Harmadik fejezet
1.
Először a mutató ujját emelte magasra. És a vágásoktól barázdált ujj, mint száraz hal a szélben, néhány pillanatra megállt a levegőben, a halánték előtt, aztán rándult egyet, annyira határozottan, hogy a szalmakalap pereme is beleremegett. Röviddel e gesztusok után (melyek megtisztító, emlékeztető, megrovó, megjósló, megbocsátó és számtalan más jelentéssel bírtak) tisztán hallhatóan kimondta: háromszor ereszkedett le Szűz Mária az égből, hogy Onufrie lássa az ő támaszát és bizalmát. A hangja ugyanúgy szólt minden esetben, se vidámabban, se komorabban, nem sietett, nem nyújtotta el jobban. Számtalanszor elmondta ezt naponta – reggelente, amikor egy bádogtrombitával ébresztette a túlságosan édesen alvó inasokat, valamivel később, amikor az ecseteket és festékeket készítette elő, amikor spaklikat, vakolókanalakat és egyebeket osztott szét a segédek között; ebéd előtt és ebéd után, amikor nehéz tenyerét a perselyre is figyelő látogatók fejére helyezte áldón; napnyugtakor, ha mindenki letette a munkát és összegyűltek egy piláf, egy főzelék vagy egy gombapaprikás körül. Elmondta éjszaka is, már egyedül, az esti ima és a lefekvés előtt, a kilenccsúcsú fenyőfa mellé eszkabált kalyibában, és a szomszédságában álló kápolnában. Olyankor fenyegetően rázta ujját a napnyugati fal felé, mert úgy hitte, hogy a rossz szellemek az ikonok és a lámpás bal oldalánál törnek elő.
2.
Mennyi mindent kell megmagyarázni! Netalántán még azt is: miért hord, ráadásul széles karimájú szalmakalapot az atya, hiszen a nap se éget mindig, az év pedig hosszú és tömve évszakokkal. Mindenekelőtt tudni kell, hogy hatéves korától (ez hozzávetőleges életkor, hiszen senki sem képes pontosan megállapítani egy folyóparton talált gyermek születésnapját), egy őszi vasárnaptól kezdve, amikor először volt vásárban, nem járt soha többet fedetlen fővel. Látott ott egy hintát, orrukban karikát viselő medvéket, egy festett orcájú nőt, aki egy nyakára tekeredő kígyót hordott meztelen hasán, egy háromfejű sárkánynak öltözött férfit, aki bármikor készen állt tüzet fújni az orrlikán keresztül, két aranyos lovacska, az egyik kávébarna foltokkal és szőke sörénnyel, a másik meg kócos állal, és térdtől lefelé hihetetlenül szőrösen, néhány hatalmas, homokkal töltött bivalybőr zsákot, amelyekbe minden keménykötésű fickó bele akart ütni, egy szájkosaras párducot, lábán fegyenclánccal, kereskedőket, pultokat és mindenféle sátrakat, egy alkalmi kuglipályát, gólyalábakon járó törpét, egy csomó szájtátit, egy faállványnak támasztott bárkát, amelyet hússzemélyes hintának használtak, cigányokat tucatjával, egy szoknyácskákba öltöztetett bodrikutyát, aki a harmonika ritmusára vonyított, és néhány asztalt, melyeken egyre csak kavarogtak a kártyák és a gyűrött bankók, és valahol, mindezek között (ez ragadt meg leginkább az emlékezetében, hiszen istállókban, padlásokon, kukoricásokban és ólakban tért nyugovóra, ezért ahol csak tudott, gondolt a saját bőrére is) egy öregapó, aki poloskák, kullancsok, bolhák és tetvek elleni porokat árult. Evett egy szív alakú mézeskalácsot és ivott rá egy kancsó kölessört, amit egy kofától kapott ajándékba, de az egyetlen dolog, amit azon a napon megértett, (bár a vásárban éppen az ellenkezőjének látta volna hasznát) az volt, hogy senki sem nevet már rajta, ha van egy fejfedője. Hajnalban, már indulni készültek a vásárra, amikor Vuţa anyó, motyogva megállt az udvar közepén, a tornácig ment (de mert visszafordult az útból, először persze hármat köpött a mellye közé), egy darabig kutakodott az egyik ládában, aztán egy megviselt kalapot kotort elő, és a fiú fülébe húzta. Nem tudta meg soha, hogy szánalomból cselekedett így az öregasszony, vagy ez volt a fizetség azért, mert tizenkét kilométert cipelte a mezőn keresztül a mogyoróbéllel és cukor-kakasokkal tömött zsákot, vagy csak azért, hogy ne legyen kára a fiú furcsaságából. Akárhogy is lett volna, ő úgy vette mint a legjobbat a világ legnagyszerűbb dolgai közül. Ahogy