"mi mást tehetnénk: emlékezünk"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Búcsú K. Jakab Antaltól
Sütő-Egeressy Zsuzsa
Hamupipőkék Akadémiája
Kántor Lajos
Paulovics Lászlóról (közelből)
Pomogáts Béla
Kérdések és válaszok a történelemnek - Illyés Gyula és az erdélyi magyarság
Vitus Ákos
Éjféli szilánkok
Hit
Vándorszínészek
Vincze Ferenc
A telefon, a mcska és a hagyma esete
A macska szeme
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához (folytatás előző számunkból)
Lászlóffy Aladár
A legnagyobb nagypéntek
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Stravinsky - önarcképek
Augusztusi évfordulók
 
Pomogáts Béla
Kérdések és válaszok a történelemnek - Illyés Gyula és az erdélyi magyarság
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.

    Illyés Gyula költői sorsának s egyéniségének alakulása a magyar és az európai értékek és igények bölcs egyeztetésének készségére épült, nem alaptalanul, hiszen életműve valóban szerves egységbe tudta fogni azokat a hagyományokat és törekvéseket, amelyek gyakran és szerencsétlenül kerültek egymással szembe közéletünk és művelődésünk huszadik századi története során. Valójában ez az összegző: egyszerre nemzeti és európai látásmód és gondolkodás szabta meg azt a szellemi stratégiát, amelynek nyomán Illyés a kisebbségi helyzetbe szorított Kárpát-medencei magyarság helyzetét mérte fel és világította meg. A kisebbségi magyarság, mondjuk így (Illyéstől aligha idegen kifejezéssel): „sorskérdéseit” meg lehetett közelíteni szűkösebb „nemzeti” és elvontabb „egyetemesebb” nézetből, mindkettőre számtalan példa adódott (és adódik a jelenben is). Az első nézőpont mindenekelőtt a nemzeti sérelemérzetet, a második mindenekelőtt valamiféle nemzetekfeletti (például korábban az úgynevezett „szocialista”, mostanában az úgynevezett európai) integrációs megfontolásokat képviseli. Illyés Gyula, miként más nagy kérdések körében is, egyeztet és összefoglaló szemléletet alakított ki, vagyis az általános európai, humanista és demokratikus követelménye nyomán ítélte meg a kisebbségi helyzetben élő magyar közösségek helyzetét, illetve a nemzeti identitás és kultúra védelmének ügyével kötötte össze az európai és demokratikus jogelvek érvényesítését. Ennek a kettős elkötelezettségnek és személetnek a következtében tette fel a magyar nemzetpolitikát érintő kérdéseket, és kereste rájuk a válaszokat. Abban a mentális, és mondjuk így: „lelki” rendszerben, amelyet Illyés a nemzet „sorskérdéseinek” megválaszolása végett, a magyarság és az európaiság eszméinek összefogásával és szintézisével alakított ki, különös szerepe volt Erdélynek és a méltatlan kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság iránt vállalt szolidaritásnak. Illyés négy alkalommal látogatott Erdélybe: 1941 karácsonyán Kolozsváron és Marosvásárhelyen járt, 1942 júniusában a kolozsvári könyvnapon vett részt, 1945 augusztusában Nagyváradon, Kolozsváron és Segesváron járt, felolvasást tartott a bukaresti rádióban, végül 1956 januárjában Marosvásárhelyen vett részt Fáklyaláng című történelmi drámájának századik előadásán. Ezt követve már nem utazhatott Erdélybe, elsősorban azért, mert az ottani magyarok jogai mellett történő folyamatos kiállása következtében a Gheorghiu-Dej-, majd a Ceauşescu-féle kormányzat rendkívül ellenségesen bánt vele.
A határokon túl élő magyarsággal vállalt szolidaritás, illetve a határok fölött (és ezek ellenére) létrehozandó nemzeti egység eszméje Illyés számos költői művében, naplójegyzetében és publicisztikai írásában hangot kapott. Olyan versekre gondolok, mint A Dunánál Esztergomban, Haza a magasban, Csángók, A békeszerzőkhöz, Segesváron, A Duna fiaihoz, Erdélyben, Verses levél Zilahy Lajoshoz és Koszorú című költői művei. Olyan naplójegyzetre, mint az 1942 januári bejegyzés, amely az író első erdélyi (kolozsvári) útját örökíti meg. Illyés a város visszacsatolása után egy jó esztendővel, 1941 Karácsonyán járt először Erdélyben, és naplójában lelkesült szavakkal örökítette meg az erdélyi magyar városokkal, az erdélyi magyarokkal való találkozását. „Az ország – jegyzi fel – tágult, s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik ezt a nyelvet. A többi mint ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.”
Ehhez, mintegy a személyes élmény értelmezése kedvéért, még a következő történetet tette hozzá: „Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja, elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe – hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs hangjában némi fölénnyel – most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb. Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok. Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.” Természetesen idézhetnék más naplójegyzeteket is.

Egységes magyarság


Versei és naplójegyzetei mellett nyomot hagytak erdélyi élményei tanulmányain, esszéin, publicisztikai írásain is. 1940-ben a Nyugat Egységes magyarság címet viselő ankétján (Babits Mihály, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Schöpflin Aladár, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tolnai Gábor, Tompa László, Vass László, Wass Albert mellett) ő is kifejtette álláspontját arról, hogy a magyar állam közösségébe visszatért erdélyi magyarság miként vehet részt az egész nemzet közéletében, és miként segítheti ennek magára találását. „Íme – olvasom –, az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük: az a legmeghittebb fogadtatás, a legőszintébb bizonyíték, hogy valóban testvérként üdvözöljük őket. Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt? Ha mondandójuk van, ne Erdély nevében mondják, hanem az egész magyarság nevében. Magyaros bátorságra biztatnám őket; nekünk is van ebben iskolánk.”
Illyés, ahogy valójában (talán néhány kivétellel) az egész magyar értelmiség és írótársadalom, nem tudta könnyedén túltenni magát azon, hogy az 1945-tel beköszöntő új történelmi változás ismét a bukaresti hatalomnak szolgáltatta ki az erdélyi magyarságot. Amidőn 1945 augusztusában (immár harmadik alkalommal) ismét Erdélyben járt, és felolvasást tartott a bukaresti rádióban, bizony aggodalommal eltelve tanulmányozta az erdélyi magyarok átalakuló életét. Erdélyi út című naplóbejegyzése tanúsítja, hogy nem bízott, nem is bízhatott a magyar kisebbség akkori politikai vezetőinek többségében (a naplójegyzetben Bányai Lászlóra és Czikó Nándorra hivatkozik, ők akkor valóban inkább a román nacionalizmus érdekeit szolgálták, mint saját nemzetiségükét!), és aggodalommal beszélt ennek a román nacionalizmusnak az előretöréséről, amely a háború győztesének érezte magát, és már akkor a kisebbségi társadalmak radikális korlátozásának terveit készítette elő. Ez az aggodalom valójában mindig ott bujkált Illyés későbbi erdélyi jegyzeteiben is, így az 1956 tavaszán tett marosvásárhelyi látogatásáról beszámoló Székelyföldi tudósítás című írásában, később, már a hetvenes években lejegyzett naplóiban vagy éppen az úgynevezett „nemzeti kérdés” körül nyilvánított véleményeiben. Például Szakvizsgán nacionalizmusból, Egy vita vége és eleje, Mire kell a nemzet? Nemzetében él a nyelv és más írásaira gondolok.
