Ha az ember vet egy pillantást Burus János Botond frissen megjelent prózakötetének címlapjára, a talán kissé karikaturisztikus ábrázolás ellenére is érteni vél mindent. És nem csak abban az értelemben, hogy a borító azt adja, amit a cím állít. Hogy van, ugye, Szentháromság meg isteni szem, középen egy nyíllal átlőtt vérző szív érvénytelenítve, a másik póluson meg a PM, amely itt nem a délutáni idő jelölője, hanem Pethő Márton szerszámlakatos monogramja. S ez így együtt azt adja ki, hogy a szem és a háromszög által szimbolizált valami, amit közmegegyezéssel Istennek nevezünk, nem szereti többé a monogram birtokosát, azaz Pethő Marcit elhagyja az Isten. Félreértés ne essék, nem a könyvborítóról óhajtok kiselőadást tartani. Burus János Botond kisprózái ezt az – egyébként szinte áthidalhatatlannak tűnő – távolságot járják be, vagy mondjuk így, ezt az ívet írják le. Nem csak abban az értelemben, hogy ezekben az írásokban többnyire a – nevezzük így – transzcendencia és a nagyon is kisemberi egzisztenciák közt képződik valamiféle ellentmondásos viszony, hanem úgy is, hogy ez a viszony – bármiféle természetű is legyen – csak ezek között a pólusok közt jöhet létre. De ejtsünk egy szót ennek a viszonyrendszernek az egyik pólusáról, Burus kisembereiről – már csak azért is, mert Isten amúgy is kiismerhetetlen. Pethő Marci, Elisabetta BiceRossi, Kozma Gyula, Teflon Májk és mások nem igazi jellemek, a szó lélektani-realista ábrázolás szerinti értelmében. Ezt-azt megtudunk róluk, de többnyire nem az a tét, hogy mit tudunk meg róluk mint karakterekről. Gyakorlatilag alig történik velük olyasmi, ami mélyebb elmélyülésre érdemesnek látszana. Mondom, látszana. Csakhogy az ördög a mindennapokban rejtőzik, és Burus János Botond tudja ezt jól, ellentétben hőseivel, akik csak akkor kezdenek el kapisgálni valamit, amikor már beütött a krach. Az a bumm, ami mindig beüt – vagy legalábbis mindig ott áll, beütésre készen –, csakhogy jelenléte alig érzékelhető, egyfajta azonosíthatatlan eredetű nyugtalanság-érzetként jelentkezik, de amúgy teljesen – mondhatni: végzetesen – természetes. Ezt a természetességet viszont senki más nem érzékeli rajtuk kívül. A vak Kozma bácsi időnként összefut Szűz Máriával, Pethő Marciért pedig egyszer csak eljönnek a pokol angyalai – mi ebben olyan érthetetlen? A mindennapok rendje annyira természetszerűen áll a feje tetejére, hogy a szereplők észre sem veszik – nem is vehetik –, hogy olyan határhelyzetbe kerültek, ahonnan aligha van visszaút. És csakis ebben a határhelyzetben képes Kozma Gyula megtalálni, Pethő Marci elveszteni az Istent, Teflon Májk pedig eljátszani önnön isteniségét. Az iskarióti Júdás pedig úgy kerül a képletbe, hogy részeg, azaz önként – bár nem dalolva – fejt le magáról minden szakrális sallangot. Ezt a pillanatot többféleképpen azonosíthatnánk, mindenféle félreértések és mellébeszélések elkerülése végett nevezzük egyszerűen (egyszerűen?!) csodának. A fogalom talán kényelmetlen, ám ha elolvassuk Burus írásait, lehull rólunk minden mondén előítélet. Burus hősei ezt a csodát élik meg egy napon, amely gyökeresen megváltoztatja életüket – mint a csodák általában –, s ez viszont korántsem megnyugtató számukra. Azért nem megnyugtató, mert nemigen szocializálódtak ahhoz, hogy csodás dolgokkal találkozzanak. A környezetük többnyire egyáltalán nem különleges. Talán itt, ebben a környezetfestésben találkozhatni leginkább annak a korszerűtlen eszmének az erejével, miszerint a szerző mindig saját léttapasztalatait sűríti a művébe, s önnön élményeit párolja az irodalmi fikció nagy boszorkánykonyhájában. Van itt egy olyan mű, amelynek a címe Tigrisbukfenc. Majdnem olyannyira hiteles, hogy alig hiszem el a fikciót (és lehet-e más célja egy irodalmi műnek, mint ennyire hitelesnek lenni...?). Ez a szöveg azért is fontos, mert – talán nem véletlen, hogy a könyv „gerincét”, „mértani” középpontját képezi – Burus szépírói ereje itt a maga teljességében mutatkozik meg. Ebben a novellában benne rejlik egy kisregény – ne adj’ Isten, egy nagyregény – lehetősége. Valahonnan innen lehet továbbmenni a szerzőnek. Innen kell. Mert Burussal az a helyzet, hogy néha élvezni látszik saját humorérzékét: nem mindig tud ellenállni a – kétségtelenül csábító – csattanó kísértésének, bár, tegyük hozzá, ezt is szellemesen teszi (lásd A szeretet megérkezik Szovátára esetét, ami kiváló poén-novella, a megfelelő „mondanivalóval” – valószínűsíthető, a kötet egyik „slágerszövege” lesz...).
Külön megérnek még egy misét a szerző címadásai: Burus novellái az ideális példák arra, hogy a cím nem pusztán „szükséges rossz”, nem csak egy konvenció, mely a narratív sík jobb megértését szolgálja, hanem igazán szerves része, alkotóeleme annak a konstruktumnak, amit irodalmi műnek nevezünk. A címek nélkül gyakran alig lennének érthetők ezek az elbeszélések. A szeretet megérkezik Szovátára, Nincs furcsább a polgárháborúnál, Kötelessége teljesítése közben, Az iskarióti már megint részeg (ez a „már megint” sem semmi), Elisabetta BiceRossi szeretne hazamenni, Pethő Marcit elhagyja az Isten – megannyi kontextusteremtő szókapcsolat, amely az illető szövegek lényegére világít rá, s amelyek nélkül alig lennének értelmezhetők ezek a szövegek. Beszéltünk már az előbb bizonyos „szakrális sallangokról” – nos, Burus János Botond groteszkbe hajló apokrifjainak épp ez a nagy erősségük: sallangmentesen beszélni a szó leghétköznapibb értelmében vett emberi élet egyedül lényeges határhelyzeteiről. És, tegyük hozzá, páratlan türelemmel teszi, ami fiatal írónál nagyobb erény, mint gondolnánk. Szövegei nyelvének és történetszövésének gördülékenysége és élvezetessége minden bizonnyal ebből fakad. Burus János Botond nem siet. Azt is tudom, miért. „Na, még csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lesz majd, amikor feltápászkodnak az összes emberek. Fele visszaszorul a sírba, lefogadom, akkora lesz a tolongás. Csak leugrana egy pakk szivarért, Czenczer bácsi, és ötszázan állnának a sorban maga előtt. – Arra való az örökkévalóság, kérem” (Hal).
(Burus János Botond: Pethő Marcit elhagyja az Isten. FISZ–Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest–Kolozsvár, 2005.)
