"Álarcot cserél az idő"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 13. (483.) SZÁM - JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A legfőbb tulajdonság
Egyed Emese
In somnium
Bertha Zoltán
In memoriam Bálint Tibor
Egyed Emese
A történet személyessége
Bálint Tibor
Egy elhidegült kályha története
Lászlóffy Csaba
Vendégségben Bárd Oszkáréknál
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához
Cseh Katalin
Szülői ház
Rutin
Pethő Lorand
Börtönlevél (1)
Börtönlevél (2)
Fekete balzsam
Fasor tánc
Catullus egy kertben
(beoltott arc)
(meleg guano)
Duett
Létra
Látogatás
Fortuna
K. Kovács István
Bolond bölcsek, bölcs bolondok
Szántai János
A hiba
Filip Florian
A kisujjak
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere
Szálinger Balázs
Téglás Gábor '78-06
Terényi Ede
Kodály 125. - Lendvai és Kodály
Hírek
 
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 13. (483.) SZÁM - JÚLIUS 10.

(Fejezetek „A MONOLOGIKUS VERSSZEMLÉLET IRODALOMELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSE” című hosszabb tanulmányából)

A szubjektivitás előtérbe kerülése

A modernség korában került a költészetpoétikák homlokterébe az a kérdés, hogy milyen helye és szerepe van a személyességnek a lírai megnyilvánulásban. Tényszerűen jelentkezett az igény, hogy „új konvenciókat kell teremteni az új életérzés számára, ez kétségtelen. Az irodalom itt is mint technikai feladat jelentkezik elsősorban, hiszen az új érzés nem megteremtendő, hanem kialakuló valami. A feladat az új formák, az új megnyilvánulási lehetőségek megteremtése. A mai irodalom káosz, izmusok tömkelege, az áttekintés nagyon nehéz. A kritikus feladata azonban, hogy ne engedje át magát az ösztöneinek, és amidőn átmeneti ingereket kap, ne higgye, hogy ez végleges megoldás.” (Halász Gábor, 1981, p. 436.) Az énszemlélet lehetőségei nagy mértékben meghatározták az egyes áramlatok, életművek és alkotások beszédét. A modernség hagyományában a személyesség fogalma együtt használatos a rokon vagy legalábbis nem elhatárolt jelentésű szubjektum és az individuum fogalmával. A filozófiai gondolkodás korábbi fejlődésszakaszaiban megkülönböztetett értelemmel viszonyult a fogalmakhoz. A szubjektivitás az ismeretelmélet számára olyan általános tulajdonságot jelölt, amely minden öntudattal rendelkező lény sajátja. A modernség számára mértékadó módon először a klasszikus német idealizmus közelítette meg három állítással a szubjektivitás tartalmát: a szubjektum közvetlen ismerettel rendelkezik önmagáról, spontán módon nyilvánítja ki magát, léte az éntudatban ölt testet. A szubjektivitás önreflexivitással való meghatározhatóságát később a szubjektivitás nagy kritikusai, Heidegger és Derrida sem vonták kétségbe. Hegel értelmezése folyamán az általános éntudatnak a még mindig azonosíthatónak gondolt sajátságosra való leszűküléséből keletkezett az individualitás fogalma. A romantikusok a klasszikus idealizmussal szemben az individualitást nem a szubjektivitásból vezették