„Különös jelenség, – írta Weöres Sándor harminc évvel ezelőtt Három veréb hat szemmel című rendhagyó antológiájának utószavában – hogy a magyar irodalomtörténészek nem szeretnek tudomást venni a költőnőkről.” Ha a kortárs irodalomtörténészek egy részéről el is mondhatjuk, hogy egyre inkább „szeretnek” költőnői életművekkel foglalkozni, úgy tűnik, még mindig nem túl rózsás a helyzet, ami a köztudatba beépült irodalmi kánont illeti. (Kérdezzük csak meg átlagos műveltségű ismerősünket, hogy hány magyar költőnő nevét tudná felsorolni? Sőt, fokozzuk! Hány kortárs magyar költőnő neve ismerős? Esetleg hány kortárs erdélyi – az erdélyiség-képzetek sokszínűségétől most tekintsünk el – magyar költőnő neve?)
Specifikusan költőnőkre összpontosító antológiák viszonylag ritkán látnak napvilágot magyar nyelvterületen, hirtelenjében csak a Pálmai Nóra szerkesztésében megjelent Lecsukott szemeden át látom. Kortárs magyar női szerelmes líra (2005) című kötetet, illetve az S. Sárdi Margit és Tóth László által szerkesztett Magyar költőnők antológiáját (1997) tudnám megemlíteni. Részben ezért hiánypótló a Kriterion Kiadó által indított sorozat legújabb kötete, a 111 vers erdélyi költőnőktől. Részben pedig azért, mert (szűkítve a kört) a kortárs erdélyi költőnők lírájából próbál meg ízelítőt adni. A verseket válogató Katona Éva mintegy „névsorolvasást” tart: ha hinni lehet a kötet márciusi bemutatóján elhangzottaknak, minden erdélyi/Erdélyből elszármazott költőnő helyett kapott az antológiában, akinek Hervay Gizellától „erre felé” verseskötete jelent meg. A kánonalakítási kísérlet részeként tehát Adonyi Nagy Mária, Balla Zsófia, Bordy Margit, Botár Emőke, Cseh Katalin, Domokos Johanna, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Gál Éva Emese, Gergely Edit, Hervay Gizella, Iancu Laura, Kinde Annamária, László Noémi, Lendvay Éva, Lipcsei Márta, Nagyálmos Ildikó, illetve Tamás Tímea verseit olvashatjuk a válogatásban.
A Kriterion sorozatának korábbi darabjai tematikus válogatások voltak – Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, a nőkről (!) szóló verseket öleltek fel – s bár első látásra nem úgy tűnik, bizonyos értelemben a 111 vers erdélyi költőnőktől is tematikus válogatásnak tekinthető. A versek többségét ugyanis az erdélyi költőnő fogalom (ha úgy tetszik, címke) elemei – erdély(i)-költő-nő – köré lehet csoportosítani. Hangsúlyoznám, hogy ettől még korántsem lesz egysíkú (vagy inkább háromsíkú?) a kötet, bár érdekes volna tudni, hogy ez egy tudatosan végivitt szerkesztői koncepció eredménye-e vagy egy szubjektív, esztétikai alapú válogatás mellékhatása.
Itt vannak például elsőként az anyanyelv megőrzésére, a hazára/hazátlanságra, a nagybetűs Erdélyre reflektáló költemények, mint Gál Éva Emese Véletlen című verse („Véletlen, hogy erdélyi magyar lettem, / s hazátlan hitem őriz nemzetemben, / nélküle mégsem lennék ugyanaz / a hiányaiban hányódó ember”) vagy Domokos Johanna áradó szabadverse („anyanyelv szófajai ezek, és a / megtörténtek folyamatos elhallgatásával / várja, hogy ismétlődhessenek ajkakon”, Langue) és Egyed Emese míves rímei („köszöni szépen erdély éppen múlik / küszködünk benne halálunkon túlig / nem adjuk úgyis odavan”, Históriás töredék). S ne feledkezzünk meg a kötetben szereplők közül legismertebb „névről”, Hervay Gizelláról sem, akinél talán a legerőteljesebben sejlik fel a tragikum – mert a többszörös elnyomás tragikuma – az olyan verseiben, mint Három napja és három éjszaka vagy Mert fuldoklásunk szenzáció.
