"mi mást tehetnénk: emlékezünk"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Búcsú K. Jakab Antaltól
Sütő-Egeressy Zsuzsa
Hamupipőkék Akadémiája
Kántor Lajos
Paulovics Lászlóról (közelből)
Pomogáts Béla
Kérdések és válaszok a történelemnek - Illyés Gyula és az erdélyi magyarság
Vitus Ákos
Éjféli szilánkok
Hit
Vándorszínészek
Vincze Ferenc
A telefon, a mcska és a hagyma esete
A macska szeme
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
Szőcs István
Jegyzetek a NYELV ÉS LÉLEK témához (folytatás előző számunkból)
Lászlóffy Aladár
A legnagyobb nagypéntek
Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
STRAVINSKY 125. - Stravinsky - önarcképek
Augusztusi évfordulók
 
Vincze Ferenc
A macska szeme
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 14. (284.) SZÁM - JÚLIUS 25.

Az újságosstand már rég nyitva volt, mikor Tihamér odalépett az ablakhoz, és megvette az aznapi újságot. Az odúban üldögélő néni, amint meglátta a fiút, készítette is a napilapot, s egyik kezével elvette a benyújtott pénzt, a másikkal pedig kiadta a lapot. A kinyúló és a benyúló kezek egyetlen pillanatra összeértek, s volt ebben az összeérésben valami megnyugtató, valami furcsa biztonság, ami reggelről reggelre megismétlődött az utca sűrű forgatagában.
Tihamér kinyitotta a lapot, az utolsó oldalon ellenőrizte a tegnap esti meccs eredményét, majd óvatosan körülnézett, s elindult lassan, fel-feltekintve az újságból, a sarok felé. Az óta a bizonyos eset óta nem tudott olyan felszabadultan lépkedni a friss, nyomdaszagú lappal a kezében, állandóan attól félt, hogy megjelenik a nő, s kitépi kezéből az olvasnivalót.
A fiú azóta készült erre az ominózus napra, hogy megkapta azt az ajánlott levelet, mely udvarias, mégis parancsolónak tűnő fordulatokkal felszólította, hogy jelenjen meg ezen és ezen a napon abban a hivatalban. Eleinte nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, azonban nemrég, talán két nappal ezelőtt, felhívták telefonon, s egy kimért női hang emlékeztette a megjelenés fontosságára, és megkérdezte, hogy tudatában van-e a beszélgetés jelentőségének. Tihamér e telefonbeszélgetésig egyáltalán nem volt tisztában az elkövetkező beszélgetés súlyával, de akkor, miközben a kimért, mély női hang éppen udvariasan a közeli találkozás képével búcsúzott, na akkor a fiú hátán végigfutott a hideg. Talán nem is hideg, inkább csak hűvös borzongásnak nevezhető, mely éppen csak megbolygatta a lekonyult, kényelmesen pihenő szőrszálak ritkás erdejét. Mindez viszont elég volt ahhoz, hogy a fiú kissé remegő kezekkel előkotorjon a farzsebéből egy meggyötört cigit, és leüljön a konyhaablak elé rágyújtani. Miközben a női hang kimértségét és a közelgő beszélgetés súlyát latolgatta, szemeivel a gangon heverésző nagy, fekete macskát figyelte, s, abban a pillanatban először, voltaképp irigyelni kezdte ezt az állatot, amely nem latolgatott, nem méricskélt, hanem elegáns egyszerűséggel melegedett az átforrósodott betonon.
A villamosról leszállva elindult a megadott házszám felé. Ahogy ment felfelé az utcán, gépiesen mondogatta magában a házszámokat, míg végül oda nem érkezett a megjelölt kapuhoz. Alighogy hozzáért a csengőhöz, már nyílt is az elektromos ajtó, s hamarosan ott állt a portásfülke előtt. Az öltönyben, nyakkendőben üldögélő, szinte teljesen kopasz férfi fel sem nézett a munkájából.
– Marosán Tihamér?
– Igen – válaszolta meglepetten a fiú.
– Legyen szíves az igazolványát!