visszatértek a faluba, gondosan rendbe szedte a kalapot, anélkül, hogy a posztó zsíros fénye különösebben zavarta volna; a hirtelenjében talált piros cérnával megfoltozta, ahol már kirágta a moly, a varrásokat megerősítette, leszedte róla a pihéket, és beszűkítette, amennyire csak bírta, hogy ne csússzon folyton a szemébe. Nem vált meg tőle nyolc esztendőn keresztül, s csak éjszaka vette le, miután megbizonyosodott róla: senki sem leskelődik, hogy a haját láthassa. Nagy ritkán, ha a kalap már kicsinek bizonyult, lazított a varratokon –nem mintha vízbe esett volna (mosni egyáltalán nem mosta, csak az esők áztatták meg olykor), inkább azért mert ő maga nőtt megállás nélkül, anyag volt bőven, hiszen a megboldogult nagy fej volt a szó minden értelmében. Üstökének nyírásával ebben az időszakban sem hagyott fel, naponta többször is lenyírta a feje búbját, megbújt valahol, bárhol, ahol védve volt a többiek pillantása elől. Mindig ott volt a zsebében az olló, ami most is megvan, amikor már Isten Szent Anyjának kegyes tiszteletére épít kolostort, annak a tiszteletére, aki háromszor ereszkedett alá, hogy támogatást és bizalmat adjon; egy ollót, ami ócska volt már a kezdet kezdetén, és még ócskább most – amit Nae atyától kapott, attól, aki a Tarajos nevet ráragasztotta. Azt is nehéz megállapítani, hogy az olló ajándék volt-e egykoron, vagy fizetség, mert kirázta és kisulykolta a sárga paszulyhüvelyeket, melyekből ő, a kisgyerek, 1931 szeptemberének egy szerdai napján, kiválogatott vagy tíz vékányi tiszta, fehér magot, hogy a papnénak már rögtön volt mit főzni. Mindenesetre, a felnőtté cseperedett gyermek szívében és emlékezetében ez is jó cselekedetként ragadt meg, mint az élet legjobb cselekedetei közül való, még akkor is, ha Nae atya, már jóval azelőtt Tarajosnak hívta, hogy a templom mellé fogadta és Gherghének keresztelte volna, ahogy ezt a Turtucaia-nál elhunyt testvére emlékére akarta az a nő, aki pelenkák között talált rá a folyó partján, s aki, ha másért nem, már ezért megérdemelte, hogy fogadott anyjának tekintse. De Tarajosnak nevezte mindenki, senki sem szólította Gherghének, még aki rá talált, még ő sem, aki járni tanította, és aki, amikor nagyjából tizenkét éves és férfi volt már, az Úr házába vitte, hogy ne maradjon pogány. De, attól a pillanattól, hogy Vuţa anyótól megkapta a kalapot, egészen addig, amíg elhagyta a falut, a csúfnév egyre inkább számított becsületes névnek, minden bántó él nélkül. Mindez néhány eseménynek volt köszönhető: a vásár után egy este, hatalmas lapáttenyerével betörte az egyik száját, beszínezte egy másik orrát, és egy életre meggörnyesztette a harmadikat a legények közül, akik azzal szórakoztak, hogy leverjék fejéről az elnyűtt posztódarabot. Amikor nyolc hónappal később a részeg felcser, aki meglehetősen kába volt egy halotti tor után, arra vetemedett, hogy magához szorítsa és a kalapot a sáncba dobja, Tarajos úgy megharapta a kezét, hogy négy kapocsra volt szükség azonnal; máskor, egy hideg, végeérhetetlen esőkkel rakott őszön, miután Niţica megpróbálta a kocsma csillárjára kötözni Tarajos kalapját, és megfogni rakoncátlan hajtincsét, érthetetlen módon leégett az egyik mezőn hagyott szénakazla; mindenesetre, éppen megkeresztelése napján, amikor először húzott fehér inget, egy inget, ami valaha a néhai, Turtucaia-nál elhúnyt Gherghe tulajdonát képezte, Tarajos benyomta különösen hosszú, akkor még forradásmentes mutatóujját Sorica mama balfülébe (félig süketen hagyva), mert az torka szakadtából kiabálta, hogy nem engedhetik a templomba a Gonosz szolgáját. A Sorica mamás epizód után már senki sem kötött bele a kalapjába, annak ellenére, hogy kíváncsi tekintetek elől rejtve, a taréj, ez a nagyon sűrű, két centivel a homloka fölött burjánzó hajtincs, négy óránként nagyjából húsz centit nőtt és négy óránként, az óramű pontosságával le is vágta, akárcsak most (amikor már nincs szó sem a Tarajosról, sem a megkeresztelt Gherghéről, hanem csakis Onufrie szerzetesről).
Abban a síkvidéki faluban, amelyet, egy a derült égből jött elhatározással, tizenöt évesen hagyott el végleg, egy forró és poros reggelen, amikor az égen felhők helyett seregélyek sürögtek, számtalan történet kerengett az ő jól elrejtett tarajáról. Volt, aki azt mondta: a csecsemőnek sörte nőtt a fején haj helyett, s hogy az édesanyja attól a tincstől fogva dobta a folyópartra, a Jóisten pedig megjelölte e förtelem helyét. A másik értelmezés szerint, és ebben hitt vakon Sorica mama is: ahova az ördög egyszer beteszi a lábát, hogy a gyehenna égesse meg, ott semmi sem maradhat tisztán, tudhatta a szegény asszony, bárki lett is volna, miért vált meg gyermekétől.
Akik nem feledkeztek meg arról, hogy Szent Illés után két nappal találtak a Tarajosra a folyóparton, ahogy elnyúlt mint egy tök, úgy vélekedtek: az isteni kegy és a próféta jótéteményei, mert hiszen a poronty nem tudott se mászni, se felülni, mind az ő hajába gyűlt, ahelyett, hogy az uborka és paradicsom, meg a búza és az árpa között oszlott volna el. Silca anyó (mindenki hozzá járt, ha valami komolyabb baja volt, nem is törődve a felcserrel), aki a füvekből, virágokból és gyökerekből a jót és a rosszat is előhozta, azt mondta, hogy a Tarajos haja (nagy buzgalommal kutatott a négyóránként vágott tincsek után, és csak nagy ritkán járt szerencsével)) mindennél jobban gyógyítja a reumát, ami azért van, mert a sűrű hajtincs-taréj nem a bőrből nő ki, de a koponyacsontból, ha ugyan nem egyenesen az agyvelőből. Nae pópa, akit annyiszor vontak kérdőre e témában, teljesen elégedett volt a fiúval, nem csak paszuly kirázásban és sulykolásban, de a szilvaszedésben, búzás és málézsákok rakodásában, krumpliszedésben, lóvakarásban, kos befogásban, szemétgyűjtésben és -égetésben, szőlő kacsolásban, birkanyírásban és rengeteg egyéb munkában is, így a pópa általában megelégedett azzal, hogy megállapította: az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Egy Virágvasárnapon ismét körbevették a hívő asszonyok, hogy nyilatkozatra bírják (a templom ajtajához szorították, kiáltozva és gesztikulálva szorították a templom ajtajához, egyre-másra izzadt homlokukra csúszó kendőiket igazgatva), ettől az arca zöldes fehérre váltott, majd rákvörösre, aztán újból zöldes fehérre (arca, a keskeny homlokkal és erős állkapoccsal hatalmas kacsatojásra emlékeztetett egy pillanatra), és kijelentette, hogy A Leprásnak Adott Csók a Szentírás legfontosabb tanítása. Egyébként a pópa ezután megkereste a gyereket a tömegben, karjába vette, levette a kalapját (ez volt az egyetlen alkalom, amikor békésen tűrte, hogy a feje fedetlen) és forrón megcsókolta a rakoncátlan hajtincset, ami már megközelítette a vágás előtti maximális húsz centimétert. Kékes-feketén csillogott a napfényben, olyan hetykén mint egy ecset, melynek látványától a tömeg felhorkant, a nők pedig lenyugodtak. De ennek a még sosemvolt tincsnek a története, a története, és nem a legendája, a maga tiszta, keresztény kitalációktól és eretnekségektől mentes formájában (egy forma, amelyhez csak nagyon kevesen érnek el szülőanyjuk hiányában), valami egészen más. Az egészen fiatal Stanca, a meglehetősen üres kelengyetartóval és szellős ruhatárral bíró leány, akinek egy halott apja és öt testvére volt, de egyébként egészen a derekáig érő szőke copfjai, szép tánca, gyors, dévaj pillantásokat előcsaló mosolya – egyhetes szerelmi kalandjai egyikén terhes maradt egy csendőrtől, aki a fogadóban történt gyilkosság miatt érkezett a lány dombvidéki falujába. Az embrió sehogy sem akart kijönni a méhéből; hiába a forralt fenyővíz, a bojtorján leve, a teába áztatott ribizli, így hát, nem sokkal Húsvét előtt Buzău-ba szökött, onnan aztán egy-egy szekérrel, vagy gyalog, ahogy éppen alakult, egészen Brailáig, ahol – úgy tudta – az apja egyik húga él, akit még életében nem látott. Nem találta meg. De őt, aki éhes, koszos, kimerült és ijedt volt mint egy kóbor kutya, megtalálták a törökök, akik egy gabonasilót őriztek. Fekhelyet készített magának egy néhány méter magas búzakupac tetején, és a tenyere hajlatába gyűjtve falni kezdte az aranyló, kemény szemeket. És Allah kegyes olykor, nem mint a mi Atyaistenünk, de még ő is jó lehet, ha egy szerencsétlen teremtés megmentéséről van szó, aki, két-három nap múlva, néhány forró fürdő és emberhez méltó étkezés után, aranyos és szorgalmas, mosolygós és alázatos leánykává alakult át. Valamivel később űzték el, amikor a hasa nagy és zavaró lett. Meleg, szelíd ősz köszöntött be, így sikerült életben maradnia a mocsarak, pocsolyák és nádasok között, és megtanulta, miként lehet megfejni az elvadult tehenet is, ha a borját egy nyárfához, vagy fűzfához kötöd, hogy lehet a rákokat partra csalogatni a bomló hús szagával, mint is lehet egy-egy tenyérnyi kárásszal öreg harcsát az örvénynél kifogni, s hogy a nyakában hordott ezüst kereszttel hogy is lehet különbséget tenni a jó és a mérges gomba közt. A hetedik hónapba ért, és nem vágyott semmire, ami nem került a szeme elé, de, amit maga előtt látott, azt kívánta tiszta szívéből; remegett, könnyezett, sikoltott, fetrengett a zsíros, dögszagú és mentaillatú földön, térden állva könyörgött, térdéig érő haját tépte és összemarta az arcát egy kis kacsamájért. Mindez azután történt, hogy egy vadkacsacsapat útban telet nem ismerő otthona felé, valami érthetetlen okból megállt egy pillanatra az ő hevenyészett kalyibája előtt. Kékes-feketén, tréfás bóbitákkal, finoman és csodásan zajongva, olyan sokan, hogy az ég is elsötétült, mikor a mocsarak fölé emelkedtek. Ahányszor csak felszálltak, nem sejtve, hogy végleg elrepülnek, vagy csak helyet változtatnak, langyosabb vizet és halrajokat keresve – ökölbe szorította a kezét, akkora dühhel, hogy tenyeréből kiserkent a vér a körmei alatt. Volt a szigeten – a város felőli, távoli, homokos részen – néhány ház, és lakóival kereskedett is olykor-olykor; ikrát adott zsinórért és horogért, gyufáért rakoncátlan lovakat szelídített, inge alját több kiló szederrel rakta meg, és egy liter gázzal tért meg. Ezektől a komor és hallgatag emberektől, akik úgy néztek rá, mint egy madárijesztőre, s akik mindegyre becsapták és megalázták – tőlük szerezett két veder törkölyt, ami ott maradt kupacban egy pálinkáskazán mellett. Egy hosszú, még mozgó, méteres csukát adott nekik cserébe. Egész délután, mint olyan lány, aki megtanulta levenni a szálat a selyemhernyók gubóiról, hogy szőjön a háborúban és kalácsot süssön a torra; az egy héttel korábban egy őzgidáért kapott ócska hálóval fogott apró halak – pirosszárnyúak, dévérkeszegek és ezüstös balinok, sügérek és lapos keszegek – százait töltötte meg a sokáig erjesztett és desztillált cseresznyeszilvával. Napszálltakor megleste az egyik apró, szélcsendes tavon nyugovóra térő, már bóbiskoló, csak nagy ritkán és akkor is elernyedten hápogó vadkacsákat, akik voltak talán ezren is. Stanca (a szíve alatt hordott gyermek nem ismerte az anyja nevét, habár a Tarajos vágyott rá, hogy megtudja, bár Gherghe már kevésbé, Onufrie pedig egyáltalán) hangtalanul, magát combig benedvesítve és besározva közeledett, átsurranva az éppen zöldellő nádhajtások között, és vékony rétegben a vízre terítette alkohollal átitatott apróhalait. A kacsák nem vették észre, ő pedig várt álmatlanul, egy hosszú éjszakán át, és egyre csak arra gondolt és azért imádkozott, hogy sikerüljön a terve, miközben a poronty úgy vergődött odabent, mint addig még soha. Reggel, amikor már szinte felkelt a nap, és a ritkuló, folyó feletti köd vékony csíkokra esett szét, óriási szárnycsattogás közepette, a vadkacsacsapat végleg elrepült. Egyáltalán nem bánta, mert negyvenkilenc részeg kacsát szedett össze. Felvágta őket, és nyersen falni kezdte a májukat; volt ugyan gyufája és aprófája, de a türelme teljesen elfogyott.
Lemosta szájáról és arcáról a véres csíkokat, és eladott mindent, amit csak összegyűjtött, a halászhálót, a gázt, a pokrócot és a füstös fazekat, csak hogy egy bárkával átjusson a Dunán, és elindult gyalog a már puszta és leégett mezőkön át dombvidéki szülőfalujába. Valahol útközben, egy akácfa-ligetben, fiút hozott a világra. Egy fehér vászonba takarta, amit naponta kimosott, még a braila-i gabonasilónál töltött idő óta, és kitetette a napra, egy ágakból és fűből készült ágyra, éppen egy folyó partján. Észre se vette, hogy a gyermeknek akkora hajtincs díszeleg a feje búbján, amekkora a feje.
Miután egy szinte új sapka teljes és egyedüli birtokosává vált (cum specios, mondta a focşani-i bíró, akinek kitisztította az ereszt, és két szekér fát is összehasogatott), Gherghe megvált a kalaptól, ami olyan kemény volt már, mint a bádog. A kapott fizetség, A tetőre mászásért és a favágásért kapott fizetség, nem volt véletlen, ő maga követelte ki a sok tekintetben Nae pópára emlékeztető, testes, pirospozsgás arcú férfi legnagyobb meglepetésére. Talán az azt követő télen, amikor a hasábok már lángoltak a vaskályhákban és a kandallókban, s amint az várható volt, a fáskamrából előkerült néhány vaskos, kékes-fekete hajtincs, a bíró esetleg megértett valamit a fiú kívánságából, de mit számított már ez akkor. A Vuţa mamától kapott kalap nem a szemétbe került, hanem még azon az estén, viharverten és kopottan, ahogy volt, a Szűzanya temető egyik, mind a négy sarkán angyaloktól őrzött, gondosan óvott sírköve alá. 1941 szeptember 14-én Focşani fölött vöröses-lila volt az alkony, szelet, vagy talán vihart jelezve, de ő nem látta az égbolt színeit, vagy ha mégis, nem volt szeme hozzá. Megállás nélkül járta az utcákat (a keresztnevét viselve, mert a Tarajosról már nem is lehetett szó, az Onufrie pedig még képzeletben sem létezett) és olykor-olykor megtapogatta a fejét, mert a homlokán és halántékán már nem érezte a megszokott szorítást. A kockás, finom nemezből készült sapót majdnem egy évig