le, és benne nem az én azonosíthatóságát értették, hanem a mögékerülhetetlen másságot. (Nyíri Tamás, 1991, p.269-292.) A romantika korában az álom tapasztalata vált még az énszemlélet szerves részévé. A huszadik századi modernség legtöbb irányzata számára az individuális én nem azonosítható a költői én alanyaként. Nem azért, mert az individuális személyesség kilépett volna a beszédből. Ezért például a tárgyiasság modern költészeti megnyilvánulása nem jellemezhető az elszemélytelenedés fogalmával, mert megváltozott az értelmezése és a jelentésképző hatóköre. Az individuális Én megszólalását a modern költészet esetében szemantikai innovativitásában szemlélhető: az Én időbeli rétegződése a nyelvhez kötődik, és ily módon eredetéből és alakulásából lehetőséget kínál fel a világot megnyitó értelemadási kísérleteknek. (Bókay Antal, 1997, p.147-151.)
Az irodalomelmélet több ízben tett kísérletet az alkotói Énnek a különböző műfajokban elfoglalt központi szerepkörének és poétikai változásainak körbejárására. Don Quijote a regényirodalomban jelent ilyen mérföldkövet. A közösséget felváltotta az igazságot hordozó személyiség. A drámairodalomban Hamlettel indult útjára a modern értelembe vett személyiség önfelépítésének-önmegőrzésének útja. Madách művét a személyes megpróbáltatásokkal szinte egyidejűleg a történelem sodrásával szembekerülő összeroppanó magát kereső, önmentéssel kísérletező Én küzdelmi erőköre ihlette. A lírára vonatkozóan a szubjektivitás megjelenése a történetiség újkori tudatának kifejlődésében gyökerezik. A XVIII. század második felétől a kora romantikától, a szubjektum önmagát a saját történetiségének egyediségében ismerhette fel. A költészet eszközeinek segédletével, a megnyilatkoztatás jelenti azt az egyedüli lehetőséget arra, hogy a szubjektum ráébredjen önmaga identitására. A XIX. és XX. század fordulóján tömegessé váltak az Egész széthullását konstatáló megállapítások, értelmezések. Proust már a század elején az Én veszendőségét fedte fel, aminek ábrázolásához alapjaiban át kellett formálni a regényírás eszköztárát. „Az ember nélküli tulajdonságok világa jött létre”- írja Musil, illetve a költészet nyelvén Rilkét idézve „Csordultig tölt. Rendezzük. Szétesik. / Újra rendezzük, s szétesünk magunk.” Ettől kezdődően az Ént már nem lehetett megtalálni, elevenné tenni a líra, epika, dráma korábbi nyelvezetével.  
A befogadó az irodalomelméleti szöveg olvasatától azt várja, hogy olyan megállapításokat talál benne, amit bármely meghatározott szövegre alkalmazható lesz, amit tanulmányozhat. Azért van szükségünk elméletre, mert azt reméljük tőle, hogy vizsgálódásunk számára keretet fog nyújtani; előírja majd az okfejtésünk logikáját s azokat a következtetéseket, amelyekre elfogadható módon juthatunk. Azt reméljük, hogy az elmélet túl van időn és téren, hogy olyan logikát közvetít, amely túlhalad a kultúrákon. Ezt azonban csak részben érezhetjük valónak. Többször időben visszafelé tud következtetéseket levonni.


Az „Én” értelmezése

Jung és Freud az Én-integritás megbomlásáról, az osztódó Én-ről adnak hangot tanulmányaikban. Jung az Én fogalmát az Én-komplexum részeként tárgyalja. (Jung, 1997, p. 104-106.) Három szerkezeti egységet különböztet meg a külső rétegtől a belső felé haladva: a külső tartományt, a belső részegységet, valamint a magot. Ezáltal az én és a világ dialogikus szerepköre tágul a szövegen belüli játéktér sokszínű lehetőségeinek fokozhatóságával együtt. A külső tartomány fogadja be, tárolja és gerjeszti a kívülről érkező ingereket, információkat, melyek a belső részegységben feldolgozásra várnak. A belső részegységek kifejezik azon lelki elemek és funkcióik sokaságát, melyek azonos szerkezeti egységen belül, illetve a két szélsőséges tartomány, a mag és a külső tartomány közötti dialogikus viszony által értelmezhetőek. A mag, az önmaga teljességében megismerhetetlen létezőt sejteti, amely a maga elrejtettségében mutatkozik meg. Egész emlékképeket és érzékfunkciókat koordinál. Általa vizsgálható a realitás körülöttünk és önmagunkban. Majd ez a kép vetül ki a belső részkomplexumba a tudat és a tudattalan közötti ellentét feszültségével. A mag erővonala váltja ki a folyamatos interakciót a belső tartomány – amit általánosítva egyénnek, jelen esetben ÉN-ként említünk – és a külső tartomány – amit világnak, illetve TE-nek nevezünk – között. Az itt történő interakció feszültségekkel és részfeloldásokkal teljes. Ez az a középpont, amely egyesítő erejével egyaránt folyamatos önértelmezésre készteti az írót és a befogadót is.
Az Én-komplexum pszihológiai illetve irodalomelméleti megközelítését hidalja át Hamvas Béla metafizikai koordinátája. A „lét teljességéből és nyíltságából kiesett ember Énje (ami egykor az Istenivel volt egyenlő) lefokozódott; lezárult, kábaságba süllyedt, individuális Énné szűkült; ennek a lefokozott Énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van.” (Hamvas Béla, S. Sacra II. 1996. p. 293.) A mag, az intuitív erő szerepe az önértelmezés folyamán csökken. Az irodalmi megközelítések analogikus gazdagságból merítve, a teljesség igénye nélkül az irodalomelméleti tanulmányok többféle értelmezési kiindulópontot kínálnak. A líra a legszubjektívabb műfajként különös művészi érzékenységgel alakítja és tükrözi a világ és az én viszonyát. Novalis leveleiben is külön hangsúlyozza a költészet megújító szerepének. Megtöri a megszokott állapotok és a közönséges élet összefüggéseit, és ezáltal megújuláshoz vezet. A megújulás folyamata elsősorban szellemi, gondolati, majd formai szintjén játszódik le. A változás jelei a szövegben is éppúgy követhetők, mint az egyénben. „A költészet (mint a művészetek általános képviselője) állandóan és ellenőrizhetetlenül kitolja a megszokott társadalmi normalitás határait” (Manfred Frank, 2001, p. 232.), hogy az én a jelen folyamatosságában megkísérelje a válaszadást, még ha lezáratlanul is (a szerzői énből kiindulva a szöveg én-jén keresztül kapcsolatot teremtve a befogadó én-jével). Ricouer meghatározásában a beszéd alanya az, aki önmagát „én”-ként jelöli meg. „A beszélő alany saját beszédéhez való közelségének helyére a szerző és a szöveg bonyolult kapcsolata lép, mely lehetővé teszi azt mondanunk, hogy a szerzőt a szöveg létesíti, s hogy maga a szerző is az írás kijelölt és előírt jelentésterében tartózkodik. A szöveg maga az a hely, ahol a szerző megtörténik.”(Paul Ricoeur, 1999, p.14.) Az önértelmezés folyamata egybeesik az újrateremtéssel. Bányai János a Weöres Sándor Átváltozások című szonettjeiről szóló tanulmányában a költői én meghatározásainak sokszínűségét emelte ki. Ugyanis Psyché szerepkörében Weöres Sándor első tudatosan megnevezett költői énje szólalt meg költészetében. A megtervezett költői én kuriózumot jelentett a tanulmányírók körében, mert egy „teljes életrajzzal, stílussal, sorssal, világnézettel, ars poeticával felruházott költői én” kapott szereplehetőséget. (Bányai János, 1972/1, p. 37.) Hasonló tudatos építkezés jellemzi Szabó Lőrinc költészetét. A teljes Weöres életmű keretében a költői én Proteus-alkata, -természete kelt életre az irodalomban. „A költői én Proteus: sokszínű, változékony, sokféle alkat.” (Bányai János, 1972/1, p. 36.) A költői én sokszorossága kerül be az irodalmi gondolatkörökbe, „a pillanat teljessége ez, és a pillanat sohasem más pillanat. Ezért a költői én esetében sem merülhet fel az igazi kérdése, mert minden költői én, minden versként és a vers módján megvalósuló költői én igazi, egyszeri és egyetlen. A költő a költői ént éppúgy ölti magára, mint az elhagyott vagy a még meg nem talált formát, és a jelenlét kérdésében is mindig a vers dönt.” (Bányai János, 1972/1, p. 37.) A pillanat által hitelesítődnek a dialogikus viszonyok is a külső tartomány és a mag közötti térben. „A költői ént tehát le kell vennünk arról a magaslatról, amire a hagyományos kritika és irodalomtörténet helyezte. Nincs egy állandó költői én, mely egy költő minden versében változatlanul visszatérne.” (Bányai János, 1972/1, p. 41.) A költői én folyamatos „átváltozása” növeli meg a befogadó önértelmezési vágyát. Az én átértékelődése a legkülönbözőbb prózaműfajokban is jelen van: „költői próza, librettó, irodalmi forgatókönyv, rendhagyó nekrológ, függő ről« van szó”. (Kontra Ferenc, 1986, p. 487.) Esterházy Péter kötete, a Bevezetés a szépirodalomba, az ezredvégen új én-töltetet „hivatalosít”, a konstruktív iróniát. A szerző a konstruktív irónia fogalmát Musil értelmezésében használja: „Ha úgy  ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. Az iróniának ez a fajtája – konstruktív irónia – a mai Magyarországon eléggé ismeretlen. A dolgok összefüggéséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia. Legjobban szeretem azt a tréfát, amely egy nehéz, jelentékeny gondolat helyén áll, egyszerre ujjmutatásul és szemhunyorításul.” (Esterházy Péter, 1986, p. 488.) Ez a konstruktív ironikus nézet állandó önértelmező, én-kiegészítő, szövegszervező elem Esterházynál. Akkor is jelen van, mikor az ént bemutatja: „Kitámolygott a füstös pinceklubból. Nem volt részeg, csak veszélyesen rosszkedvű. Homályban élt. Mintha beteg volna, mintha lenyúzták volna a bőrét. Ő azonban tudta betegsége forrását: ez a szégyenkezés maga miatt, s ezzel együtt a másoktól való félelem. Másoktól – a társadalomtól, amelyet megvetett!” Vagy: „Mennyi legyek! Vakmeleg van.” (Esterházy Péter, 1986, p. 528.) Esterházy stílusában folytatva, a mai  önértelmező én egyedül van, aki boldog csodálkozással nézi nap mint nap az őt körülvevő embereket. Csöndes, noha érzékeny. Nem tud betelni a látott világ abszurditásával. „Ilyen nincs”, csóválja a fejét. Örül, ha le tudja írni azt a papírt, amire éppen ír. Főbb hajlamai közül megveti a borúlátást, az önimádatot, a szolipszizmust, a kegyetlenséget, a szójátékot, a kishitűséget, gyűlöli az öngyűlöletet, ergo önmagát. Lesajnálja az önsajnálatot. A maga fajtájának a lét fele se tréfa. Így kiált: „Nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot. Meg akarom változtatni.” (Esterházy Péter, 1986, p. 502.) A XX. század már az én veszendőségének sokszínű műfaji gazdagságát is felmutatja.