Tihamér benyújtotta az iratot, s közben a férfi már nyújtotta feléje a beléptető kártyát, melyen ott állt a neve, születési helye és ideje s végül jelenlegi lakhelye. Tágra nyílt szemekkel bámult a kártyára, azonban nem volt sok ideje csodálkozni.
– Földszint, tovább egyenesen, majd balra a második ajtó – mondta, szinte utasította az öltönyös.
A fiú odatette a kártyát a leolvasóhoz, mire azonnal kinyílt az ajtó. Elindult a folyosón egyenesen, ahogyan tanácsolták. Közben jobbra-balra forgatta a fejét, hátha lát valamit a fehér falakon kívül. A folyosó teljesen üres volt, a plafonon hosszú neonlámpák szolgáltatták a mesterséges fényt, s Tihamérnak egy film részlete jutott eszébe, melyben a főhősnő, bizonyos Mária, Angéla, esetleg Karola, a nevekben sohasem volt biztos, egy kihalt gyártelepre érkezett, s a romos épületek között a gyárrészleg főnökét kereste. Itt nem voltak romok, nem volt gyár sem, minden tiszta volt, mintha nemrég takarítottak volna, talán éppen Tihamér tiszteletére, s mégis. Valahogyan ott motoszkált a fiú fejében Mária, Angéla, esetleg Karola vékony alakja, többdioptriás szemüvege, koszos, mosdatlan arca. Látta, amint a nő bizonytalan léptekkel átbukdácsol a szanaszét heverő téglákon, a félig tele konzerves dobozokon, az ottfelejtett huzalokon. A folyosón néma csend volt, csak Tihamér fejében visszhangoztak a nő csetlő-botló léptei.
Balra a második ajtó előtt állt. Bekopogott.
S még mielőtt meghallotta volna a kopogás visszhangját a folyosón, az ajtó kitárult, s ott állt előtte a kimért, mély női hang tulajdonosa. Negyven körüli, magas nő, széles vállakkal, fekete kosztümkabátban, térd alá érő szoknyában, hóna alatt néhány mappával.
– Üdvözlöm – mondta mély és kimért hangján, majd fejével, még mielőtt Tihamér bármit is mondhatott volna, befelé intett.
Tihamér belépett. Újabb folyosó következett.
A nő a fiú előtt ment, nem sietett, ruganyos léptekkel, szinte hangtalanul haladt célja felé, de a fiúnak igyekeznie kellett, nehogy lemaradjon. Miután a harmadik kanyaron is túl voltak, Tihamér teljesen elvesztette a térérzékét, s fogalma sem volt, merre járhatnak az épületen belül. Ekkor a nő megállt egy ajtó előtt, s kinyitotta.
– Csak ön után – pillantott a fiúra –, vigyázzon, lépcső! Tihamér kissé megilletődve belépett az ajtón, s elindult a lefelé vezető lépcsőn. Pár lépcsőfok után egy szinte teljesen üres szobába érkezett. Csupán a helyiség közepén állt egy asztal, s egymással szemben két szék. A nő az egyik szék felé intett, miközben odament az asztalhoz, és az eddig hóna alatt szorongatott mappákat maga elé tette.
Tihamér még jóformán el sem helyezkedett a széken, mikor a nő beszélni kezdett.
– A mostani beszélgetésünket rögzíteni fogom, s remélem, tisztában van azzal, hogy minden kérdésemre őszinte és világos választ várok. A hamis válaszokat lehetőleg kerülje, mivel azok negatívan fogják befolyásolni döntésünket. Mindent megértett? Kezdhetjük? – fejezte be a nő, s egy kis magnót tett bekapcsolva az asztal közepére.
– Igen – válaszolta a fiú, s térdei között összekulcsolta izzadságtól nedves kezeit.
– Neve?
– Marosán Tihamér.
– Születési helye, ideje?
A fiú automatikusan válaszolgatott a feltett kérdésre, s tekintetével a nő szemét kereste, aki a kérdések közben fel sem pillantott a jegyzeteiből. Miután bediktálta pontos lakcímét is, a nő végre felnézett. A mesterséges neonfényben barnászölden csillogtak apró, kicsit mandulaszerű szemei. Mintha egy zöld szemű macska ülne velem szemben, gondolta Tihamér, s ekkor eszébe jutott a kutya, amelyet ide jövet a villamosról látott. Egy vizsla és egy kopó keveréke lehetett, az egész teste barna volt, világosbarna, kicsit nyurgább vonalakkal, mint amilyen egy normális kopóé, azonban a feje fekete volt, csupán a pofája két oldalán futott végig egy-egy barnás csík, melyek aztán az állkapcsai alatt végződtek. Már egy ilyennel is megelégednék, egy ilyen keverékkel, nem is muszáj fajtiszta kopónak lennie, bújt elő a fiúból ismét a vágyakozás,  aztán a következő pillanatban Szidónia fenyegető tekintetére riadt.
– Foglalkozása? – törte meg a mély női hang az elmélkedés bágyasztó csendjét.
– Újságíró – válaszolta Tihamér rövid gondolkodás után.
– Maga mindent megír, ami történik magával?
– Ezt hogy érti? – nézett a fiú csodálkozva a nőre.
– Ahogy mondtam. Mindent leír, amit lát és hall?
– Nem, ez nem teljesen így van. Annak, amit leírok, természetesen van valamilyen alapja. Mondjuk hallottam egy történetet, vagy láttam valahol valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet, s aztán ezekből a töredékekből hozom létre a saját történetemet.
– Tehát a fele sem igaz annak, amit leír, s amit az emberek magától elolvasnak.
– Kérem, ezt pont így nem lehet kijelenteni.
– De hát ezt mondta! Vissza tudjuk hallgatni, ha akarja. Ezek szerint maga becsapja az embereket.
– A francba, hát nem… – húzta fel magát a fiú. – Bocsánat! Ez nem teljesen így működik.
– Szóval tagadja, hogy a megírt történeteiben valótlanságokat állít? Figyelmeztettem, hogy ha hamisan felel a kérdéseimre, akkor annak következményei lesznek.
Tihamér kezdte elveszíteni a türelmét. Benyúlt a farzsebébe, s előkotorta a cigijét.
– Itt nem gyújthat rá.
Visszatette a cigisdobozt a zsebébe, s kezeit az asztalra helyezte.
– Mi a véleménye a hajléktalanokról és az utcazenészekről?
– Hát, nem is tudom… Ezen még nem nagyon gondolkoztam. Szerintem, aki jól játszik, hát játsszon… Vagy nem?!
–Úgy tudom, maga szereti az utcazenészeket.
– Igen, azt hiszem, igen. Diákkoromban magam is játszottam néha a pályaudvarokon, miközben a csatlakozásra vártunk. Igaz ugyan, nem sok pénz jött össze, de jó muri volt…
– Ezt nem írta meg? – kérdezte szokatlanul éles hangon a nő. Tihamér felkapta a fejét a hangra.
– Nem, ezt nem – mondta elbizonytalanodva.
– Miért?
– Mert nem tartottam annyira fontosnak.
– S a történet a vak szintetizátorosról?
– Maga olvasta? Maga tényleg olvasta?! – nézett a fiú döbbenten a nőre.
– Ez most lényegtelen. Abból tehát mi igaz?
– Hát, amit megírtam. Hogy nem volt vak, csak játszotta a vakot.
– Ez nem igaz – szikráztak a nő szemei. – Már másodszor figyelmeztetem, hogy ne próbáljon megtéveszteni.
– De hát, ha ez az igazság – válaszolta Tihamér, s kezeivel ismét a farzsebében kotorászott.
– Utánajártunk, s kiderült, hogy a férfi tényleg vak volt. Nem tettette, ahogyan maga megírta. Erről beszélek! – emelte fel a hangját a nő. – Maga megtéveszti az embereket. Maga egy olcsó poén kedvéért átírja a valóságot.
Utánajártak. Ez a szó megragadt Tihamér fejében. Vajon mit értett az alatt, hogy utánajártak? S miért jártak volna utána? Hiszen az csak egy írás volt. Se több, se kevesebb. Egy írás. A lekonyult szőrszálak a hátán éledezni kezdtek, mintha jeges szél járt volna közöttük. Tényleg képesek lettek volna utánajárni annak a vak koldusnak? A fiú nem hitt a fülének. Csak ült, némán meredt a vele szemben lévő mandulaszemű nőre, s egyre csak a vak koldus körül bolyongtak a gondolatai. Tényleg vak lett volna? Hiszen elég hosszú ideig figyeltem, nem, az nem lehet, hogy tévedtem.
A nő mindeközben maga elé húzta az egyik mappát, és kivett belőle egy iratot.
– Mondja csak, milyen viszonyban van a szomszédaival?
– A szomszédaimmal?! Tudja, semmi különös. Köszönök nekik, ők is nekem. Aztán ennyi. Nem különösen beszélgetünk.
– És Fabritius Matilddal mi a helyzet? Neki is csak köszön?
– Igen. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, él-e, hal-e. Már jó ideje nem láttam. Fura egy vénasszony. Néha fogalmam sincs, mit gondoljak róla.
Tihamérnak eszébe jutott az a délután, mikor lélekszakadva menekült el Fabritius néni kése elől. A fiú nem szeretett emlékezni erre a történetre, mert ilyenkor eszébe jutott a vénasszony, aki még mindig ott rontotta a levegőt a gang végén lévő ajtó mögött, s néha elslattyogott az ajtójuk előtt, amitől Tihamért mindig kirázta a hideg, s ilyen alkalmakkor automatikusan ellenőrizte szemeivel, hogy ráfordította-e a kulcsot, betolta-e a keresztvasat, hogy a vénasszony még véletlenül se tudjon az ajtajuk mögé kerülni.
Elég régen történt, de azóta visszatérő rémálommá változott az eset. Nem hagyta nyugodni, s éjszakánként gyakran arra ébredt, hogy Szidi ébresztgeti, mert kiáltozik. Rémálmaiban nem tudott elfutni, valahogy nem találta az ajtót, talán egyáltalán nem volt ajtó, s ilyenkor a falhoz lapulva próbált elsírülni a vénasszony kezei mellett. S mindig, mikor már sikerült volna, Fabritius néni utolérte, és a torkához szegezte a kést. Ekkor szokta Szidi felébreszteni. Az utolsó pillanatban.
Pedig Tihamérnak azelőtt nem voltak rémálmai. Régen, gyermekkorában is csak egy. Egy sötét, hajnali váróteremben várták a csatlakozást. A pad, melyen várakoztak, kényelmetlen volt, s a fiú megunta az üldögélést és a mellette alvó férfi poshadt hónaljszagát. Elindult a zsúfolt váróteremben körülnézni. Körülötte mindenki aludt. Csak az emberek mély lélegzetvétele töltötte be a fülledt és áporodott szagú termet. Ott is az ajtót kereste, egyre riadtabban tapogatta végig a falakat, átesett az egymás mellett tornyosuló bőröndökön, a kinyújtott lábakon, mígnem végül rálelt az egyik sarokban rejtőző kijáratra. Odakint hűvös novemberi éjszaka volt, az ég tele csillagokkal, s a fiú elindult a vágányok mentén. Már jó ideje mehetett céltalanul a sötétségben, mikor a pályaudvar felől meghallotta az érkező vonat fékeinek csikorgását. Hiába futott, nem ért vissza. Mire lihegve belépett a terembe, az már üres volt, s csupán a hajnali csatlakozásra váró emberek izzadságszaga ült az azelőtt zsúfolt padokon. Ilyenkor ébredt fel. Az üres váróteremre, a teljes elhagyatottságra. Néha előbb. Arra, hogy fut a váróterem felé, melyet reménytelenül elnyelt a sűrű feketeség.
– Szóval csak köszön neki? – hallotta meg hirtelen a kérdést.
– Igen. Köszönök.
– S akkor mit keresett azon a délutánon Fabritius Matild lakásában?
– Hát semmit… Micsoda? Maga meg honnan…?
– Az nem számít. Szóval mit keresett az egyik szomszédja lakásában? Maga csak úgy be szokott járni a szomszédaihoz?
