ért, azt fe­lel­te rá, hogy azért tanítónéni, mert tet­szik tud­ni, apám Rá­ko­son sef. Sef de ekipö, az­az cso­port­ve­ze­tő az alsórákosi kő­bá­nyá­nál.
Azon a nyá­ron kü­lö­nös­kép­pen so­kat szí­vat­tuk. Még a kecs­ke­szart is me­ge­tet­tük ve­le, az­zal bíz­tat­va, hogy at­tól el­mú­lik a szuszoghatnékja, s ak­kor ő is ad­dig bír­ja a víz alatt, mint mi, akik hosszú tíz­per­cek­re buk­tunk alá. A tit­kot per­sze nem árul­tuk el, még azu­tán sem, hogy meg­mu­tat­ta ne­künk a csó­ré­kat.
A csó­rék va­la­mi vá­ro­si nu­dis­ták vol­tak, ott szok­tak fü­röd­ni hét­vé­ge­ken ahol a „mü” pa­ta­kunk össze­folyt a százkézdivel. Fűz­fák, bok­rok véd­ték a he­lyet az ava­tat­lan sze­mek­től.
 Ak­ko­ri­ban kezd­tünk rá­jön­ni ar­ra, hogy mit kell ten­ni, ha már na­gyon me­re­de­zik az ad­dig csak pi­si­lés­re hasz­nált szer­szá­munk, úgy­hogy ara­nyat ért Öcsi fel­fe­de­zé­se. Meg is ta­ní­tot­tuk szi­va­roz­ni cse­ré­be, ha­nem a hosszú vízalattizások mi­ként­jé­ről hall­gat­tunk.
Elég­szer meg­bán­tunk utó­lag, de ké­ső bá­nat, kö­pö­nyeg.
Az­nap mi vit­tük ki Zo­li­val az ebé­det nagy­apám­nak, aki az Élikén ka­szált. Nem az úton men­tünk, hogy né­zett vol­na az ki, ha­nem a me­re­dek er­dei úton. Köz­ben ke­se­rű­gom­bát  szed­tünk, az­tán szivarat ku­nye­rál­tunk nagy­apám­tól, s meg­fü­röd­tünk az eső­vi­zes tó­csák­ban, amik­ből annyi akadt a he­pe­hu­pás, he­lyen­ként mo­csa­ras ka­szá­lón­kon. Ren­de­sen el­mu­lat­tuk az időt, vissza­ú­ton még  a Zádogosban is meg­áll­tunk, meg­ins­pi­ci­ál­ni az al­ma­fá­kat, s még kitudjamit. Sza­bá­lyos ké­ső­dél­után ke­re­ke­dett mi­re ha­za­ér­tünk, nagy­apám már rég ott­hon volt.
– Hol te­ke­reg­te­tek, az anyá­tok is­te­nit, sír­ba te­szi­tek az embert! – osz­tot­ta pá­ro­sá­val nagy­anyám a nyak­le­ve­se­ket.
Azt se tud­tuk hir­te­len hány óra van. Meg­ijed­tünk, rá­jöt­tek a bor­lo­pás­ra, vagy ar­ra, hogy mi tör­tük be Ilus né­ni ab­la­kát. Vagy... Gon­dol­koz­tunk erő­sen,  mit csi­nál­hat­tunk még, de ar­ra ami va­ló­já­ban tör­tént, egyi­künk se várt.
Öcsi meg­halt. Meg­ful­ladt. A drótplá száknál. Hi­á­ba vol­tak ott Pál Déncsiék, úgy be­szo­rult va­la­ho­va, hogy már rég ké­ső volt, mi­re ki­emel­ték a víz alól, ezt nagy­anyám mond­ta el egyszuszra, úgy men­jünk ez­után a pa­tak­ra, hogy le­tö­ri a lá­bun­kat.
Vé­gig­bőg­tük Öcsi te­me­té­sét. A vé­gén megdícsért a pap és víg­asz­talt, a ba­rá­tunk­ból an­gyal­ka lett a menny­or­szág­ban, on­nan nézz min­ket.
So­ha sen­ki­nek se mond­tuk el, hogy va­ló­já­ban mi is tör­tént, de tud­tuk, bű­nö­sök vol­tunk. Va­gyunk.
Ha nagy­ rit­kán még a fa­lu fe­lé ve­tő­dök, s össze­ülünk, egy-egy sör fö­lött, mint a né­hai Nyúl­pap és Tapsikántor, az el­ső kor­tyot min­dig ki­önt­jük.
 So­sem ejt­jük ki Öcsi ne­vét, va­la­hogy még min­dig ne­héz, még rágondolni is.
Hogy mi­be ke­rült vol­na szól­ni Öcsi­nek a ti­tok­ról.

 

nextepp béla: 1976-ban született. Jelenleg nextepp béla. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében