„Bartók és Kodály anyag-teremtő géniuszához közel férkőzni annyit jelent, mint a zenei anyagban önműködően benne rejlő törvényeket jobban megismerni.”
(Lendvai Ernő)
1975 Karácsonyán csodálatos könyvet kaptam ajándékul Lendvai Ernőtől: Bartók és Kodály harmóniavilága. Az ünnep első napján, december 25-én dedikálta új munkáját, az egymást megértés, a HARMÓNIA ünnepén. Kereste a harmóniát! Nemcsak az egymásba csengő akkordhangok kozmikus rendjét, de még inkább a ZENE lelkének harmóniáját. Kodályhoz is ez az ösztöne vezette el: korábbi Bartók-kutatásainak eredményeit kezdte el Kodály zenéjére is alkalmazni. Eredményei rendkívüli felfedezésekhez vezették el. Így summázza felismerését: „a döntő és talán a legváratlanabb fordulatot ebben a munkában az a felismerés jelentette, hogy Bartók és Kodály – stílusuk látszólagos különbözősége mellett is – egy nyelvet beszél, és ma már a Bartók-kutatás nem folytatható a Kodály-kutatás eredményei nélkül”. (Előszó a Bartók és Kodály harmóniavilágához).
1984-ben új könyvet jelentetett meg Lendvai Ernő Verdi és a 20. század címmel. A könyv előszavát már így címezi: KODÁLY-MÓDSZER – KODÁLY-KONCEPCIÓ. És így vezeti be az olvasót új elméletébe: „Gyakran kérdeztem: módszer-e a relatív szolmizáció, vagy koncepció? Alkalmas-e arra, hogy pedagógiai rendeltetésén túli kérdésekhez is elvezessen? Mert ha nem, jelei csak saját ürességüket hirdetik. Mi az, ami a jelképet élő anyaggá – a betűt magyarázattá teszi? Van-e okunk feltételezni, hogy a szolmizációs betűkkel való játék olyan struktúra-rendszerek leírására használható, amelyre a hagyományos elmélet alkalmatlannak bizonyul?” Rendkívüli jelentőségű a kérdés ilyen feltevése és a rá adott válaszok hosszú sora. Itt már többről van szó, mint arról a tényről, hogy Bartók és Kodály egy nyelvet beszél a zenében. Kodály olyan módszert kínál, amely – Lendvai szavaival –„a jelenségek átfogó vizsgálatára és megértésére alkalmas (...) segítségével egy zenei »világegyetem« tárul fel előttünk, és mindenekelőtt nemcsak a struktúrát, hanem a zene tartalmát is híven tükrözi.”
Mire utal Lendvai az előbbi idézet zárógondolatával? Ennek megértéséhez feltétlenül hozzátartozik annak az új zenetudományi szakterületnek az ismerete, amit ZENEDRAMATURGIÁNAK nevezünk. A 19. századbeli zseniális felfedezések után a 20. századi zenetudomány alakította ki azt a szerkezeti modell-rendszert, amivel manapság a zene tartalmához jóval könnyebben hozzáférkőzhetünk. A zenedramaturgia egy sor kérdésre keres választ: milyen zenei elemek növelik vagy csökkentik a hangzásfolyamatokon belül a feszültséget, a feszültségek feloldását, a fény és árnyék effektusokat (Lendvai szóhasználatával: „chiaro és oscuro” effektusok), az expresszív-impesszív elemek váltakozását, az idő- és térelemek szerepét. A felsorolást még hosszasan folytathatnánk. Az izgalmas kérdés, hogy mindez hogyan jelenik meg a relatív szolmizáció jelrendszerében? Lendvai kidolgozta és elemzéseiben alkalmazta is a relatív szolmizáció jelképrendszerének teljes jelentéstanát. Ebből idézzünk egy nagyon egyszerű, de központi jelentőségű definíciót: a mi-hez képest a so- expresszív „pentaton”-terc (a so-mi dallam a pentatonikus feszültség legelemibb megnyilvánulási formája!) A relatív szolmizációban a kisterc hangközökhöz a so-mi szótagpáron kívül a do-la, fa-re és a re-si kapcsolható, de csak ha diatonikus dúr-moll rendszerben gondolkodunk, a pentatóniában csak a so-mi és a do-la van jelen, e kettőből is a so-mi vált alapszimbólummá. Idézzük fel emlékezetünkben a „Zsupp...” kezdetű kis gyermekdalt: so-mi, so-so-mi, so-so-mi-mi, so-so-mi.Énekeljük el fordított sorrendben, kezdjük a mi-vel és folytassuk a so-val: érzékelni fogjuk a kisterccel magasabban hangzó so-hang feszültségét: a so konfliktus kelt, a mi felolvad. Íme egy csepp zenedramaturgia. Lendvai a Kodály-koncepciót éppen Kodály-elemzéseiben érvényesíti a legzseniálisabban: korszakos váltást eredményezett a Kodály kutatásban. Így összegezi felfedezését: „Kodály legnagyobb képessége alighanem abban áll, hogy akár egyetlen akkord segítségével is bonyolult képeket sikerül elénk vetítenie. Szinte elég egy érintés, hogy – mint a villám fényénél – megvilágosodjanak a gondolatok. A kodályi képek ereje épp a kifejezés sokarcúságában rejlik.”