hordta, addig amíg azt a várost, és minden várost amelyen keresztülhaladt, elkezdte hidegnek, képmutatónak, sőt ellenségesnek érezni. Megállás nélkül vándorolt, öntudatlanul is egyre csak észak-kelet felé haladva, mert arrafele a történelemnek köszönhetően megnőtt a tér és volt elég hely a továbbhaladásra. Megállott Neamţ kolostoránál is, nem a helységnévből következő, a Marsall számításai és tervei előtti tiszteletadásként, csupán, hogy behúzódjon az eső elől, ami már bőrig áztatta. És ott is maradt. Kezdetben, még hónapokig őrizve a sárga- és zöldkockás sapkát, mely egyértelműen bizonyította, hogy a bíró hajdanán golf-játékosi babérokra tört, a fiú nem volt több egyszerű szolgánál, aki a kövér legelőkre kísérte a kolostor csordáját, kitakarította az istállót, lekaszálta és boglyába rakta a szénát, teheneket fejt, a fiatal bikákat egy görbe kés és egy izzó vasrúd segítségével békés és szófogadó ökrökké változtatta át. A Caliop atyánál tett első gyónása után (aki hosszú ideig a gyóntatója maradt, még azután is, hogy a Marsallt kivégezték, a Királyt lemondásra kényszerítették, és az első Főtitkár államosította az ipart), Gherghe-t a kolostor apátjához hívták. Radifir apát saját ujjaival kívánta megérinteni, és a saját kanócvágó ollójával akarta levágni a húsz centi hosszúságú tincset, hogy egy napon át, minden negyedik órában ellenőrizze növekedését, megpróbálva elégetni, hogy leellenőrizze, vajon pörkölt disznó szagát árasztja-e, ami azt jelentette volna, és azt is jelentette, hogy a fiú az Úr egyszerű báránya, ám ha bűzös miazmákat áraszt, amitől a Szentlélek óvjon! az valami egészen mást jelenthetett volna. Ezt az epizódot követően az apát azonnal engedélyt adott, hogy fedett fővel léphessen a templomba, és megparancsolta, hogy ne szórja szét a tincseket, ahol épp eszébe jut, hanem inkább gyűjtse egy zsákba (naponta hat, hetente negyvenkettő, száznyolcvan áprilisban, júniusban, szeptemberben és novemberben, egyenként száznyolcvanhat hét másik hónapban és százhatvannyolc februárban, anélkül, hogy a szökőévek okozta módosulásokat is figyelembe vennénk) és adja át neki, ahányszor csak a naptár az 1-es számhoz ér. Hogy az apát mit kezdett a hajjal, az Gherghe számára homályos maradt. A szerzetesi csuháért ’43 júliusában mondott le a polgári ruhákról, és akkor cserélte a sapót papi süvegre. Ez alkalommal már nem ment a temetőbe, és a kockás anyag örök nyughelyét egy magányos, árnyékot adó bükkfa odvában találta meg, amit már ismert tehenészlegény korából. A papi süveget durva posztóból varrták, ezért Onufrie atyának (Gherghe egy időre kilép a képből) muszáj volt hozzászokni a tarkójánál és a füle fölött állandósuló és elviselhetetlen viszketéshez. De az ismételt névváltoztatás után egyéb dolgokat is kénytelen volt megszokni. Mint novícius, csak a nagy ünnepeken kapott egy-egy pohár bort, a pisztácia-likőrtől, törkölytől, köményestől és pálinkától pedig eltiltották, pedig azelőtt, kóborlásai közben, de még a kolostor istállójában is, gyakran és nagy odaadással itta valamennyit; kötelezték, hogy órákon át a szent könyveket bújja, habár az elején a betűket alig tudta megkülönböztetni, elképzelhetetlen volt, hogy egyedül is papírra vesse őket; megtudta, hogy nem csak akkor kínzó az éhség, ha az