2. Világnézetek igézetében
Szerzőink – Pálfi Zoltán, Tanos Bálint – legellenszenvesebb vonása: elhallgatják, hogy nemcsak „a magyarok” voltak azok, akik a szumír kultúra örökségét ki akarták sajátítani; avagy hogy például az etruszk-magyar nyelvrokonságot sem magyar kutató álmodta” először vissza, hogy a szumír-urali és szumír-altaji kapcsolatokat először nem magyarok „sütötték ki” – mivel akkor itthon nem is igen került volna olyan, akinek erre módja lett volna. Továbbá, mint amint azt már sokszor említeni kényszerültünk, a turáni eszme, „turanizmus” sem magyar kitaláció, nem Horvát István vagy a hangadó Galgóczy János találta fel – márpedig szerzőink, ki nem mondva ugyan, de ebbe az irányba ccsúsztatják a dolgot –, hanem egy német-angol nyelvész; ha azonban magyar részről keresnénk az előfutárt, éppenhogy Sajnovics Demonstrációjához kell visszanyúlnunk, aki Max Hell csillagász előadásában közli, hogy nemcsak a magyar és lapp, hanem finn, török, sőt kínai rokonságnak is fennáll, és fel is hoz kínai szavakat példának... Nyílván ez volt egyik oka annak, hogy az akadémia kasznárai nem akarták a plebs kezébe adni magyarul!
Nincs terünk annak kifejezésére, hogy a különböző rasszizmusok milyen frontjai alakultak ki a szumír-kérdés körül Európa-szerte, de már itthon is tükröződtek Hunfalvi Pálnak egy kirohanásában, hivatkozva az akkor márt elhunyt Horvát Istvánnak egy ötletére, aki kedvenc jászait Babilonban is kereste Hunfalvi, mint Isten szavának harsonája, elzengi: Babilonban az egyetemes emberi művelődés kerekét forgatták, s ahhoz másnak, mint indogermánnak és sémitának nincs köze!
Ha szerzőink nem is ismerik e problémakört, mások annál inkább, s ezért nincs itt miért részletezni, csak emlékeztetőül elismételni azok, akik zseniális módon felfedezték a szumír nyelvet, kiolvasták az ékiratokat s ezzel bizonyították hozzáértésüket, igenis vallották az ősi kultúra kapcsolatát az ural-altáji népekkel, de azok akik utólag a főleg ideológiai finomításokat végezték, rokontalannak nyilvánították őket; holott az óelamiak, akik szomszédjaik voltak, nyelvemlékeikkel maguk is hozzájárultak a szumír nyelv kisillabizálásához! (Tehát már akkor sem voltak rokontalanok.)
Viszont én magam is már évtizedek óta olvasgattam a szumír kérdésről, amikor mintegy véletlenül rábukkantam a két „legrémesebb” vonatkozásra. Az első még hagyján: az ősűrhajósok, vagyis a paleasztronauták híveinek tábora már régen kisajátította magának a szumírokat. Nyilván, a régi szumír királylistának a kezdete alapján: Amikor a királyság leszállt az égből... Egyes szerzők nyomán én is úgy értelmeztem, hogy „amikor a királyság leszállt a hegyekből”, ugyanis sokan feltételezik, hogy a szumírok hegyvidéken alakították ki eredeti műveltségüket, erre vallanának olyan találmányaik, mint a szekér, és szinte eszméletlen vonzódásuk a lapis-lazuli, e kékféldrágakő iránt, amelynek behozatalára költötték nemzeti összjövedelmük elég jelentős részét.
Ennek kapcsán az a nézet, hogy a szumírok rátelepedtek egy előzőleg már régen Délmezopotániában kialakult (esetleg „színesbőrű, barna, vagy félbarna”, etióp-szerű) népességre, amolyan dravida-félére, (lásd Mohendzso-Daro) – a XIX. század végén már magyar szerzőnél is felmerült, mégpedig Nagy Gézánál, a kiváló etnografusnál és helynévkutatónál, (több érdekes írása jelent meg az Etnograpiában is; Bálint Gábor kortársa, egy időben a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója). Galgóczy vitába szállt vele, mondván, hogy a fekete fejűek kifejezés a sémi akkádokra s nem a szumírokra vonatkozik, tehát negroid jellegről beszélni nem indokolt. Minderről eszünkbe jut az ún. déli finnugorság eléggé eltagadott kérdése; az indiai munda-khol népekké. (A tamilokkal Bálint Gábor, a munda-khol népekkel Hevessy József, azaz „Uxbond foglalkozott, úgyszólván semmi figyelmet nem keltve.) Viszont ez megint eszünkbe juttat egy különös dolgot: a szumír nyelv első leírói, pl. Norris és Opert (lásd Cengerxnél is), nemcsak altaji, hanem urali, óuráli származásról is beszélnek, bár akkor még nem tudták eléggé megkülönböztetni e régió népeit.
Vagy negyven éve olvastam az oxfordi egyetemi nyomda egy kiadványát, mely többek közt Langdon, Crossland és Albright epigrafusok munkásságát érintette, s ebben egy ilyent mondott: „Úgy látszik, mégiscsak igaza van azoknak az epigráfusoknak, akik szerint a nagykerekű szekerekkel utazó királyi szumírok a finnugor népekhez tartoztak. Kihez fordul az ember ilyen ügyben? Természetesen a Finnugor Tudományos Intézet akkori igazgatójához, Lakó Jánoshoz. Ő azonban nem válaszolt, hanem egy év múlva azt üzente, ő ezekről a dolgokról nem tud, és ennyi. Eleinte (s ezt írásban is elmondtam) a finnugrista professzor vidékies nehézkességének, félszegségének vagy tunyaságának tulajdonította, hogy nem Oxfordból további tájékoztatást. Utóbb azonban rájövök, inkább a félelem miatt nem tette ezt: mert mi történik akkor, ha – igaz? Ugyanis a finnugor elmélet tézisei alátámasztásánál mindenekelőtt e népek kezedetlegességére alapoz; avval indokolja meg sok állítását. Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk c. könyvében idéz egy orosz földön utazgató németsvéd tisztet, aki szerint a volgai, a permi finn népek s a szibériai ugorok oly ostobák, mint a barmok. A finnugor elmélet nagy mestere egyetlen szó megjegyzést sem tart szükségesnek ehhez hozzáfűzni.
Ugyanis éppen erről van szó: a finnugor népek e megítélése a német történész-nacionalizmus egyik első megalapozójától, A. Schlözertől ered, aki (lásd Észak története) azt írja, hogy e népeknek, így a magyaroknak sem, nincs saját történelmük, létük egyetlen értelme, hogy zsákmányul szolgáljanak más népeknek. (Az a magyar pedig, akiből ez tiltakozást váltana ki, az soviniszta, szittya lázálomkergető, amerikai titkos szolgálati ügynök, Trianon-traumás, sérült nemzettudatú; amint tudóskáink minősítéseiből is ez következtethető. Emiatt hírét-nevét is eltörölték azoknak a tudósoknak, mint például Fiok Károly, akik nemcsak a magyarokról, de más finnugor népekről is feltételezték, hogy valaha fejlettebb, civilizáltabb életmódot folytattak.)
Közel negyven éve: a nagyenyedi kollégium valamilyen emlékezés-sorozata miatt írtam egy hírlapi cikket Varga Zsigmondról, akinek pályája Enyedről indult. Említett művei alapján idéztem azokat az etnológiai s vallási párhuzamokat, amelyeket ő a finnugor népek s főleg az ugor ág népköltészetében, hagyományaiban bizonyos szumír vallási képzetekkel – meggyőző módon – egybevehetőnek tartott. Engem ugyan a kérdésnek e része közelebbről nem érdekelt, mivel már akkor is nem a szumíroktól való származást –, legfeljebb kis részben – hanem nyelvalkati, s kulturális őskapcsolatok kimutathatóságát, illetve kutatásának szükségességét vallottam, lévén híve Magyar Adorján ama nézeteinek, hogy a szumírok egy részben már eltörökösödött európai őstörzsből alakultak ki. Úgy gondoltam, a „gesztussal” a finnugristák és ellenfeleik között a közeledést fogom szolgálni.
Ehelyett az történt, hogy egy akkori vezető marxista irodalomkritikus, kinek nevére talán már senki sem emlékszik, bement a főnökömhöz, ököllel verte az asztalt és ordított, hogy én a lapban a „szélső nacionalizmus” zászlait lobogtatom.
Akkor döbbentem rá, hogy e kérdésekben az arcvonalakat nem a tudomány rajzolta ki. Meggyőzött erről Dümmert Dezsőnek, a közelmúltban elhunyt kitűnő történésznek egy akkoriban kezembe került közleménye. Arról szólt, hogy 1796-ban az Augsburger Zeitungban egy pályázati felhívás jelent meg: Alkalmas-e a magyar államnyelvnek? Természetesen, csak a tagadó hozzászólásokat adták le, s ezért Kazinczy Ferenc tanulmánya sem jelenhetett meg. Nos, Dümmert Dezső kikutatta, hogy a pályázatot a császári titkos rendőrség főnöke szervezte! Hasonló eset történt valamikor a hetvenes évek táján a szegedi Tiszatáj c. folyóiratnál, ahol ahhoz a kérdéshez kértek hozzászólásokat, hogy van-e értelme a szumír-magyar nyelv-összehasonlítgatásoknak? Persze, ők sem közölték az igenlő válaszokat, az enyémet se. Az egész annak az anekdotának a szellemében ment végbe, amelyiknek ez a csattanója: „Csak látni akartuk, ki szereti a halat?”
Az ufonauták szumírizmusánál is jobban meghökkentem, amikor egy tévéadás nyomán – már a tévé por törlőrongya is Hitler-emlékezésekkel van tele –, hogy a pángermán-árja kultúrfölény elmélet is magának igényelte a szumírókat, mondván, ha annyira kiválóak voltak, mások, mint árják, nem is lehettek! (Ez igaz, mosolyodott el erre Baráth Tibor, csakhogy az árják mi voltunk, hiszen a mi népnevünk végződik ÁR-ban!) Különben erre fel lehettem készülve, éppen a hangadó Galgóczy nyomán, aki már 1905-ben így ad hangot a pángermánisták aspirációival szemben
„Nagyra becsülöm a németeket. Sőt kezdek irigykedni rájuk azért a bámulatos szívósságért, hogy ha egyszer valamely pángermanisztikus eszme, legyen az bármily abszurdum, bármily badar, kicsírádzik az agyukban, nincs az istennek az a józan érve, amely azt onnan ki bírná tépni. Hogy a logika ellenük van, hogy a történelem lecáfolja őket: bánják is ők! Észre sem veszik. Nekieresztett kantárral, tüskén-bokron át vágtatnak tovább, mint az éjféli lovag. Az egyik elkezdi – rádupláz a másik, egekig földicsérvén elődjét az éles elméjű felfedezésért, kissé azonban mégis megróván, hogy túlszerény volt, holott annyi erővel többet is markolhatott volna. S így folyik különböző hangnemekben a variálgatás, mígnem végre úgy magukba, mint egész környezetükbe, egész komolyan beledisputálják a bogarat. A kezdetben még vakmerő hipotézis bebizonyított, kétségbevonhatatlan igazsággá dalmahodik előttük hovatovább hamarabb, melyre sziklaképp hivatkoznak utóbb, s szánakozó megvetéssel nézik le azt az ismeretekben, tudományban végtelenül elmaradt halandót, aki még némi szkepszist merne táplálni az ő tudományos megállapításukkal szemben.”
Sajnos, e gyönyörű szöveg ráillik nemcsak a pángermánistákra, hanem akármelyik közeli vagy távolabbi nemzet történetírásának akárhány iskolájára is! Történésznek, nyelvésznek egyaránt szokása volt, hogy felvett egy ugyancsak játszi ötletet, mint például, hogy a Bánffy családot eredetileg Bănescunak nevezték, és Örs vezér éppúgy román volt, mint Szent István királyunk –, utóbbit csak pár éve közölte egy különben remek folyóirat –, hogy a magyarok a szlovákok ellen hívták be a törököket, de az ő segítségükkel is csak Szlovákia déli peremét voltak képesek elmagyarosítani, és a többi; csak éppen az az érdekes, hogy a mi nagy akadémikusaink is, és tudós csemetéink is, akik oly éles-hegyes fogakkal-karmokkal csapnak le „sérült nemzettudatú” földijeikre, az ilyen lendületes idegen megjelenések láttán elvesztik harciasságukat, s mint az oldalba rúgott kutya, kushadnak be a csűr és a ganédomb közti hozzáférhetetlen rejtekükbe.
Majd csodálkoznak, hogy a laikus köznép nem tiszteli őket.
(folytatjuk)