A költői Én megmutatkozása Ady költészetében


„Költői Én ennyire még nem mutatta meg magát, s ennyire még nem nyomta rá bélyegét versekre a magyar költészetben.” (Bori Imre, 1984, p.7.) Ady egészen eredeti egyéniségét Én-költészetének köszönheti, folytatja Bori Imre. A romantikában gyökerező szereplehetőségek közé sorolható Ady választása: a költő-személy, mint közvetlenül megnyilatkozó termő géniusz. Sík Sándor figyelt fel arra, hogy ez a választott és felvállalt szerep alapozta meg költészetében a monologikus szerepkört. (Sík Sándor, 1928, p.200-202.) Ady a monológ versformát a kijelentő mondatszerkezetekkel építi, amely a folyamatos önvallomás is, és az önarckép szüntelen formálása is. Még akkor is az első személy dominál, ha vers tárgya harmadik személyűnek látszik. A vállalt szerep legfontosabb szerepjátéka az volt a költő számára, hogy elhitesse ő maga jelenik meg a sorok között. A drámaiság fokozása miatt, olykor dialógusok szakították meg az egymásba láncszemszerűen kapcsolódó monológokat. Ezeknek a dialógusoknak is egyéni színezete volt, mert leginkább Ady beszélt (Beszélgetés egy szekfűvel, Köszöntő az Életre, A ló kérdez).  Ady magamagát választotta ketté, és lett a párbeszéd kettős alanya. (Sík Sándor, 1928, p.214-215.)
Az Én mint jelnek ilyen fokú kiemelése, ami Egyet képvisel a magban, látszólag ellenpólusát képezi a  külső világnak, a Mindennek, az Egésznek. Ezt a látszólagosságot, a romantikából gyökerező személyiség-felfogást értelmezte át Ady. A lírai „Én” a távolság nélküli megnyilatkozást választotta. A romantikus személyiségeszménytől, az egyközpontú lírai „Én”-től eltérően a modern személyiség-felfogásnak adott hangot: az „Én” örökös átváltozásának. A személyesség és tárgyi-érzéki közvetlenséget a szereplehetőségek folyamatos átváltásában élte meg: „Ki száz alakban százszor volt szabad / S minden arcához öltött más mezet, (Száz hűségű hűség).  A lírai „Én”-t már nem a romantika öröksége az érzéki benyomások szüntelen váltakozása, ennek kifejezés-lehetősége éltette, hanem a vállalt és megteremtődő szerepek hívták életre a költészet által kifejezést nyert más-más arcot. A Minden-Titkok verseiben például az önmegértés megoldatlan kérdései is felsorakoznak főként történelmi vonatkozásban, ami az 1912-1914 között írott verseinek sajátja. A jelenkor recepcióelméletét a mű  kérdéseire való ráismerés foglalkoztatja és ezáltal az önértelmezés mélyebb feltáruló síkja. Az én jelként való szerepe újabb többlettel jelentkezik. A modern ember szereplehetőségei nem egymásutániságukban léteznek, hanem egyszerre és egymás mellett jelentkeznek és élnek. A romantika korában, a költői szerepjátszásról a magyar költészetben Horváth János így ír: „Petőfi-szerepet játszik, melyben eredeti kedélyszínezet s a határozottabb egyénítést célzó lelemény valóban érdekes és lyrailag complex költőtypussá egyesül.”(Horváth, 1922, p.43.) Ám a lírai „Én” kiteljesedését nem tekinti szerves, együtt vizsgálható egészként. Az önarckép két ellentétes elemeként értelmezi. Petőfi-monográfiában szembeállította a szerepet az „őszinte” és „igazi” énnel, melynek értelmében a személyiség akkor nyilvánul meg, amikor kibújik a magára öltött szerepjelmezből. A modern életérzést kereső, kifejező szerepelméletek már eltérnek. Az Ady-versek szubjektuma a felvállalt szerepek sokféleségében nyilvánul meg, a valóságos életviszonylatok kifejezésével múlt, jelen és jövő viszonylatában. A romantika személyiségjegyét, a lelki tulajdonságok és a megtapasztalt világnézeti szemlélet zárt egysége és állandósága képezte. A XX. század új lélektani irányzatai a zárt egésznek értelmezett személyiséget, már rétegezve látták. Érzékelhető a külső és a belső réteg közötti ellentét. Ady új „Én” szemlélete magában hordta a kitárulkozó, de mégis megismerhetetlen magot. „Nem volt költőnk, a századelőn, aki a versalkotó „én”-nek nagyobb jelentőséget tulajdonított volna nála. Nem volt költőnk, aki sajátszerűbb és felismerhetőbb nyelven szólalt volna meg, mint ő.” (Kenyeres Zoltán, 1998, p.64)

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében