Csendes, nyugodt volt a gang. Az egyik ajtó előtt nagy, fekete macska gubbasztott, látszólag minden különösebb cél nélkül. Fabritius Matild ablaka félig nyitva volt, s a tapasztalt szemlélő kivehette a függöny mögött figyelő öregasszony arcélét.
Tihamér nemrég érkezett haza, s komótosan kanalazta a tárkonyos krumplilevest a konyhában. A levesestányér mellé Szidónia egy kis tálkában ecetes vöröshagymát is odakészített a fiúnak, aki azt jól megsózta, aztán egy mozdulattal az egészet beleborította a még gőzölgő levesbe. Tihamér jó erős hagymával szerette a krumplilevest, s emellett még a paszulylevest is, azonban csak ritkán ehetett hagymát, mivel a fiú szájából kiáradó hagymaszagot Szidónia nem viselhette. Ennek ellenére ma megkegyelmezett, s két nagyobb fejet is a tálba aprított.
Miközben Tihamér a levest nyelte, Pietrovon gondolkozott. A kapualjban futott össze a szomszéddal, aki meglehetősen mogorván afelől érdeklődött, hogy jól működik-e Marosánék telefonja. Tihamér nem értette a dolgot, el sem tudta képzelni, miért érdekelheti ez Pietrovot.
– Szidi – kiáltott a szobában dolgozó lánynak Tihamér –, használtad ma a telefont?
– Nem, miért kérded?
– Ez a Pietrov, miközben jöttünk fel a lépcsőn, azt akarta tudni, hogy jó-e a telefonunk.
– Miért akarta tudni? – jött ki a szobából Szidónia, s leült a konyhaasztalhoz, Tihamérral szembe.
– Na látod, ezt én is szeretném tudni – válaszolta teli szájjal Tihamér, s a kiskanállal tejfölt tett a tányérjába.
– Szerintem ez a Pietrov, szóval ez nem teljesen normális – nézett a fiúra Szidónia –, a múltkor, mikor olyan későn jöttem haza, a frászt hozta rám. Már majdnem itt voltam az ajtó előtt, mikor hirtelen rám köszönt a sötétből. Egész végig ott állt, s ha nem szólal meg, észre sem veszem.
– Akart valamit, vagy csak köszönt?
– Nem tudom, annyit kérdezett, hogy hol voltam ilyen sokáig, s megjegyezte, hogy egy fiatal nőnek nem tanácsos ilyen későn az utcán járkálnia.
Tihamér elgondolkozva harapott bele a kenyérbe, majd a maradék csücsökkel tisztára törölte a tányért. Azon morfondírozott, hogy tegyen-e még magának a krumplilevesből, de aztán hirtelen mozdulattal felállt, és a tányérokat a mosogatóba tette.
– Csak azt nem tudom, mi a francért érdeklődik ez ennyit. Ha jól tudom, még nem házmester. Különben is, semmi köze hozzá. S még ha házmester lenne, akkor is elmehetne a… Na mindegy!
Szidónia odament a mosogatóhoz, megengedte a vizet, mosogatni kezdett. A fiú kivette táskájából a cigarettát, leült a bejárati ajtó elé, s rágyújtott.
– Nem megbeszéltük, hogy mostantól nem cigizel idebent? – csattant fel Szidónia hangja, s megállt kezében a mosogatószivacs.
– Persze, megbeszéltük, csakhogy nem te kell beszélgess az értelmes szomszédokkal a gangon. Ezek azt hiszik, én azért megyek ki, hogy velük cseverésszek.
Az utóbbi időben, Tihamér akárhányszor kiment cigizni a gangra, mindig megjelent valamelyik szomszéd, a leggyakrabban Pietrov, s mindenáron beszélgetni akartak a fiúval. Újabban mindenféléről kikérdezték, a munkájáról, Szidóniáról, a többi szomszédról. A legkíváncsibb Pietrov volt általában, az ősz hajú, pocakos szomszéd, aki egyfolytában füstölt, s hülye kérdésekkel ostromolta. Mikor kel, mikor fekszik, szokott-e tévét nézni, rádiót hallgatni vagy látta-e ezen a héten Fabritius Matildot. Mintha az öregasszony lenne a legfontosabb ebben a rohadt házban! Egész nap úgysem csinál mást, mint figyeli a gangot. Pont olyan, mint az a túlméretezett macska: gubbaszt. Együtt gubbasztanak naphosszat.
– Hát akkor szokj le! – adott parancsnak hangzó tanácsot Szidónia.
– Könnyű azt mondani! De ne kezdjük elölről, ezt már százszor megbeszéltük, nem?!
A lány erre úgy vágta a borogatóba az éppen kezében lévő jénai tálat, hogy az majdnem ezer darabra törött, s abban az esetben elbúcsúzhattak volna a táltól, hiszen azt megragasztani már nemigen lehetne. Tihamér nem szólt egy árva szót sem, csak felhúzta a lábait a székre, mikor Szidónia elrobogott mellette a szoba felé. Ahogy ott üldögélt, megszűnt körülötte minden: a lány visszaült a számítógép mellé, tovább készült a másnapi angolórára, a gangon csend volt, hasa kellemesen tele. Mélyen leszívta a füstöt, majd hosszasan és lassan eregette kifelé, fel a magasba, a nyitott konyhaablak felé. A bejárati ajtó üvegtábláin át belátta a folyosót, s észrevette, hogy Fabritius Matild ablakán megmozdult a függöny.
– Leadtad a cikket? – harsogott bele a lány hangja a konyha kellemes magányába, s darabokra törte a kialkudott kora délutáni csöndet.
– Hú, a rohadt életbe! – ugrott fel Tihamér a konyhaszékről, s a hirtelen mozdulattal az ölében lévő hamutartót is leverte, mely ripityára törött a padlón. – A franc egye meg az egészet! Te meg minek ordibálsz, nem lehet ezt halkan is megkérdezni? – morgott a fiú maga elé, miközben összetakarította a hamutartó darabkáit.
A cikket már két napja le kellett volna adnia, de valahogy kiment a fejéből. Legalább egy hete elkészülhetett volna vele, azonban mindig közbejött valami. Általában az történt, hogy az első vagy a második leírt mondat után hazaérkezett Szidónia, s akkor vége volt a nyugalomnak és az írásnak. Mivel az íráshoz csönd kell, tartotta Tihamér, s minden zaj megbolondította a fejében körvonalazódó mondatokat. Valójában, s ezt valahol legbelül a fiú is tudta, nem Szidónia jelentette a problémát. Inkább a macska, Pietrov vagy éppen a vénasszony. Mire éppen belelendült volna, valaki elkoslatott az ablak előtt, s kénytelen volt pillantásával követni az alakot. Jellemző módon a vénasszony egész nap ki sem mozdult a lakásból, azonban a szemetet pont akkor vitte le, mikor a fiú nekiállt írni. Vagy éppen Pietrov jött ki cigizni, s majdnem mindig, Tihamér szerint szándékosan, az ablak előtt állt meg. S akkor a már kitalált mondatok belevesztek a ködbe, és az istennek sem tudta újra előcsalogatni őket. Pedig a történet folyamatosan ott lebegett benne, szinte minden képkockája élt, látta az álvak szintetizátorost, amint megkergült hangon énekel az aluljáróban, a néha melléje szegődő hegedűst, érezte az aluljáró jéghidegen metsző szelét – s mégis… Mintha hiányozna még valami a történetből. Valami kiegészítés, ami kerekké teszi. Most aztán kérheti az elnézést a szerkesztőtől, hogy még egy árva sort sem írt. Az összesepert cserepeket kidobta, s az ölébe húzta a telefont. Először rosszul tárcsázta a számot, végül, másodszorra, sikerült.
Kicsöngött.
– Igen – szólt bele a telefonba egy mély férfihang.
– Marosán Tihamér vagyok, s Zakusz Sándorral szeretnék beszélni.
– Téves – hallotta a fiú a vonal másik végéről, majd egy rövid kattanás következett, s a telefon üresen búgott bele Tihamér fülébe.
Nem értette. Elővette a folyóiratot, s megnézte a már sokszor hívott számot. Jól emlékezett. Talán elnyomott egy billentyűt. Ismét kezébe vette a telefont, s tárcsázta a számot. Először foglaltat jelzett, csak a második tárcsázásra csöngött ki újra.
– Igen.
– Marosán Tihamér vagyok, s Zakusz Sánd…
– Mondtam már, hogy téves – válaszolta ingerülten a férfihang, s újra csak az üres búgás hallatszott.
Tihamér elbizonytalanodott. Megint megnézte a számot, de nem tévedhetett. Egyszerűen nem értette. Kihívta Szidóniát a konyhába, s odaadta a telefont, hogy ő tárcsázzon.
– Azt mondja, hogy téves – nézett Tihamérra a lány. – Biztos, hogy ez a jó szám?
– Biztos. Már többször hívtam őket, és mindig felvették. De nézd meg, itt van az újság, ebben is benne van. Vagy, tessék, itt egy másik. Hasonlítsd össze! Az is ugyanez.
Tihamér egyre ingerültebb lett, s miután egy újbóli próbálkozásra is az ideges férfihang jelentkezett, a földhöz vágta a telefont. Szidi óvatosan visszavonult a szobába, nem bírta látni, amint a fiú tönkrevágja a szinte teljesen új készüléket. Egy ideig csönd volt, majd Tihamér rágyújtott. Valahogy fel kell hogy hívja a szerkesztőséget, hiszen azok biztosan várják a cikkét. Ötlete sem volt, miért nem működik a telefon. Ahogy fel-alá járkált a konyhában, hirtelen eszébe jutott valami.
– Szidi!? Nem tudod, merre van a régi telefon?
– Milyen régi telefon? – kiáltott vissza a lány.
– Hát az előző. Tudod, amelyiket tekergetni kellett.
– Azt hiszem, abban a dobozban a kamrában. Ott, a befőttek mögött, a polcon.
Tihamér bement a kamrába, s a befőttek mögött tényleg megtalálta a régi, már elfelejtett telefont. Kifakult, sárga színe volt, a kagyló fül felöli részén már lekopott a festék, s rozsdásbarna folt éktelenkedett a szélén. A fiú kihúzta a csatlakozóból az új telefon zsinórját, s helyébe a régit dugta. Egy kicsit kivárt, s miután meghallotta a vonalat jelző búgást, immár a régi készüléken tárcsázott.
Kicsöngött.
– Igen – szólt bele egy férfihang.
– Marosán Tihamér vagyok, s Zakusz Sándorral szeretnék beszélni.
– Egy pillanat, azonnal adom – válaszolta a férfi a vonal másik végén.
Öt percig tartott a beszélgetés, s Tihamér meggyőzte a szerkesztő, hogy adjon még egy hét haladékot. A fiú egy cigarettával nyugtázta a sikert, s miután rágyújtott, visszaült az ajtó elé helyezett konyhaszékre, és a végre kialkudott konyhai magányban nyugodtan eregette a füstöt a nyitott konyhaablak felé.
Észrevétlenül telt el a kora délután. Az ablak előtt üldögélő Tihamér figyelmét csupán a néha felbukkanó macska kötötte le. A nagyra nőtt jószág hol jobbról, hol balról sétált el az ajtajuk előtt, végül a gang közepén, ahol a cementet felforrósította az odatűző nap, leheveredett. Oldalára dőlt, lábait kinyújtotta, s farkával néha végigseperte a háta mögötti területet. A fiút idegesítette az állat, mivel néha odaszart a küszöbre, s azt mindig neki kellett eltakarítania. Miközben a macskát bámulta, el-elmerengett, s ilyenkor gyakran eszébe jutott egy kopó, mely igencsak ellátná ennek a tepelák macskának a dolgát.
A merengéséből a két férfi ugrasztotta ki. Arra lett figyelmes, hogy két munkaruhába öltözött ember lépett a gangra. Hiába vizslatta sötétkék ruhájukat, semmilyen cégnevet vagy azonosítót sem tudott felfedezni rajtuk. A férfiak egyenesen a folyosó elején elhelyezett távközlési dobozhoz mentek, s kinyitották. Úgy tűnt, rövid ellenőrzésre készülnek; az egyik felugrott a gang korlátjára, a másik lábát Pietrovék falának támasztotta, s belenézett a dobozba. Először csavarhúzót kért, utána fogót, majd a társa egy kis kalapácsot adott fel neki. Talán öt perc telhetett el, mikor a szerelést végző férfi leugrott a korlátról, s hevesen csóválni kezdte a fejét, majd visszafogta magát és odasúgott valamit a társának. Tihamér egyre közelebb hajolt az ablakhoz, hátha megért valamit a párbeszédből, de a férfiak olyan halkan beszéltek, hogy csak érthetetlen mondatfoszlányok jutottak el a füléig. A fiú füle a függönyön keresztül az ablakhoz tapadt, de így sem értett semmit.
Ekkor az egyik elindult Marosánék ajtaja felé. Tihamér elvette fülét az ablaktól, felugrott, s a széket eltette az ajtó elől. Éppen betolta a konyhaszéket az asztal alá, mikor megszólalt a csengő. Az ajtóban ott állt a kék munkaruhás férfi.
Még egyszer csöngetett.
Tihamér kinyitotta az ajtót, és a férfira bámult.
– Maga Marosán Tihamér? – kérdezte a munkaruhás.
– Igen. Valami baj van? – állt egyik lábáról a másikra a fiú.
– Jól működik a telefonjuk?
– Igen. Most már igen – válaszolta Tihamér, s fél szemmel a gangon lévő férfit figyelte. Az a szerszámtáskában pakolt, s időnként feléjük pillantott. – Pár órája folyamatosan félrekapcsolt, de mióta kicseréltem a készüléket, rendesen működik.
– A központban hibát jeleztek. Mintha valamiért nem működne a készülékük. Biztos, hogy minden rendben van?
– Teljesen biztos – mondta a fiú, s egy kicsit hátrább lépett az ajtóból. A beszélgetésre már Szidónia is kidugta fejét a másik szobából. Tihamér viszont a szemével intett a lánynak, hogy menjen vissza, s az azon nyomban visszahúzta a fejét az ajtórésből.
– Akkor rendben. És elnézést a zavarásért – búcsúzott a férfi, és visszament a társához. A fiú becsukta az ajtót, viszont ott maradt, s az ablakból tovább figyelte a két munkást. Azok azonban nem fejezték be a szerelést. Az egyik elment, majd nemsokára egy létrával tért vissza, s eközben a másik elővette a telefonját, és felhívott valakit. Tihamér nem hallotta, miről beszélhet, azonban az ajtajuk felé tett önkéntelen fejmozdulataiból sejteni vélte, hogy róluk és a telefonjukról van szó. A létrát mindeközben a másik szerelő a falnak támasztotta, s az övére akasztható táskával együtt felmászott a dobozhoz.
A fiú közelebb lépett az ajtóhoz.
A telefonáló munkaruhás egyre hevesebben gesztikulált, azonban mindvégig csöndesen beszélt. Egy szót sem lehetett kivenni mindabból, amit mondott. A létrán álló egy kis, fülhallgatós készüléket csatlakoztatott a dobozhoz, s úgy tűnt, azon mér valamiféle jeleket. A gang, a munkaruhások neszezését leszámítva, csöndes volt. Nem mozdult semmi. Még a nagy, fekete macska sem adott életjeleket. Csak feküdt kinyúlva az átforrósodott cementen.
Ekkor Tihamér beszólt a szobába.
– Te, szerinted ezek mit csinálnak?
– Fogalmam sincs, biztos valami ellenőrzést végeznek.
– Hát, nem is tudom… biztos a központi gép nem érzékeli a régi telefont, vagy valami efféle. Csak azt nem tudom, miért. Pedig nemrég még az is jó volt.
– Hát, ha ennyire zavar, akkor cseréld vissza – mondta Szidónia.
– Cseréljem vissza? – kérdezte Tihamér, és rágyújtott.
– Cseréld vissza, s ha cigizni akarsz, akkor menj ki a gangra – válaszolta dühösen a lány.
A fiú erre már nem szólt semmit. Bement a kamrába, s elővette a nemrég lecserélt telefont. Odament a csatlakozóhoz, kihúzta a réginek a zsinórját, s bedugta az újét. Belehallgatott. Először semmi sem történt. Majd néhány másodperc múlva meghallotta az ismerős, tárcsázás előtti búgást.
Ezután visszament az ablakhoz. A létrán álló munkaruhás továbbra is a készülékét tekergette. A másik alatta csendben figyelte. Nem beszélgettek. Egyszer aztán a fent álló befejezte a tekergetést, s jelentőségteljesen lepillantott a társára. Így álltak majdnem egy percig, majd a férfi kikapcsolta a gépét, s lemászott a létráról.
Tihamér közelebb lépett az ajtóhoz, de ismét nem hallott semmit.
Aki az előbb is telefonált, újra elővette a telefonját és tárcsázott. Röviden beszélt, semmit sem lehetett hallani a szavaiból. Közben a másik összepakolt, és várakozóan nézett a telefonálóra. Az bólintott, és elmentek.
– Elmentek – morogta Tihamér a szoba felé. Semmilyen válasz nem érkezett. – Nem hallod?! Elmentek!
A fiú odament a telefonhoz. Egy ideig némán nézte a szinte vadonatúj készüléket, majd felvette a kagylót és tárcsázott. A készülék foglaltat jelzett. Erre ismét tárcsázott.
Kicsöngött.
