„E szűkhatárú lét e mindenem” – üzeni, vallja Madách Ádámmal. Merthogy a halandó e szűkhatárú létnek próbálja elszántan, majd egyre kétségbeesettebben tágítani tereit, ameddig élte tart. Amikor pedig egy élet, egy pálya lezárul – kivált, ha lélekrendítő-váratlanul – csak állunk a távozó után tekintve: ennyi volt, csupán ennyi a „... küzdj, és bízva bízzál” elrendelés teljesítéséhez kimért idő? Amikor viszont olyan barátot temetünk, akit mintegy másfél emberöltönyi idő óta ismerünk, olyankor, akárha sajátmagunkat is temetnénk – a magunk életidejéből jókora darabot. Én legalábbis így álltam K. Jakab Antal barátunk, Helikon-beli szerkesztőtársunk koporsója mellett. ... Származott a történelmi senkiföldje Patriumból; jött Szatmárról a törékeny-szép ifjú ember be Kolozsvárra, mindenkor eminens bölcsészhallgatónak, hogy aztán 1964-től, huszonkét éves korától, ígéretes literátorként „mívelje” az akkor épp Utunknak nevezett soros irodalmi folyóiratot. Kolozsváron akkor már 150, éve, a Döbrentei Gábor által 1814-ben alapított Erdélyi Múzeum fennállása óta létezett valamiféle irodalmi fórum; a jeles szerkesztőknek (Gyulai Páltól Kuncz Aladárig, s rajuk túl) bizonyára egész sorát lehetne előszámlálni; „a mi időnk”-ben a lap főszerkesztő-gazdája Létay Lajos volt.
Jött hát Anti barátunk az Utunkhoz, majd pár évre a Korunkhoz, s végül a Helikonhoz szolgálatos mindentudónak, az igazmondás, a valós művészi érték örök számon kérőjének, minden gyarlóságunk bírájának, aki igencsak rühellte a szellem bármiféle pallérozatlanságát. Született lázadófajta, aki számára a sors – vagy tán a kor, melyben élnie adatott – nem tette lehetővé, hogy ezen benső indíttatás szerint cselekedhessen. Merthogy a körülöttünk, s fölöttünk regnáló „percemberkék” csak úgy mint az un. történelmi pillanatok egyaránt méltatlanok voltak az ő haragvásaira. Nem véletlen hát, hogy szerkesztőelődeink között aligha akad olyan, akinek az övéhez hasonló módon taposott volna a tollára a cenzúra. A mindenkori. A vitriolos publicisztika helyett – mely fő erőssége lehetett volna – maradt hát annak idején a Levélváltás rovat,. úgyis mint esztétikai gyorssegély... Végül aztán maradandónak sikeredett Jakab-féle vállalkozás lett, a hét évszázad magyar irodalmának, általa szerkesztett négykötetes monumentális antológiája, valamint a száz esztendő Nobel-díjasainak emléket állító könyv, mely egyszerre lexikon és szöveggyűjtemény.
Mindezen vállalásai ellenére sohasem lett valamiféle szobatudás: jó humorú, évődőn maliciózus pajtásunk maradt.
...Istenem, hogy megapadt mára az indulásunk idején létezett írótársaság. Amikor Szilágyi Domokost temettük, Anti ezt csikorogta: „”Domi ebben is megelőzött bennünket...” Aztán az elkövetkezett harminc esztendőben a nyomába szegődött a java sereg... Mi pedig akik még megvagyunk – mi mást tehetnénk: – emlékezzük. Hogy legalább az emlékezetünk tartsa meg a jövendőnek az elmenőt.