ember nem talál munkát, vagy senki sem könyörül meg egy falattal, hanem szigorított böjt idején is (mert elkapták péntek este a tyúkólban, ahogy nyelte a nyers tojást, tizenhárom vesszőcsapást kapott, és egy hétre egy nagyon szúk cellába zárták, ahol csak vizet és egy hordót talált); a térdepléstől elzsibbadtak a lábai, fájt a gerince a sok meghajlástól, érthetetlen szavaktól hemzsegő imákat és zsoltárokat magolt, addig amíg kiszáradt a szája, vagy a szavak már csípték a torkát, mégis érzett bennük olykor valami megmagyarázhatatlant, talán a ritmusban, a hanglejtésben, vagy a dallamban, talán azoknak az életmódjában és erejében, akiknek szóltak e dalok, ő se tudta pontosan, de volt valami, ami forró teaként melengette belülről a testét, annyira, hogy az álla remegni kezdett és a szeme könnyezett még az erős gyertyafüst nélkül is. Onufrie testvér akkor tette meg a szeretet első, csodálatos útját, de mert az érzés ismeretlen volt számára tizenhét hosszú éven át, igyekezett behozni az eltelt időt és úgy viselkedett mint egy gyermek, aki ha kell ingerli és nyaggatja az annyira imádott lényt. A templomban, egy alkalommal, a padlómosás egyik szünetében, combon szúrta a Kisdedet, amíg az Anyja keblén szunyókált. Szent Mihály és Szent Gábor napjának előestéjén történt, és a két arkangyal védelme alatt, már két napja elindult a megbocsátás eléréséhez vezető hosszú és rögös úton, amelynek végén inkább Szűz Máriát látta, mint Jézust. Az idők során több száz virágcsokrot vitt ahhoz az ikonhoz, hogy több ezer imát mondjon el előtte, és állhatatosan áztassa a térdeplőnek használt lábtörlőt, addig az egyik sarkán meg nem jelent az első rothadásfolt. De valami más zavarta meg a szerzetbe lépés utáni életének ritmusát. Részt vett a hajnali misén, a vecsernyén, az éjfélin és a többi misén, miközben az evés és az olvasás időpontja is szigorúan adott volt, ezért változtatta meg kénytelen-kelletlen a hajtincs levágásának idejét. Amíg az új ritmushoz hozzászokott, néha akár hét-nyolc óra is eltelt a két vágás között, így fedezte fel: mi történik, ha a tincset nőni hagyja. Gyorsan megfehéredett, tésztaszerűvé vált, aztán megolvadt mint a viasz, a fejbőrét is megégette és pokoli fájdalmat okozott. A különös az, hogy éppen e testi fájdalmakban bővelkedő időszakban volt kénytelen megoldani egy korántsem egyszerű matematikai feladványt (miként lehet huszonnégy órát úgy hat egyenlő részre osztani úgy, hogy minden határidő egyedül találja, védve a többiek pillantásától) és akkoriban kezdte érteni mit jelent a boldogság. Nem volt állandó állapot, nem is lehetett az, volt néhány előrejelezhetetlen és tartósíthatatlan ritka pillanat, amikor tulajdonképpen nem gondolt semmire, nem volt dolga tárgyakkal, sem emberekkel, pillanatok, amikor a szó fizikai értelmében, minden kiüresedett benne, és ezt az űrt valami meg sem határozható töltötte ki. Olyankor megfeledkezett a barkója és a tarkója fölötti viszketésről, az álmosságról, Radifir apát szigorú pillantásáról, egyes testvéreknek a szűk ketrecekbe zárt nyulakkal űzött játékairól, Caliop atya sziszegő szavairól, a káposztaleves ízéről, a szamócalekvár és a friss savó illatáról, a kolostori munkákról és cselszövésekről, és számtalan más dologról. És milyen jó volt így.