A „nemzeti kérdésről”, a kisebbségi magyarság és így az erdélyi magyarság „sorskérdéseiről” kialakított véleményét a legnagyobb hatással minden bizonnyal Válasz Herdernek és Adynak című hosszabb publicisztikai írásában fejtette ki. Ez a tanulmánya a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg, és mondanivalójával, fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve Illyés akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt. Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékban című tanulmánya, amely a Kortárs című folyóirat 1977. augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számában (Illyés Gyula, Benkő Lóránt és Kőháti Zsolt részvételével) ankétot tartott, és Ady Endre születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnepségén Illyés is résztvett, az ünnepi alkalomra írta különben Endre Ady – rénovateur de la poésie hongroise című megemlékezését a párizs Le Monde számára (ez az írás magyarul Adyról franciáknak címmel Szellem és erőszak című kötetében olvasható). A nevezetes – és szenvedélyes vitákat okozó – tanulmány azonban természetesen nem Herderről és nem Adyról értekezik, jóllehet a német filozófus nevezetes jóslatához és a magyar költő nem kevésbé nagyhatású nemzeti pesszimizmusához fűzi következtetéseit, hanem a magyarság trianoni feldarabolásának végzetes következményeit veszi sorra, a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok, mindenekelőtt az erdélyiek mostoha sorsát, jogfosztottságát mutatja be. A kisebbségi magyarok által elszenvedett sérelmek már hosszabb ideje foglalkoztatták Illyést. Írásaiban, nem egyszer a cenzurális rendszer íratlan szabályait is áthágva, mind gyakrabban hívta fel a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyarság intézményeit, mindenekelőtt iskoláit sorra építi le a kisebbségi magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti identitásának felszámolásra, a magyar tömegek erőszakos asszimilációjára törekvő romániai és csehszlovákiai rendszer. A kisebbségi sorban élő magyarok iránt érzett felelősségtudat és aggodalom jelent meg több nyugati lap számára adott nyilatkozatában és 1971-ben közre adott Hajszálgyökerek című publicisztikai gyűjteményének több darabjában is.

Válasz Herdernek és Adynak


Naplójegyzeteiből (Naplójegyzetek, 1977-1978. Bp. 1992) meglehetős pontossággal deríthetők ki a Válasz Herdernek és Adynak című írás kövzetlen előzményei, sőt a tanulmány több megállapításának forrására is rábukkanunk. Így a november 1-jén kelt jegyzet arról tudósít, hogy nála járt a kolozsvári költő, Kányádi Sándor: „A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.” Mindez aztán szinte szószerint így olvasható a Válaszban is. A november 14-i feljegyzés Beneš csehszlovák elnök magyarellenes politikájával foglalkozik az elítélő véleményt ugyancsak megismétli a Válasz. Hasonlóképpen megtalálhatók a tanulmányban azok a megjegyzések, amelyeket a november 20-i napló tesz a Romániából és Szlovákiából érkező iskoláskönyvekről, ezek a Duna-medencében letelepedő magyarokat és utódaikat mint „barbár”, „ázsiai” hordát állítják a kisebbségi magyar diákok elé
A Válasz Herdernek és Adynak tárgyi, illetve érzelmi forrásai közé tartozik a felvidéki Janics Kálmán (két esztendő múltán éppen Illyés előszavával emigrációs kiadónál: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél megjelent) A hontalanság évei című munkája is, amely a szlovákiai magyarok ellen 1945 és 1948 között bevezetett elnyomó intézkedésekről rántotta le a feledés leplét. A napló november 17-i jegyzetei szerint Illyés egy nehezen kibetűzhető gépiratos példányt kapott, azt olvasta mind nagyobb döbbenettel, és így a Janics-kézirat nyomán kialakult felismerések is hangot kaptak a Válasz megállapításaiban.
A cikk írásáról ugyancsak a napló tesz először említést, december 3-án: „Karácsonyi cikk a Magyar Nemzetnek. Azért nem lesz meg, mert máris könyvnyi terjedelemre írom.” A december 10-i naplóbejegyzés szerint az írás már Pethő Tibornál (a Magyar Nemzet főszerkesztőjénél) van. „Megjelenhet-e egyáltalán?” – fűzi mindehhez a naplóíró. Illyés a Magyar Nemzet hagyományos karácsonyi cikkírói közé tartozott, aki több alkalommal is a lap ünnepi számában adta közre legfontosabb gondolatait. Az adott politikai helyzet feltételei között, midőn a kommunista párt vezetése igen gondosan ügyelt arra, hogy a magyarországi nyilvánosság fórumain ne jelenjék meg bírálat a szomszédos országok nemzetiségi politikájáról, és kivált az MSZMP Politikai Bizottságának decemberi ülése után, amely a hazai szellemi élet ideolégiai megregulázását tűzte napirendre, Illyés és a Magyar Nemzet szerkesztősége egyaránt nagy bátorságról tett tanúságot azzal, hogy a Válasz szövegét nem egyeztette a pártközpont korifeusaival és személyesen Aczél Györggyel, akivel akkoriban Illyés Gyula kifejezetten jó személyes viszonyt tartott fenn. Ámbár Révész Sándor Aczél és korunk című könyvében lehetségesnek tartja, hogy mégis történt valamiféle egyeztetés, tudniillik a költő felesége, esetleg Illyés tudta nélkül, eljuttathatta Aczélhoz a kéziratot. A nagyhatalmú politikus mindazonáltal úgy tett, mintha az újságban olvasta volna először a szöveget, amelynek több megállapítását is nehezményezte: néhány hónappal később mindenesetre a Válasz következtében romlott meg Illyés és Aczél korábbi jó viszonya.
A Válasz Herdernek és Adynak Kolozsvári Grandpierre Emil említett tanulmányára hivatkozva idézi fel Herder nevezetes „jóslatának” hiteles (a közkeletűtől némiképp eltérő) szövegét. „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finnugornak), mely a hódítók közé bejutott... Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” Ezt követve emlékeztet a 19. század első felének nagy magyar költőire: Berzsenyire, Kölcseyre és Vörösmartyra, akik valamennyien azokkal a szorongásokkal küzdöttek, amelyeket a hírneves „jóslat” is táplált. Majd Ady egy rendkívül pesszimista: a magyarság végő pusztulását már tényként rögzítő gondolatát eleveníti fel, Fülep Lajos nyomán, keserűen állapítva meg azt, hogy azok a baljós jövendölések, amelyeket Ady Jóslatok (helyesen: Jóslások) Magyarországról című publicisztikai gyűjteménye fogalmazott meg, Trianon után és különösen a második világháború után rendre megvalósulni látszanak. Írásában éppen Ady zaklató jóslataira és kérdéseire kíván válaszolni – az újabb tapasztalatok nyomán.

A kisebbségi jogokról


A tanulmány igazán fontos megállapításai a második részben olvashatók. Ennek nyilvánvalóan taktikai szerepe volt, az első rész viszonylag apolitikus gondolatmenete így nem veszélyeztette az írás második felének közlését. Illyés különben is (szokása szerint) igyekezett „diplomáciai” fordulatokkal elfogadhatóvá tenni mondanivalóját. Így két alkalommal is hivatkozik Lenin történelmi érdemeire, először a szovjet kormánynak a trianoni szerződést elítélő állásfoglalására, másodszor pedig a „nemzetiségek létjogait védő törvényekre” amelyek „Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak”. Ezek a hivatkozások akkor nem nyerték el a hazai ellenzéki értelmiség tetszését, noha nyilvánvalóan csak taktikai feladatuk volt, különben szinte fölöslegesen, minthogy nem tudtak igazán menlevelet szerezni azoknak a fejtegetéseknek, amelyekkel Illyés a kisebbségi kérdésben kialakított politikai diskurzus alapvető szabályait törte meg.
E szabályszegésnek mintegy kezdeteként a tanulmány arról beszélt, hogy az anyaország és az utódállamok magyarságát nem lehet egymástól elválasztani. „A világon – fejtegette – mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Ezt követve jelentette be, hogy – a hivatalos nézetekkel ellentétben – a magyar kisebbségi népcsoportok kérdését nem lehet megoldottnak tekinteni: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.”
Majd, most már egyenes támadásként, korábban sehol sem tapasztalható nyíltsággal mutatott rá az erdélyi magyarok jogfosztottságra: „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”
Ezt követik azok a megállapítások, amelyekre Kányádi Sándor imént említett beszámolója, illetve a romániai és szlovákiai történelmi tankönyvek nyomán jutott: „Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők (akaratából): ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.”