– Nem, én nem – próbált tiltakozni Tihamér, de mire kimondta az első szavakat, már rádöbbent a tiltakozás értelmetlenségére. Ez tudja! Ez tudja, hogy ott voltam a lakásban. Vajon még mit tud? – Csak a macska miatt. Kíváncsi voltam a macskára. Azt hittem, hogy a vénasszony eltüntette a macskát, hogy megölte…
– A macska, mi?! Maga most tényleg azt akarja velem elhitetni, hogy csak egy macska miatt ment be a lakásba? Maga teljesen hülyének néz engem? Már az elején megmondtam, hogy ne próbáljon átverni. Ez a maga érdeke is. Ha hazudik, ha nem mond igazat vagy ha csak féligazságokkal etet itt engem, akkor sohasem fogja megkapni, amit akar. Érti? Ne hazudjon, értse már meg, ez a maga érdeke, nem az enyém. Itt most nem egy írásról van szó, amelyben azt ír, amit akar. Én nem veszek be mindent, érti?
Tihamér kezdte érteni. Ha nem is mindent, de legalábbis az egyes részleteket. Kezdett világos lenni számára, hiába mond bármit, annak az ellenkezője igaz. Kezdte megérteni, hogy itt a féligazságokból is egész történet kerekedhet, és senkit sem érdekelnek a részletek. Pedig tényleg csak a macska miatt mentem be, nem akartam én semmit; azonban ennél a pontnál elbizonytalanodott. Az egész történet olyan álomszerűvé vált. Tényleg csak a macska miatt mentem volna be? Hiszen ennek semmi értelme. Mit akartam attól a macskától?
És ekkor észrevette, hogy ott forog körülötte a macska, a macska mögött az asztal, aztán a székek, és az egyiken a nő. Integetett. Egyik kezével a székbe kapaszkodott, a másikkal pedig integetett. A szürke mappákkal integetett. A szoba hófehér fényben tündökölt, ahogyan havasi tájak szoktak a déli napsütésben, élesen és nyugtalanítón.
Tihamér hunyorított. Összehúzta a szemeit, s megpróbált kitörni a jeges táj szorításából. Izmai megfeszültek, ahogyan egy kopó izmai feszülnek, miközben állja a vadat, s ugrani készült. Kiugrani a hóból, a tájból, a vakítón világító térből, s szemei előtt közben asztalok, székek suhantak el, egy nő szürke mappákkal, majd újra székek, asztalok, szürke mappák. Ekkor a fiú ordítani kezdett. Mélyről jövő, állati félelem szülte ordítás hagyta el a torkát, mely lelassította a székek, az asztalok, a mappákkal integető nő őrült körforgását, melyek egy hosszú, kimerevített pillanatba dermedtek, majd hirtelen sötét lett.
Kihűlt kávéját szopogatta. Aznap reggel már a harmadik csésze fekete felett üldögélt a konyhaasztal mellett, s mindeközben az abrosz fehér-barna négyzeteit számolgatta. Már az első két kocka összeadása után felmerült benne egy óvatos gondolat, hogy talán semmi értelme az egész számolgatásnak. Valamivel mégis muszáj volt megnyugtatnia magát. Hogy elfelejtsen mindent. Hogy kitörölje az emlékek minduntalan feltörő forgatagát, melyek, mint fékeit csikorgató gyorsvonat, érkeztek meg agyának rejtett részeibe, s ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan berobogtak, tovatűntek a sötét éjszakában.
Marosán Tihamér az asztalon heverő cigisdobozért nyúlt, és rágyújtott. A füst lassan, komótosan tekergőzött a plafon felé, s a füstön túl, a konyhaablak túloldalán egy nagy, fekete, tepelák macska üldögélt. Pofáját az üveghez szorította, Tihamért bámulta. A reggeli napfényben barnászölden csillogtak apró, kicsit mandulaszerű szemei.


– Igen – szólt bele egy férfihang, s a készülék kattant egyet.
– Marosán Tihamér vagyok, és Zakusz Sándorral szeretnék beszélni.
– Zakusz már elment. Hagy valami üzenetet?
A gang csöndes volt, s a nagy, fekete macska egyik oldaláról a másikra fordult a meleg cementen.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében