5.
A cézárok legnagyobb ellenfele nem az Idő. A kronikus tudathasadás. Amely, per definitionem, krónikus is egyben. Bármely trón (ergo trónoló) ideje a birodalom létének folyománya. A határokon pedig bármikor felbukkanhat a skizoid idő, vagyis a barbár horda, hogy ütőereket tépve, belsőségeket kiontva, gyermekeken és homokórákon tiporva szétzúzza a termékeny töltéshez szükséges Imperiális Tempust. Ez az Idő állapota (állása, hogy csak úgy, mellékesen Hérakleitosz, a nagy görög kivétel orra előtt is félárbocra engedjem a zászlót, most az egyszer) az én habfehér birodalmamban is, nyájas olvasó. Trónom – e vegytiszta, az alkímia esetlegességéből származó tökéletes, tehát paradoxális és ily módon kétszeresen túlérzékeny anyagból teremtett hatalmi esszencia a folyamatos ostrom lehetőségterében található. A határok pedig, az én esetemben bár, túlzás nélkül, jelképesek. Nincsenek cohorsok, nincs görögtűz, de még zsebcenturióm sem áll rendelkezésre. Ez a belsőséggé emelt tér, ellentétben a cézárokéval, amúgy sem a háborúké. A barbár hordák viszont ugyanúgy a határon túli időkhöz tartoznak. Nesze neked, Epheszoszi! A folyód bizony áll. Azóta is. Ebben az esetben tehát a kapituláció az egyetlen lehetőség. Gyakran a fiziológiai trónidő lejárta előtt. Az olvasatidő beteléséről nem is érdemes beszélni. Persze, megtehetem, hogy tojok a helyből vereségre. Ebben különbözöm a cézároktól. Ők (még Marcus Aurelius is) hatalmi székrekedésben szenvedtek. A határokon át betörő más időktől való félelem megfagyasztja a test humorjait. Nézd meg, nyájas olvasó, bármelyik cézár szobrát. Mind székrekedt. És ott van a kőben tapintható hiány, a humorérzéké, persze. Kiszáradtak. Szar lehetett nekik. Persze végül mind bekapták a Nagy Hashajtót. Kapják be. Ostobák. Az én hatalmam illékonyabb. Ami rossz is. Olfaktív szinten némi illatosító permettel eltávolítható. Mintha ott se lettem volna. (Persze, lehet, hogy ott se voltam. De ez egy másik trónidő története.) De jó is. Mert a spiritus maximus arénájában verhetetlenné tesz az annyi olvasatidő, amennyi. Nincs Góliát, aki felvenné velem a versenyt. Még akkor sem, ha behunyt szemmel, anyaszült meztelenül, hátrakötött kézzel állok ki. Nyogodtan ülhetek hát. Tojok rá.
Titkom szezámja, hatalmam jelképe a könyv, amit úri kedvemben, trónomon olvasok. Bármikor érkezhet a hasadt Idő. Bármikor letehetem. Bukowski ugyanis nem tudja letagadni származását. Nem is akarja. Tojik rá, persze. De ettől még a kis Heinrich Karl ugyanúgy nagyra nőtt benne, valahol mélyen, mint Charles, a Vén Kujon (a dirty old man fordítása bűn rossz, de tojok rá). És a nagyra nőtt, vajszőke, germán pontossággal működő Heinrich Karl olyan mondatokkal látja el szövegeit, hogy a trónolvasó bármikor kifuthat birodalmából (és olvasatidejéből), anélkül, hogy vereségre ítéltessék a circus maximusban. Charles és Heinrich Karl cézár volt. A Postától a Ponyváig. Egyáltalán, első papírra vetett betűjétől az utolsóig. És nem a székrekedt fajtából. Ezáltal pedig én is cézár, verhetetlen vagyok a porcelán arénában, amíg időm kitart. Vagyis örökké. Ilyen mondatok által: Hullákkal, Grovers, hullákkal? Nick Belane vagyok. Ezek a Heinrich Karl-féle, látszólag egyszerű, önnön árnyékukon túl nem matató mondatok aknák. És folyamatosan robbannak bennem, két trónidő között, végtelenítve azt. És Nick Belane-t. Hollywood legjobb magánhekusát. Persze, Chandler. Persze, Hammett. És a többi nagyhal. A Vén Kujon azonban kiforgatja őket a noir tenger mélyéből. Először is. Kit keres Marlowe? A testvért. Kit keres Belane? Céline-t. Ki az a Céline? A legnagyobb francia író. (Jó, ezt most ne firtassuk, a cézár mondja.) Aki 32 évvel azelőtt meghalt. (1993, azaz egy évvel Heinrich Karl és Charles halála előtt.) Ő és Hemingway, egy nap különbséggel. De keres egy Jeannie Nitró nevű űrlényt is. Aki a plafonon át közlekedik. Továbbá egy kúrást. Jack Brass neje és az ismeretlen X közöttit. És végül a Vörösbegyet. Akiről nem tud semmit. Se azt, hogy mikor született, se azt, hogy melyik volt az utolsó lakcíme. Csak annyi van, hogy Vörösbegy. Tehát nem Máltai Sólyom. De bíznak benne. Mindenki. Hiszen ő Hollywood legjobb magánhekusa. És ez maga a halál. De menjünk tovább. Ki Marlowe megbízója? A kicsi nővér. Probléma egy szál sem. És ki Belane megbízója? Kezdjük Céline-nel. Aki meghalt. De 1993-ban, 102 évesen az a véleménye Thomas Mannról, hogy: Azt képzeli, hogy ami unalmas, az művészet. Porcelántrónom gyémántkeménységűvé nemesedik. Székrekedésem se lesz a következő évtizedekben. És neked se lesz, nyájas olvasó, csak nyeld le ezt a labdacsot. Humorjaid azonnal beindulnak. Átnedvesedsz. De vissza Céline-hez. Illetve, a megbízóhoz. A neve Lady Halál. És hihetetlenül vonzó. Na? Csengenek már az asszociatív csengők? A két cézár, a német és az amerikai, jól ismeri a delirium tremens állapotát. Hiszen végigitták életüket. Bukowski neve többek között az alkohol nevű hashajtó kapcsán vált a fenegyerek szinonomájává. Sok név kerül hasonló helyzetbe. Szar ügy. Mert csak arra jó, hogy egy detektívregény alapja legyen, például. A Bukowski fedőnéven működő cézárok megírták az abszolút krimit. Melynek minden szereplője a delirium tremens birodalmából érkezik. Nesze neked, Chandler, és a többiek. Egyetlen kivétel azért mégis van. Gyanítom, ez is Heinrich Karl műve. A már említett antikváriumban szó esik egy bizonyos Chinaskiról, aki szintén részeges, naná, és postai mérlegével kérkedik. A Bukowski „testvérek” biográfusai szerint a fiúk hosszú ideig postásként dolgoztak. (Van is erről regény, az első számú, lásd feljebb.) Hoppá. A valóságshow mégis belopakodik a delirium földjére. Egy németesen pontos mondatpár erejéig. A Los angelesi félvilág (úgyis, mint klozett) e Jelenések birodalmának határa. Az olvasóban feldereng a nagy amerikai határvidék, a népek klotyója. És mindez székrekedés okozta szardonikus vigyorba fagyva, a Bukowski Bros. valóságának tükrében. Ez a klozetturalkodó nyugodt lélekkel kijelentheti: jobb krimit olvasott talán, jobb műfaji végjátékot még soha.
A végén persze mindenről és mindekiről lemossa a kétely piszkát Hérakleitosz állóvize. Amelybe ezen a szinten ugyan csak egyszer lehet belépni, de akinek sikerül, az tiszta fej, gyomor és lélek. Más szóval mentes a régi cézárok szikkadtságától. És a szelek is mennek, mint a huzat. Műtét után a sebészek gyakran kérdezik a betegtől, hogy szél van-e. Régmúltamban különös elképzeléseim voltak e titokzatos mondatról. Pláne, amikor a beteg széles mosollyal (sic!) válaszolta, hogy vannak, doktor úr, de még milyenek. Boreásznak persze még hírét sem hallottam akkoriban. Hosszú ideig koslattam a titok nyomában. Mígnem egyszer szinte magától felpattant az ajtó. A halál szemébe nevetni. Ezt jelentette a szél megléte. Persze szó sincs itt semmiféle heroizmusról. Egy frászt. Csupa kispolgári, kisbetűs héraklész, iaszón, akhilleusz, hektór hevert a patyolatfehér ágyakon. Mit nékik Hekuba. De a maguk módján tudták, hogy mi a halállal-szembe-nevetés esztétikája. Ugyanaz, mint Heinrich Karlé. Meg Charlesé. De nem folytatom, mert határaimon feltűntek a barbár hordák. Félreállok. Megyek, mint a szél. Verhetetlen vagyok. Hozsánna néktek, Bukowskik!
