Földrajzilag száz (olykor ezer) kilométerek választottak el minket – attól függően, hogy vándorlásai során éppen hol találta meg otthonát –, nekem pedig Kolozsvár maradt a fix pont; mégis közel maradtunk egymáshoz. Az magyarázná ezt, hogy ugyanabban a jegyben születtünk? (Öcsémnek mondhatom Paulovics Lacit, nyolc nappal én vagyok az idősebb.) Találkozásaink nem a kerek évfordulókhoz kötődtek, hanem feladatokhoz – és persze baráti látogatásokhoz. A szatmárnémeti színház bemutatói jelentették az első, sűrű alkalmakat, ő mint díszlet- és jelmeztervező (1962 és 1985 között) közvetlenül is érdekelt volt abban, hogyan látja a kritikus azt a társulatot, amelyben olyan művészek léptek akkoriban színpadra, mint Csíky András, Elekes Emma, Ács Alajos. Külön tanulmányba kívánkozna Paulovics (színpadi) díszletterveinek az elemzése (itt most csak egy munkájára utalok, Az ember tragédiája történetesen nagyváradi színre állítására, Szabó József rendezésében); mint ahogy nagyobb, szabadtéri, később (már 1990 után készült) templomi „díszleteire” is részletesebben ki kellene térni, arra, amivel Szatmárt ajándékozta meg az évtizedek folyamán.
Az életmű egészében azonban a meghatározó a grafika és a festészet. (Még egy rövid zárójel: kerámiában is letette a névjegyét.) Paulovics Lászlónak kitűnő mesterei voltak. Kolozsvári tanárai között ott volt a diákok szemét – nálunk rendhagyó módon – a modernekre nyitó Kádár Tibor, de jöttek a távoli mesterek is. Banner Zoltán ezt írta róla: „Cézanne, Picasso és Berény Róbert, szóval az építkező modern mesterek hatottak rá leginkább főiskolai tanulmányainak végeztével.” Egy másik szatmári barát, a költő Páskándi Géza pedig (1965-ben) tanárok és tanítvány viszonyát így jellemezte: „Picasso formakincséből, Csontváry biblikus monumentalitásából és vízióiból tanulni vagy a megolvadt órák tengerentúli festőjétől, sőt talán Moore sejt- és amőba-alakzatú szobraiból – Paulovics számára nem jelent problémát: érzi ugyanis, hogy amit mondani akar, az a sajátja, és végül is a hatás már nem is hatás, hanem tájékozottság.” Ehhez a tájékozottsághoz – hetvenedik évében járó művész különböző pályaszakaszainak ismeretében – én még hozzáteszek két fontos forrást: a népművészet tárgyi világát és az írói életművekben való elmélyedést. Hiszen versillusztrációk és sikerült íróportrék sorozatát köszönhetjük Paulovicsnak. Petőfi, Arany János, Madách, Ady, József Attila, majd Kós Károly, Gellért Sándor, Szilágyi Domokos arcmása, költészete, prózája foglalkoztatta, de jött Villon, Apollinaire, Camus, Kafka, Szolzsenyicin is; ma az erdélyiekből kialakított rangos gyűjtemény, közel félszáz grafikai lap a Kolozsvár Társaság főtéri galériájának a dísze.
Szatmárnémeti mellett Kolozsvár már régebbtől meghatározó találkozási helyünk. Hogy mi minden jelent meg tőle a Korunkban, több mint négy évtized során, azt csak a még hiányzó folyóirat-bibliográfia alapján állapíthatnánk meg. De mindig újra elmondom: az 1965 márciusára tervezett modernség-számunknak ő lett volna a grafikusa, az újító tördelői-grafikusi tervek el is készültek, ám a pártfővezér halála s az újabbnak a trónra emelése (a Gheorghiu-Dej – Ceauşescu váltás) elúsztatta szép terveinket. És még egy kiemelendő vállalkozás: Updike regényének, A kentaurnak sorozat-közlése (Szilágyi Domokos fordításában) lehetőséget teremtett e mitológiai elem beépítésére Paulovics grafikáiba, illetve festészetébe.
És akkor lépjünk közelebb, mindennapi találkozásainkhoz. A kiterjedésében nehezen követhető Paulovics-életmű azon darabjaira térek ki, amelyek kolozsvári lakásunk falain szemlélhetők. A Ketten – nagyapámnál falun (1980) még erősen grafikus hatású, de a fehérek-szürkék-barnák ereje nem vonható kétségbe. A felület osztott tere azt a motívumot – lényegében az időt! – emeli ki, amely gyakran tér vissza Paulovics képein: a nemzedékek, korok egymáshoz való viszonya folyamatosan foglalkoztatja a grafikust, a festőt. Egy baljós csendélet (1978-ból) a képre fölfestett, foszladozó deszkájú ablakkerettel, a modern piktúrában nem ismeretlen sötétszürke gömbbel, üres kékes üveggel, lila drapériával, félbevágott halványsárga citrommal, a sarokba helyezett fekete erezettel, fölöttük a viharfelhőkkel – különösen sikerült kompozíció, nyilván sokkal többet sugall, mint a részek leírása. Az In memoriam G. S. (1995) már Iserlohnhoz, a dél-vesztfáliai német kisvároshoz, illetve a távol került Szatmárhoz kapcsolódik. A mikolai-szatmárnémeti népi költő, Gellért Sándor halála kiváltotta vízió tarka vonal-folt világán egy „absztrakt” sugárnyaláb tör át, mintegy a Természet és Alkotás apoteózisát hozva létre. A bohóc címet adta a festő annak a barendorfi műteremből a kolozsvári Mikes Kelemen utcába elkerült, kis méretű 1992-es olajképének, amelyet gyűjteményünk egyik legkiválóbb alkotásának vélek; esztétikai kurzusokon ezzel a festménnyel lehetne bizonyítani, hogy az absztrakt festészet nem föltétlenül absztrakt, hogy nincs színek közötti összeférhetetlenség – hogy egy kompozíciónak hányféle olvasata lehetséges. Végül egy szabályosabb (?) Paulovics-akvarell, az új otthonból, Szentendréről, a műemlékkörnyezet fölötti villanegyedből; csupa derű, csupa melegség, könnyedség – nem képez le közvetlenül tulajdonképpen semmit, csak éppen az otthonosság érzetét kelti.
Az öt festménybe (és két kerámiatálba) természetesen nem sűríthető össze Paulovics László művészete. Már csak azért sem, mert olyan lényeges sorozatok maradnak említetlenül, mint a D’43 címet viselő tusrajzok, a Don-kanyari tragédiának méltó művészeti emléket állító kirajzolt és rejtett keresztek. A Matisse-os Asszonyoktól (1965) az Erdélyi Krisztusig (1992) s a ma Duna-közelben születő munkákig annyi mindenről kellene beszélni, ami csak egy nagy könyvbe férne bele. Menjen hát most ez a rövid üdvözlet a szatmári-iserlohni-szentendrei barátnak, addig is, amíg újra együtt nézhetjük a legfrissebb Paulovics-festményeket.