Írásának ezen a helyén állapítja meg. „Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár.” Elítélve a román és csehszlovák kormányzat etnokratikus, általa, mint láttuk „apartheid”-nek minősített törekvéseit, cikkét mégsem a reménytelenség szólamával kívánta lezárni. Ellenkezőleg, a kialakult drámai helyzet közös tisztázására és orvoslására szólított fel. A Válasz a következő szavakkal ért véget. „A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

A Válasz listája


Illyés írása természetesen a politikai szenzáció erejével robbant, hatását talán az is felerősítette, hogy 1978. január 6-án az Országház épületében a Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség átadta a magyar országgyűlésnek a hazaszállított Szent Koronát. Az ünnepélyes eseményen természetesen a költő is résztvett, s a beszélgetések során a Válasz is szóba került. Illyés naplója örökíti meg, ki mindenki jelentkezett élőszóban, telefonon vagy levélben, hogy kifejezze egyetértését és örömét a Magyar Nemzetben megjelentek miatt. A január 6-i bejegyzés arról is szól, hogy Aczél György szerint „tompítani kellett volna egy-két mondatot”. A nevezetes írás általános visszhangja és sikere nyomán született az a meggyőződés, hogy Illyésnek az utóbbi időben készült publicisztikáját könyv formájában kellene összegyűjteni. Az 1977. december 10-i napló ad hírt arról, hogy Csoóri Sándor vetette fel a „tudat-tisztító” írások megjelentetésének gondolatát, amelyet azután Kardos György, a Magvető kiadó igazgatója karolt fel, felajánlva Illyésnek az igen gyors átfutást kínáló Gyorsuló idő című sorozat keretét. A január 12-i naplójegyzet már az új kötet címét is megadja: Szellem és erőszak (Illyés egy korábbi írása nyomán). A kötet hamarosan elkészült, áprilisban nyomdába került, és májusban harmincezer példányban már a dabasi nyomda raktárában várta a kiszállítási engedélyt.
Ezen a ponton szólt közbe a politika, ezúttal a bukaresti kormányzat elhárító és dezinformációs szolgálata. Miközben Illyés a Válasz külföldi visszhangját figyelte, például április végén egy Dobbs nevű angol külpolitikai kommentátor, éppen Illyés írása nyomán, előadást tartott a Londoni rádióban az erdélyi magyarok helyzetéről, érkezni kezdtek a román politika „visszavágásának” első jelei. Az április 17-i naplójegyzet tudósít arról, hogy erdélyi magyarok levelei érkeznek: „fölháborodott – bár tisztelettel-elítélő levelek, kézírással, magyarok nevével, lakcímével.” Később persze kiderül, hogy a román titkosrendőrség szervezte a tiltakozó akciókat, a levélírók a rendőri kényszernek engedelmeskedtek. A bukaresti Előre című napilap hosszadalmas írásban ecseteli a Horthy-csapatok úgynevezett észak-erdélyi „rémtetteit”, Bécsben pedig ugyanezekről öt nyelven, közöttük magyarul, megjelenik egy képes brosúra, nyomda és kiadó megjelölése nélkül, mint a május 23-i napló feljegyzi: „Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne”. Május 10-én Illyés Kuczka Pétertől tudja meg a Szabad Európa hírét, miszerint Ceauescu legutóbbi beszédében kétszer is kiejtette a nevét, persze durva támadások közepette. Ugyanezen a napon értesül arról, hogy a román írószövetség Luceafarul című lapjában egy akadémikus cikket írt ellene, majd még aznap a Bécsből érkező Lendvai Páltól megkapja a cikk francia fordítását.
A „hosszú hasábokon átkozó és fenyegetőző” ellencikk írója Mihnea Gheorghiu akadémikus, a Társadalmi és Politikatudományi Akadémia elnöke, címe Hunok Párizsban, ez nyilvánvalóan Illyés önéletrajzi regényére utal. A bukaresti akadémikus, mint mondja, Illyés nevével először (az 1943-ban franciául, 1952-ben románul is megjelent) Puszták népe című regényben találkozott, gondolatmenetéből azonban igen gyorsan kitetszik, hogy egyik könyvet sem olvasta, pusztán a cím nyomán képzel el bizonyos „szemléletet”, és konstruál Illyésnek tulajdonítva valamiféle ideológiát. A párizsi „húnokat” és a „puszták népét” egyaránt (úgy képzeli, mint Illyés „turánista” ideológiájának bizonyítékát, és ennek következtében rajzol az íróról torzképet, amely szerint Illyés a két világháború közötti magyar nacionalizmus és a románellenes revansizmus képviselője, és a Válaszban kifejtett gondolatai során végre „kiengedte odújából lidércnyomásos románellenességét”.