A posztó papi süveg és a szalmakalap között (amit néhány évvel az utolsó Főtitkár lelövése után vett meg) hordott még egy ötágú csillag és címer nélküli katonasapkát, egy ócska fejkendőt, egy zergeszőrméből vart kucsmát, egy dokksapkát, és ismét süveget, az elsőtől teljesen különböző finom anyaggal és a kellemes tapintású szatén béléssel. Valamennyi az élete egy-egy szakaszát határozta meg, függetlenül attól, hogy éppen Gherghe vagy Onufrie volt. A katonasapka, úgy, gyűrötten és jelzések nélkül, ahogy volt, a kényszermunka idejét jelezte, ami rögtön azután következett be, hogy a fiatalokat, a miszticizmusból való kigyógyításuk érdekében, kiűzték a kolostorokból. A fejkendő a maga nőies és enyhén transzvesztita jellegével, a bányából való szökés és a razziáktól és ellenőrzésektől hemzsegő vidékeken át véghezvitt futás szimbóluma. A kucsma könnyen félrevezethet, enyhén a vadászatot idézi, vagyis a vérontást, miközben ő, mióta az ollóval megszúrta a Kisded combját, egyre csak a kegyelmet kereste, és egyetlen lénynek sem ártott volna soha (később, mint szerzetespap, amikor egy hívő asszony döbbenettel és undorodva mondta, hogy egy tetűt látott fehér szakállában, Onufrie azt válaszolta: eh, hiszen az is Isten teremtménye). A kucsma, az a különös, tessék-lássék összetákolt fejfedő, ami egy sziklák közt talált döglött zerge szőréből készült, valójában a remeteség és a hegyi rejtekhelyek éveit idézi. A dokksapka nem védte sokáig a kékes-fekete tincset, mégis jelzi, hogy Gherghe megbékült a világgal, egy olyan pillanatban, amikor kiléphetett az erdőkből és sziklaodúkból, miután megértette, hogy a rá kirótt büntetéseket eltörölték a másokéval együtt, s, hogy ezt a dolgot amnesztiának hívják. Ezt követte a már annyira kényelmes és mutatós második papi süveg, ami szerzetesi nevét ismét hivatalossá tette, és megengedte azt is, hogy újra azon a helyen éljen, amelytől két évtizeddel azelőtt elszakították a rá irányított géppisztolycsövek közepette, és felrakták más testvérekkel együtt egy kaki színű ponyva alá. Ami a széles karimájú szalmakalapot illeti, amivel a mai napon is látni lehet a Piatra Rosie völgyében, ahol egy kilenc csúcsos fenyő közelében már felépített és megfestett egy kisebb oltárt, ahol pelyhedző szakállú és pattanásos inasai segítségével templomot és néhány remetelakot akar építeni, ez a kalap volt a bizonyítéka, vagy legalábbis következménye a Szűzanya harmadik alászállásának, mely által Onufrie támogatást és bizalmat kapott.
3
És mi a rengeteg heg története? Jobb kezének mutatóujján – amelyet oly gyakran emelt magasba és annyi hévvel tudott rázni, nem holmi szokványos, az idők során munka közben, vagy ki tudja hogyan szerzett vágások díszelegtek; a mutatóujj belső, húsos részén tízesével sorakoztak az apró, egymás után következő, vízszintes vonalak. Mindet saját kezével vágta, a ballal természetesen, és valamennyi a tőle elválaszthatatlan olló nyomát viselte, az ollóét, amit még Nae pópától kapott a paszulyrázásért és -sulykolásért, a jól élezett ollóét, amellyel naponta hatszor vágta le feje búbjáról a tincset, s amellyel, éppen Szent Mihály és Szent Gábor arkangyal ünnepének előestéjén, megzavarta a Szűz keblén alvó Krisztust. Minden egyes vágás, amely idővel beforrva vékony csíkká alakult át, jelezte, hogy eltelt egy újabb év mióta a Szűzanya másodszor is alászállt az égből, hogy Onufrie iránti támogatását és bizalmát jelezze. Amikor először vágta meg az ujját, a fájdalmas ceremóniát a hegyek között vezette be május 16-án, amikor mások születésük napját ünneplik otthonaikban (ami az ő, a folyó partján hagyott gyermek esetében teljesen lehetetlen), mert ekkor telt el pontosan egy év azóta, hogy Szűz Mária megjelent a bányából épp akkor felérő foglyok csoportja mellett, és anélkül, hogy a bajtársak, vagy az őrök is meglátták volna, arra biztatta őt, hogy minden félelem nélkül haladjon át az üres udvaron, és bújjon meg az egyik csillében. Az ujján sorjázó, egymás mellé gyömöszölt, és gyakran egymást fedő vonalakat lehetetlen lett volna megszámolni, de a számuk mindenképpen ötven körül lehetett.
Karácsonyi Zsolt fordítása
Részlet a szerzőnek a Magvető Kiadónál megjelenés előtt álló regényéből