Jelentős csoportot képeznek az ars poeticák is, melyekben egyaránt felleljük a komoly-komor „hitvallást” („A költészet / időhirdetés / felszakadt / sötét seb”, Lipcsei Márta: A költészet; „Azt, hogy mit tud a költő, / mely világban tanulta, / nem is sejti a zsarnok, / pedig nagyon szeretné / uralni azt a tájat”, Kinde Annamária: Rettegve ordít egyre) és a játékos iróniát („A nehéz vers / Az vaskos / És mondanivalója van / Sosem lebegtet / Álmot vágyat / És nem is súlytalan / A lírai én a nehéz versen / Bakancsosan is átsuhan” Cseh Katalin: Ellentétek). Az antológia szerzői előszeretettel építik be lírájukba a XX. századi költészeti hagyományokat, a versformákat illetően van itt minden képverstől szonettig, a megidézett költőelődök közül pedig József Attila (Balla Zsófia: Az élő forma; Gergely Edit: József Attila hidd el) és Dsida Jenő (Gál Éva Emese: Dsida) szolgálnak leginkább ihletforrásként.
A harmadik, s egyben legdominánsabb tematika a női lét tapasztalataihoz, az érzelmi élet magaslataihoz és mélységeihez kapcsolódik. A közös(?) élményt – szerelmet, szeretetet, magányt, fásultságot – megszólaltató versnyelvek talán itt különböznek leginkább, de nagyszerűen ellenpontozzák/kiegészítik egymást: „a boldogság lenyelt falat / amire emlékezni jó / de akkor sem lesz az, ami / ha kifordítod önmagad”, olvassuk László Noémi versében (Érzéki csalódás), majd pár oldallal arrébb Nagyálmos Ildikó sorai „felelnek” rá („Nem tudni, mit akar a nő, / valamit akar, biztosan, / rántaná magára az eget, / átnyalna sok sok bélyeget, / míg fel, majd alázuhan.” Mit (t)akar a nő?!). Vagy lapozzunk csak vissza Hervay Gizellához („tál szerelmet sem löttyintsz / Uram az asszonyoknak”, Gyalogzsoltár), és azután egy hasonlóan eredeti metaforáért az ábécé-sorrendben felsorakoztatott költőnők közül az utolsóhoz, Tamás Tímeához („odú a szerelmed / rókalyuk / két kijárattal / itt állok / Isten kék ege alatt / rám tűz a nap / tudom hogy hol rajtad a lakat / s a kulcsot is láttam / a rókalyukban / ottmarad”, Reminiszcencia).
Ha már a versnyelvnél, kifejezésmódnál tartunk, érdemes kitérni Lászlóffy Aladár lírai hangvételű előszavára. Nemcsak azért, mert akár 112. versnek is beillene, hanem mert azt a 111-et, melyet megelőz, az écriture feminine problematikája felől látszik megközelíteni. Helene Cixous eleve metaforákat hasznosító elméletére (a női szerzőknek „vissza kell lopniuk” a hangot, a megszólaláshoz való jogot a domináns kánon, illetve diszkurzus formálóitól) és Elaine Showalter meghatározására (az écriture feminine nem más, mint a női test és különbözőség beleíródása a nyelvhasználatba és szövegekbe) jól rímel Lászlóffy bevezetője: „A világ megszólítása, felszólítása, kihívása, felhívása ... Mindennek a másik iránya, szimmetriapárja a hársfaágak és Alhambrák, várkisasszonyok és pásztorlányok megbízásából.” Nem biztos azonban, hogy a költőnők javát szolgálja, ha túlontúl misztifikáljuk a női költészetet, mint azt az előhang szerzője teszi („Hamupipőkék Akadémiája hát egyrészt ez a hely, másrészt a titokzatos és diadalmas kékszakállú hetérák vára ez az egész hölgyalbum.”), bár meg kell hagyni, hogy a kötetet grafikusként is jegyző Bordy Margit sötét tónusú, helyenként elmosódó, sejtelmes illusztrációi is a bevezető szövegéhez hasonló hangulatot keltenek.
Mindent egybevetve, tartalmát és kivitelezését tekintve is igényes könyv a 111 vers erdélyi költőnőktől. S talán általa azok a költőnők is közelebb kerülnek az olvasókhoz, akik megjelent köteteik ellenére sokak számára ismeretlenül, az erdélyi magyar irodalom Hamupipőkéiként váltogatták a verslábakat.