A román bíráló szerint Illyés Gyula azok közé tartozik, akik „sajnálják, hogy az urak urasága a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért”, s a magyar író „mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy (...) újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletet és vért hirdető jelszavait”, a „vivere pericolosamente” fasiszta eszmekörének igézete alatt állva „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban a reményben cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. Végül arról beszél, hogy Illyés „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kora és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt. A bukaresti cikk mindvégig hasonló képtelen rágalmakra épül, teljességgel méltatlanul valakihez, aki akadémikusi rangot visel.
Illyés Gyulát érthető módon felháborították Mihnea Gheorghiu mocskolódásai, és miként május 14-i naplójegyzete rögzíti, nyomban válaszolt is a román lap rágalmaira. Azt is jól tudta, hogy ezeket a rágalmakat nyilvánvalóan a bukaresti kormányzat rendelte meg. A május 23-i naplójegyzetben olvashatók a következők: „Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen – magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk. Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Gheorghiu: bent a kamarilla készítette.”
A válaszcikk közlése körül támadt némi vita. Aczél György azt javasolja, hogy Illyés hagyja szó nélkül a rágalmakat, Boldizsár Iván azt, hogy magának a Luceafărulnak kellene elküldeni. A Fegyelmezetten című írást Illyés végül a Magyar Nemzetnek küldi el, ahol közlését elő is készítik. Válaszában Illyés nem kevés méltósággal hivatkozhat arra, hogy mindig is a román irodalom barátai és tolmácsai közé tartozott, felemlíti a Mioriţa (Bárnyka), a Corbea (Holló) című népbaladák, George Coşbuc, Tristan Tzara és Tudor Arghezi költeményeinek fordítását, majd a következőket állapítja meg. „Válaszában, ha figyelmeztethetem rá, szemét mintha az indulat köde homályosította volna el a kérdéshez és helyzethez szükséges éleslátás helyett. Nyilván az ragadtatta arra, hogy a román nép ellenségének és elfogult magyarnak nevezzen, holott – azt hiszem, sikerült igazolnom – csupán a közös bajok ellensége vagyok, egyaránt mind a két nép jövője érdekében.”
Illyés válasza felettébb mértéktartó és visszafogott, a költő felesége, amint ezt a május 14-i naplójegyzet elmondja, túlságosan is enyhének találta. „Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangomat.” Ennek ellenére Pethő Tibort eltiltják a válaszcikk közlésétől, és a pártvezetés olyan döntést hoz, miszerint Illyés helyett, az ő védelmében a történész Pach Zsigmond Pál akadémikusnak kell megszólalnia, aki korábban az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ellen vezetett támadásairól volt ismert. Pach írása A Dunánál – itt élned kell címmel az Élet és Irodalom 1978. július 8-i számában jelenik meg. Jól emlékszem arra a csalódottságra, amellyel ezt az írást olvastuk annak idején: a leninista rabulisztika jellegzetes terméke volt.
Képet adva Mihnea Gheorghiu leginkább elfogult és leginkább hazug sértéseiről a budapesti történész visszautasítja a román részről érkező rágalmakat, ugyanakkor a pártpolitika hagyományos szokásainak megfelelően Illyés megállapításait is részben elveti. „Semmi sem áll tőlünk távolabb – szögezi le –, mint az, hogy kerüljük a vitát Illyés Gyulával; szóban forgó írásainak egyik-másik kitételével is lehet vitatkozni. Eruptív szellemisége mindig is kiváltott vitákat; a jövőért aggódó, a jobbításért feszülő indulatának heve magával is ragadja olykor; és semmiféle titkot nem árulunk el, ha arra hivatkozunk: a vele egy célért küzdők is vitatkoztak és vitatkoznak vele. Aki a magyar szellemi élet mozgását mélyebben ismeri, könnyedén sorolhat fel számos tényt, ami ezt igazolja.” A kérdés lényegét nem érintve nem arról beszél, hogy Illyés kisebbségféltő aggodalmainak vajon van-e tárgyi alapja, hanem a lenini „osztályharcos” szemlélet elvárásainak megfelelően röviden áttekinti a magyar és a román nép múltbeli kapcsolatainak történetét, és hitet tesz az úgynevezett „szocialista együttélés” mellett. Ez a retorika a korszak jellegzetes gondolkodásmódjára utal, eszerint az úgynevezett „szocialista tábor” belső szolidaritását mindenképpen védeni kellett, akár a legsúlyosabb nemzeti tapasztalatokkal szemben is. Egyszersmind jelzi azt is, hogy a Kádár János-Aczél György nevével jelzett kurzus mindig hajtott arra, hogy az elemi nemzeti érdekeket a szövetségi rendszernek vesse alá.
Az Illyést támadó rágalmakra adott hivatalos válasz nem elégítette ki az írót, de nem elégítette ki a magyar (és az erdélyi magyar) közvéleményt sem. Pach Zsigmond Pál válaszát szinte mindenki taktikai kitérésnek, sőt megalázó visszavonulásnak tekintette, és a történész ezzel csak még inkább megingatta amúgy sem biztos lábakon álló szakmai hitelességét. Illyés naplója több alkalommal is keserű szavakkal jegyzi fel, hogy milyen csalódást okozott számára az a tiltás, amely védekezésének nyilvánosságrahozatalát megakadályozta. Lényegében ez a tiltás rontotta meg Aczél Györggyel fenntartott korábbi szívélyes kapcsolatát, amely aztán nem is állott helyre a későbbiek során. Egy ideig még abban reménykedett, hogy legalább már kinyomtatott könyve: a Szellem és erőszak (és benne a Válasz Herdernek és Adynak) az olvasó kezébe kerül. Erre sem került sor, csupán Kardos György, a Magvető igazgatója adott át neki május 19-én összesen öt példányt a raktárban fogott harmincezerből. Május 12-i naplójába kiábrándultan jegyezte fel: „itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s nem jelenhet meg. Itt egy heti kemény munkám, a válasz a Luceafarul-nak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenthet meg.


A vitairat feltámadása

A Szellem és erőszak azután Molnár József müncheni nyomdájából került el néhány száz olvasóhoz, az eredetivel teljesen megegyező reprint-kiadásban (magam is őrzök egy ilyen példányt). Maga a kis kötet csupán a „rendszerváltozást” közvetlen megelőző időben: 1988 nyarán szabadult ki kényszerű fogságából, a Fegyelmezetten című válaszcikk pedig csak a Magyar Nemzet 1988. augusztus 6-i számában (majd a Naplójegyzetek 1977-1978-as kötetében) kerülhetett az olvasók kezébe. Túl későn: Illyés Gyula ekkor már öt esztendeje a Farkasréti temetőben pihent. Szellemi öröksége valójában az l989-1990-es történelmi változásokkal került igazán a nemzeti érdeklődés, mondhatnám így is: a közösségi stratégia-alakítás középpontjába, hogy azután nem sokkal később félig-meddig ismét a periférián találja magát, mi több, a közömbösség és nem egy esetben a gyalázatos rágalmak áldozata legyen. Ahogy a két világháború közötti korszak magyar kulturális közéletének történetét úgy is le lehetne írni, mint az Ady-örökséggel kialakított viszony történetét, a rendszerváltozás utáni korszak történetének leírása során is figyelembe lehet venni az Illyésörökséggel kialakított viszony történetét. Valójában az az elszántság és megfontoltság, az a nemzeti és európai értékeket egyeztető mentalitás, amelyet a Herdernek és Adynak adott Válasz írója sajátja volt, mondhatnám így is: Illyés Gyula kérdései és válaszai ma is időszerűeknek mondhatók.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében